Fel kell nézni az égre

Nemzetközi csapatban és nem teljesen veszélytelen országokban töltötte az utóbbi húsz év javát Zicska Szilárd. A kaposvár-töröcskei fiatalember fél éve költözött haza, hogy terciáján azt az életet élje, amit mindig is elképzelt magának. Ez az idill sokak álma: természetközeli létezés egy faluszéli házban, melynek minden szeglete hagyományokat idéz. A művelődésszervezőként végző, de külföldi szakirodalmat olvasó, agrármérnök-tudású Szilárd kivételes igényességgel műveli gyümölcsösét: régi fafajtákat telepít. Szerinte a hitelességhez nem elég a bennfentesek mégoly gondos vélelme sem, így almafáit az angol nemzeti génbankban azonosíttatta be.

Póni nagyságú ebek vigyázzák a töröcskei birodalmat. A nagyobbik, jó hetvenkilós kaukázusi juhász szuka semmivel sem tűnik ártalmatlanabbnak, csak mert Pucoknak hívják, kisebbfajta katarzis a barátsága. A hasonló kiállású Barcs szintén tekintélyt parancsoló, de idősebb és szikárabb, hányattatott sorsú kan. Egy éve fogadta be a gazda, s így Zserbóval, a lomhább monstrumokkal szertelenkedő német vizslával hárman felelnek a csaknem hektáros területért.

„A felső sarokból jól látszik a cseri víztorony teteje” – invitál Szilárd az erdőszéli, vadhálóval kerített telek végébe. A hatalmas söröspohárra emlékeztető, jó néhány kilométerre lévő betontárgy valóban a helyén van, a kilátás pazar. Nyugaton a szerdahelyi dombokra néző magaslat, keletre a kislaki tető: a zselici dombság kapujában állunk. A héthektáros, hagyásfákkal tarkított erdő szélén jókora borzvár, a végében pedig a Betyárút, ahol Patkó Bandi kerülgette a pandúrokat egykor. Ma a vadak a gyakori vendégek, Szilárd időnként vadkamerát is kitesz, hogy alaposabban megfigyelhesse őket.

„A rétisas és a holló sem ritkaság, csak fel kell nézni az égre. De az emberek egyre inkább a tévében élik meg a természetet, pedig elég lenne az eget kémlelni, és ott lesz az” – mondja, és ezek után nem csoda, hogy a tévétulajdonlásra vonatkozó kérdésünkre „Isten őrizz!” a válasza.

A faluvégi dombra kapaszkodó egykori marhalegelőjét, melyet négy nadrágszíjparcellából sikerült egyesítenie, úgy tizenöt éve vette meg. Később a környező erdőt is hozzácsapta a birtokhoz – egy német tulajdonossal közösen –, így sikerült megakadályozni, hogy harsány motokrosszpálya épüljön a paradicsomi csendbe.

Csigás íjjal lombok közt

Szilárd, amióta csak az eszét tudja, vonzódik a tücskökhöz-bogarakhoz, állatokhoz-növényekhez. Már bölcsődés korában többet tudott a hím és tojó verebekről az indokoltnál, az ovis dadusokat rovarok begyűjtésével foglalkoztatta. Érdeklődése később sem hagyott alább, s amikor édesapja a kardosfai vadászház gondnokának szegődött, tovább erősödött az elköteleződése. Vadászni is elkezdett, csigás íjjal. Fegyvere nagy türelmet igényel, alkalmasint a fák lombja között.

„Ez az őzbak az első trófeám, tizennégy napig lestem, végül ő jött oda hozzám – mutatja a kikészített koponyát a házban. – Gyilkos bak volt, nem nőtt elágazás az agancsán, így a más egyedekkel vívott harcban életveszélyessé vált. Ezek a bakok tisztában vannak e képességükkel, és könyörtelenül ki is használják: agresszívek lesznek. Előbb-utóbb mindenképpen ki kellett volna lőni” – szabódik az érezhetően sajnálkozó, életpárti tekintetünk láttán.

