Szépíthetném, de ettől az igazság még nem változik: horkolok. Nem kicsit, nagyon. Olyan elemi erővel tör ki belőlem, mesélik, mintha ki akarnám üríteni a házat, vagy csak bebiztosítani a vágyott egyedüllétet, ami járvány/bezárkózás idején bizony nagy kincs. Napközben rajtam lóg a család (vagy én rajtuk?), szerkesztés és írás között űrfilmet forgatok a gyerekkel papírból hajtogatott fénykardokkal, ha kell főzök és teregetek, nem csoda hát, ha este egyértelműen le akarom verni a cölöpöket. Ez az én területem, itt már ne zavarjatok. Ez pedig zajjal jár. Ekkorával.
Korábban (értsd: korona előtt) nem volt ennyire súlyos a helyzet, még úgy-ahogy el lehetett lenni mellettem, hagytam egy kis szünetet a nejemnek az el- vagy a visszaalvásra. Most viszont, mintha egy kezdő metál zenekar játszana a garázsban. Azt, hogy egyre rosszabb, onnan vettem észre, hogy reggel nem feküdt mellettem senki, az üres ágyrész vádlón pislogott rám. A nejem bemenekült a gyerekhez, a legtávolabbi szobába, mert már két falnyi távolság kell ahhoz, hogy tompuljon valahogy a zajártalom. Jó, a bécsi lakás falai kicsit vékonyabbak a szokásosnál, próbálok mentegetőzni reggelinél, de csak nevetnek. Én is érzem, hogy olyan vagyok, mint Karinthy novellájában a rossz tanuló, aki a bizonyítványát magyarázza, hanghullámokról és száraz levegőről beszél.
Apámtól hozom ezt, ha lehet ezt hozni egyáltalán. Ő is olyan békés-agresszíven horkolt, hogy esténként már az emberölés lehetőségeit és következményeit latolgatták azok, akik össze voltak zárva vele. Hirtelen felindulásból előre megfontoltan. Egy idő után már nem is aludtak együtt anyámmal. Nincs az a szerelem, amit éjjel meg ne repesztene a garázszene, másnap meg dolgozni kell. Így aztán apám elfoglalta az én szobámat, és ezzel hivatalosan lezárult a gyermekkorom. Amikor évente háromszor-négyszer hazamentem, már diszkrét dohányszagot árasztottak a bútorok, idegen tárgyak tűntek fel ott, ahol a kincseimet rejtegettem: fényképeket, titkosnak gondolt leveleket még titkosabb vallomásokkal, csomag óvszert, amire annyira vigyáztam, mert külföldről hozták, hogy végül kiszáradt. És akkor most ezek helyén számlák, iratok, ajándékba kapott drága italok terpeszkedtek.
A sorsnak persze van humora. Ma már ugyanis az anyám is horkol, kicsit nőiesebben, finomabb dallamvezetéssel, de ugyanazzal a kérlelhetetlen hévvel. Csak akkor csinálja, ha fáradt, mondja reggelente, de ezek már a horkoló ember előre bekészített mondatai. Nyaraláskor minket zárnak össze diszkréten, vagy egy idő után a menekülés és védekezés dinamikája terel minket össze egy távoli zugban, hogy kedvünkre versenyezzünk. Horkolós embernek én is felszabadultabban zenélek, mert nem vethetünk egymás szemére semmit, győzzön a kitartóbb. Másként viszont rém kellemetlen úgy elaludni, hogy tudod, a másikban lélegzetről lélegzetre megy fel a pumpa, egy idő után bökdösni kezd, rád olvas, meg-megráz, ami meg neked rossz, mert mi a francnak ébresztenek fel, amikor épp a halhatatlanság kocsmájában flörtölsz Sylvia Plath-szel, aki az imént dicsérte meg az új regényedet.
A horkolás hosszú magány vagy rövid műtét. Apám sosem szánta rá magát, mert mindig azt mondta, hogy az orrsövény kiigazításánál nincs fájdalmasabb dolog a világon. Mondta ő, aki mindig türelmet és megértést várt el az idegesebb páciensektől gyökérkezelés közben. Én egyelőre csipeszeket rendeltem, mechanikusat és rezgőset, meg mindenféle egyéb praktikákat, hátha az egyik bejön. De már elszántam magam, hogy ha vége ennek a felfordulásnak, és visszatér a normális élet illúziója, akkor kés alá fekszem. Jöjjön, aminek jönnie kell. Felszámolom a családi örökséget. Én korrigálom azt, amiben a Jóisten már fáradt intézkedni.
Egyébként meg némi malíciával figyelem, hogy miként sző csöndes összeesküvést ellenem (és a család ellen) a testem egy-egy zuga. Hogyan tárol egyre gonoszabb zsírpárnákat a kedvenc ételeimből, hogyan figyelmeztet egy-egy sajdulással, aljas fájdalommal, mikor kamaszkori elánnal szeretnék focizni Dusival a parkban. Még magam elől is elrejtve kapkodok a levegő után, amikor hamarabb adom fel a birkózást, mint ő, aki ekkor demonstratívan még kétszer körberohanja a lakást. Néha szeretném megígérni neki, hogy megállítom valahogy ezt a láthatatlan romlást, mert annyi dolgunk van még, nekem minimum táncolnom kell az esküvőjén valamilyen rokendrollra (most épp Billy Idol és a Queen a menő, de nagy beleéléssel énekli Koppány dalát is az István, a királyból), és jó lenne az ő fiát is megtanítani erre-arra. De hát az idő csikorog bennem is, a zenekar feltekeri a hangerőt a garázsban, hogy elnyomja az árulkodó hangokat.
Egyelőre még nevetnek rajtam, és ez a legjobb ellenszer erre a fékezhetetlen nyavalyára. Dusi megtanult úgy horkantgatni, ahogy én teszem éjjelente, és olyan élethűen csinálja, hogy még a macska is (a koncertek egyetlen megmaradt rajongója) elismerően bólogat. És tudom, hogy felnőttként is mesélni fog erről. Továbbadja a romlás történeteit, hogy itt tartson még bennünket. Szavakkal, mondatokkal, mert azokban kicsit másként pereg az idő.