Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.
Öt éve halt meg, és a szemem még mindig nem szokta meg, hogy a születési éve mellett egy halálozási dátum is szerepel, ráadásul éppen a 2016-os szám, amely a magyar kultúra egyik legfeketébb esztendejét jelöli. 2016-ban halt meg Csoóri Sándor, Deim Pál, Kertész Imre, Kocsis Zoltán, Kőrösi Zoltán, Laux József, Megyesi Gusztáv, Psota Irén, Somló Tamás, Zsigmond Vilmos, Elie Wiesel, jaj, micsoda válogatott… És 2016. július 14-én, a francia forradalom évfordulóján meghalt a valaha volt legjelentősebb magyar írók egyike is: Esterházy Péter. Délután jött a hír telefonon, a Népszabadság kulturális rovatvezetője, Kuczogi Szilvia hívott fel telefonon, sírt és csak annyit tudott mondani: Péter.
Esterházynak az irodalomban való feltűnéséről életkori sajátosságokból fakadóan (óvodás voltam) lemaradtam, de a nyolcvanas években ő már úgy hozzátartozott a magyar kulturális élethez, mint a mennybolthoz a kék: kis magyar világunkat nem lehetett nélküle elképzelni. Most sem lehet, de most már nincs itt, posztesterházy időt élünk, és nem tudjuk neki elmondani, hogy mennyire szeretjük – amit persze megbocsátana egy elegáns vállrándítással. Az irigykedő utókor kedvéért mondom, hogy azért szerettük, mert szerethető, lefegyverzően kedves ember volt, ez a tulajdonsága úgy hozzátartozott, mint mágneshez a vonzerő.
Személyesen úgy harminc éve láttam először, az Élet és Irodalom és a Soros Alapítvány által közösen meghirdetett, éveken át tartó országos riport- és glosszaverseny díjátadóin. Ő „esti” néven írt glosszákat a versenyben, én meg riportokat csináltam, akkori egri újságíró kollégáimmal együtt én is több alkalommal nyertem (a nagy magyar mecénás, Soros György ellen gyűlölködőknek üzenem, hogy még csak 19-20 éves voltam, így a pénzt nem hazaárulásra, hanem használt autó vásárlására, továbbá franciaországi, erdélyi és egyiptomi utazásokra fordítottam). Egy óbudai, majd pesti belvárosi étteremben voltak a díjátadók, és az egyik 1994-esre azért emlékszem különösen, mert akkor a glosszakategória első helyezettje Esterházy volt, a riportkategória első helyezettje pedig én. A Parrilla Argentina étteremben gyűltünk össze reggel 9-kor, de késett a ceremónia. „Pétert várjuk” – mondta Kovács Zoltán főszerkesztő, majd rövidesen megjött Esterházy alvástól gyűrött arccal, álmosan és szokás szerint mosolygós derűvel. Kockás flanelingben volt és csíkos pulóverben, különös egy párosítás, de neki ez is jól állt. Megnézte az étlapot, majd magához intette az egyik pultost és azt mondta neki: „nézze csak, édesem, ezt a szót itt folyton elírják”.
A kilencvenes években, amikor még létezett úgynevezett papíralapú levél, több levelet váltottam vele. Ha levele jött, anyu mindig ezt mondta: „írt Péter”. Pedig nem olvasott tőle semmit, csak annyit tudott, hogy ezt az embert kiváltképpen szeretem. Ezt egyszer megemlítettem Esterházynak, aki azt válaszolta: „anyában szegény vidék vagyok, mondd meg neki, hogy csókolom a kezét”.
Mindössze háromszor beszélgettem vele komolyabban, úgy értem, kettesben, hosszasabban irodalomról és aktuálpolitikáról. Nem voltunk sem távoli, sem közeli barátok, hanem – az ő szavaival – „jó ismerősök”. Sokszor láttam különböző nyilvános és magánrendezvényeken Budapesten, Debrecenben és Egerben, és mindig olyan érzésem volt, mintha ragyogna körülötte a levegő. Ezt hívják a személyiség kisugárzásának. Olyan elbűvölően kedves és udvarias tudott lenni, hogy az ember úgy érezte: emberségében van megtisztelve, úgy értem, emberként van kezelve. Az irigykedő utókor kedvéért mondom, hogy rettentő sok irigye volt. A vele nagyjából egykorú írók egy része mintha nem tudta volna megemészteni azt az elképesztő sikert, fényes irodalmi karriert, ami Esterházynak megadatott. Csak nehezítette az irigykedők dolgát, hogy Esterházy nem volt karrierista a szónak a rossz és törtető értelmében. Könnyű egy rossz embert utálni a sikerei miatt, de egy jót? Hát azt nehéz, azért meg kell dolgozni.
Nagybetegen kétszer láttam a halála évében. Egyszer egy könyvesboltban, ahová kötetbemutatóra jött már lefogyva és fáradt tekintettel. (Nem sajnáltatta magát egy pillanatra sem, de hátul elsírtam magam.) Utoljára a 2016-os ünnepi könyvhét megnyitóján láttam a Vörösmarty téren, rekedtes hangon olvasott, Dés László pedig az Örömóda motívumaira improvizált. A színpadhoz közel álltam, nem tudtam levenni a szememet Esterházy arcáról, s láttam, volt egy pillanat, amikor az Örömóda Dés-hangjaira egyszerre csak mosolyogva szétnézett. Szélesen körbetekintett, mint aki utoljára meg akarja nézni magának ezt a teret. Elképzelhető, hogy az jutott az eszébe, ő most utoljára áll itt, de nyugodt volt a tekintete, mintha azt üzente volna: semmi baj, ne izguljatok, a világ akkor is remek hely, ha egy-két szót folyton elírnak benne.