A vadászíjászatot az állhatatos kitartás miatt választotta. Igazából az erdő békéje vonzotta, és az idő, amelyet nap nap után megfigyeléssel tölthet. Az akár harminc kimenetel egyetlen lövésért. Vadászlesre nem megy, mivel csak viszonylag közelről oldhatja föl az ajzást, és ez a lövésszög felfedné a jelenlétét.

A vadász gazdát hamar elárulja a takaros ház berendezése: a cserépkályha fölött hántolt fa ruhaszárító-keret csatlakozik a testes gerendázathoz. A téglatalapzatú, kemencés épület, melynek központjában öles fatörzs tartja a födémet, belsőépítészeti szakfolyóirat címlapsztorija lehetne. Minden részletében bensőséges. Tartófalait a telekről termelt földtéglából húzták, és a válaszfalakban is ott a hely szelleme: téglái a volt Petőfi elemi és a Kinizsi élelmiszeripari iskola bontásából valók. Egyiken-másikon nyest-, macska- és tyúklábnyom. A telek minden épületét Grátz Antal tervezte, aki Makovecz-tanítványként dolgozik az archaikus népi építészet gyakorlatias értékmentésén. „Ahogy betegségeinkből leghatékonyabban az Ige által gyógyulunk, úgy épített környezetünkből leginkább az Igével testesült, Igébe öltözött házak, épületek gyógyítanak – építik emberré válni szándékozó mimagunkat”, idézi az építészt a gazda Zselicben című honlapja. Szilárd később a vendégháznak beillő, egyelőre lakók nélküli tyúkól, a félkész aszalókemence és a kocsiszín homlokdeszkáin mutatja a hagyományos formavilágot idéző kivágásokat, s a kinyújtott kezet formázó tartógerendákat a ragaljában.

Tíz-egynéhány volt az első kapavágás a területen, amelybe első látásra beleszeretett.

„Mivel akkoriban már javában külföldön dolgoztam, így lényegében Skype-on építkeztem, ami négy évig tartott” – mondja mosolyogva. „Építésvezetőként” rengeteget segített édesapja vigyázó tekintete is.

Megvalósult az „alma”

A töröcskei permakultúrás ökogazdaságban kétszáz fa áll, a ráoltás miatt kétszázötven fajtával, döntően alma és körte, és némi szilva, kajszi, cseresznye, háziberkenye. Telepítőjük az almával és a körtével foglalkozik komolyan, mert azoknak az eredetét tudja szavatolni a génbank.

„Az első fáimat Kovács Gyula gyümölcsész gyűjteményéből hoztam” – mesél a híres Tündérkertről, amelynek göcsejin telkein 3500 őshonos, a mikroklímát jól tűrő fajtát őriz a jövőnek a mozgalom atyja. Metszés és permetezés nélkül. Szilárd szerint egyik sem ördögtől való, és még a vegyszer is olyan, akár az éles kés, amely fegyverként és hasznos konyhai eszközként is ismeretes. A fákat elsősorban természetes környezetükben erősíti, lombtakaróval, darált pontyból készülő levéltrágyázással, esővizet megállító árokrendszerrel. Vagy éppen a mikorrhiza gombákkal: a talajban élő mikroszkopikus fonalrendszer szimbiotikus együttéléssel javítja a víz- és táplálékfelvételt, vagyis a növények immunrendszerét.

A területről minden fát eltávolított, amely genetikailag nem megfelelő. „Ha már őrizzük a régi, őshonos fafajtákat, akkor tegyük azt hitelesen. Amit ma ősi magyar fajtáknak gondolunk, azokról gyakran kiderül, hogy mégsem azok” – meséli kutatásainak eredményéről. Legutóbb négy fát vizsgáltatott be az Angol Nemzeti Gyümölcsgénbankban, ahol 3000 európai típus genetikai ujjlenyomatát őrzik. Egy BBC-dokumentumfilmben hallott a cégről a YouTube-on, érdeklődött, vállalnak-e bevizsgálást, és vállaltak. „A négy, legutóbb kiküldött levélminta alapján csak egyről derült ki, hogy valóban az a fa, aminek mondták, a többit régóta ismert nemzetközi fajtaként azonosította a génbank.”

Szilárd külföldi állomáshelyein szedte magára a tudást. A hét minden napján 12 órát dolgozott, és szabad perceiben olvasott. Elsősorban angolul, és szakirodalmat. Michael Phillips Holisztikus gyümölcsöskert és Mikorrhiza bolygó című köteteit meg is mutatja, az amerikai szerzőtől időszakos „levelező iskolában” tanul tovább. Mozsgói barátjától a metszés fortélyait lesi el. A korabeli antikváriuskiadványokat is olvassa, erre egy 1887-es kötet a bizonyság, amiben míves metszetek mutatják Duval vajkörtéjét és társait. Jókait is meg tudja közelíteni az almán keresztül, a romantikus regényírás jelese a kanadai renetért rajongott. Szerinte az almákért valóban lehet rajongani, különösen a szép, kívánatos termésekért, amelyeknek mennyei az ízük. Például a kirobbanóan déligyümölcsös ananász renetért vagy a parfümös batulért: almából mindenkinek meg lehet a kedvence.

Későn érik a pamuk is

Szilárd tíz éve a hozzá közel álló apai nagymamájával is ültetett almafát, de a nagyi nem várhatta meg, hogy az angol génteszten átment pamukcsemete termőre forduljon. Ez idén nyáron lesz először kóstolható, ahogy minden más vadalanyra oltott fánál évtizedet kell várni az első termésre. A nagymama emlékét nemcsak a fában őrzi, hanem egy egyedi könyvben is, amelyben a beszélgetéseik leiratát nyomtatta ki. Az ízes, olykor egészen hétköznapi közlések közül kettő mozgóképen is megmaradhatott: a dödölle- és a sóspogácsa-készítés tudománya.

A 43 éves töröcskei gazda megélhetését egyelőre nem biztosítja a gazdaság. A terve az önellátás, amikor az egyszer csak sarokba szorított ember nincs kiszolgáltatva senkinek. „Ez az idő már majdnem eljött” – utal a járványhelyzetre. A függetlenedés fatermeléssel, esővízhasználattal elkezdődött, és a prémium tyúkóllal, a faluban lévő vendégházzal és a komposztworkshoppal, valamint a távolabb tervezett húsmarhateleppel folytatódhat. Erőnlétét mint külhonban képzett crossfitedző tartja karban, és ha kell, kaszálással, amit egy szekérrel járó, a jószágokról a böglyöket zöldégetéssel elűző, paraszti létet őrző utcabelitől igyekszik eltanulni. „Egyszer a kaszámmal csapkolódtam éppen, amikor láttam, hogy vágja a rendet. Nézegettük-nézegettük egymást, aztán megismerkedtünk” – meséli, és az azóta újított old school marhaszarvtokból előveszi a fenőkövet. Kaszálni most nincs mit, de a pengefogást megmutatja.

Elköszönésünkkor Barcs, az agg kaukázusi az egyik apró csemetét ölelő lombágyon melegszik. „Ez a Tibi fája” – eszmél Szilárd, és fotót készít a telefonnal a megrázó pillanatról. Barátja, a természet iskolájának mestere, a tavaly tragikusan elhunyt Szombathelyi Tibor neve kerül elő, akinek nemcsak a kutyáját, hanem a fáját is befogadta a töröcskei gazda.

Zicska Szilárd gyermekkori álmából már csak a család hiányzik, de bízik benne, hogy hamarosan ez a vágya is valósággá válhat. Kalandos, kacskaringókkal teli útkeresés van mögötte, de mint a tévedésekről mondja, „a kanyarokat az embernek be kell vennie”.