Előfizetés

Hiába csökkent a kibocsátás, a felmelegedés folytatódott

nepszava.hu
Publikálás dátuma
2021.03.27. 10:10

Fotó: FrankHoemann/SVEN SIMON / AFP
Nem oldja meg a járvány a klímaváltozást, rendszerszintű változásokra van szükség.
Az emberiség történetében sosem látott mértékben, globálisan majdnem 7 százalékkal csökkent 2020-ban a szén-dioxid kibocsátása az előző évhez képest. Ennek ellenére a szén-dioxid légköri koncentrációja továbbra is rekordokat döntöget, sőt a növekedésének mértéke is csak kicsit lassult – azaz egy világjárvány és az azzal kapcsolatos lezárások nyomán látható kibocsátáscsökkenés a globális felmelegedés szempontjából csak annyit jelent, hogy kicsit kevésbé romlott a helyzet. A pandémiás év azt mutatja meg, hogy nagyobb, rendszerszintű változásokra van szükség a klímacélok eléréséhez – írta Pieczka Ildikó meteorológus, a földtudományok doktora (PhD), az ELTE TTK Meteorológiai Tanszékének adjunktusa a Másfélfok.hu-n.  A szakember szerint a klímavédelem szempontjából gyakran jó hírnek tartott hétszázalékos csökkenést érdemes egy kicsit más szempontból is vizsgálni. Először például az állítást megfordítva: egy világjárvány és a hozzá kapcsolódó példátlan lezárások és korlátozások idején a megelőző évi, a 2019-es rekordmagas emisszió 93 százalékát még mindig kibocsátottuk. További rossz hír: a hétszázalékos kibocsátáscsökkenés ellenére 2020-ban a szén-dioxid légköri koncentrációja nemhogy nem csökkent, de tovább növekedett – ha valamivel kisebb mértékben is, mint az a lezárások nélkül történt volna. A számítások szerint mindössze pár tized ppm-mel lett kisebb a 2020-as éves átlagos növekedés értéke, mint ha nem lettek volna lezárások – ez azt jelenti, hogy a légköri koncentráció szintje kisebb ütemben nő, mint arra a korábbi trendek alapján következtetni lehetett. Egyrészt a kibocsátás-csökkenés csak ideiglenes, már 2020 második felében újra emelkedni kezdett a kibocsátás, másrészt
a szén-dioxid-kibocsátáscsökkenés tavalyi kis mértéke messze nem elég ahhoz, hogy komolyabb változásokat érjünk el.

Pieczka Ildikó úgy véli, ahhoz, hogy a szén-dioxid légköri felhalmozódását megállítsuk, rövidtávon legalább 50 százalékos, hosszú távon viszont még ennél is nagyobb kibocsátás-csökkentésre van szükség. A rekordcsökkenés önmagában kevés és ilyen formában nem is fenntartható. A kibocsátások tavalyi csökkenése nagyobb volt, mint a második világháború végét követő időszakban, a léptékét úgy kell elképzelni, mint ha a világ harmadik legnagyobb kibocsátója, az Európai Unió kiszállt volna egy évre a globális felmelegedés fokozásából.

A járvány nem oldja meg a klímaváltozást

Egyesek szerint ha egy ilyen rekordméretű bezuhanás is kevés a klímaváltozás mérsékléséhez, akkor nem is az emberi tevékenység hajtja a globális felmelegedést. Ennek Pieczka Ildikó szerint pont az ellenkezője igaz. A világjárvány és annak összes negatív következménye rámutatott arra, hogy van lehetőség jelentős kibocsátás-csökkentésre, azonban azt máshogyan kell elérnünk. Hosszú távon nem a világ leállása és bezárkózása a megoldás, mert a korlátozások után – vágyva a korábbi „normális” életre – a kibocsátások még erősebben fognak növekedni, ahogy ezt Kína példája már mutatja. Az éghajlatváltozás mérséklése globális, rendszerszintű változtatásokkal képzelhető el, amihez meg kell nyerni a társadalmak támogatását. Ehhez a politikai-gazdasági döntéshozóknak olyan valódi és hatékony kibocsátás-csökkentési terveket kellene bemutatniuk az év végén esedékes glasgow-i klímakonferencián, amelyek egyelőre nincsenek kilátásban. Ahogy az ENSZ Biodiverzitással és Ökoszisztéma Szolgáltatásokkal kapcsolatos Kormányközi Platform (IPBES) jelentése is rámutatott: sokkal jobban tudnánk kezelni a jövő világjárványait, ha a megfékezés helyett nagyobb hangsúlyt fektetnénk a megelőzésre. Ugyanez érvényes a globális felmelegedésre is.

A Dunára vágyik a kormány: hajózócsatornát vágnának a folyóba

Hargitai Miklós
Publikálás dátuma
2021.03.27. 09:00

Fotó: PETER GUDELLA
A jelek arra utalnak, hogy a kormánynak nem is az áruszállítás, hanem az EU pénzén kitermelhető sóder a fontos.
„Brüsszel” – ezúttal nem az általános közellenség, hanem az Orbán-kormány számára is kedves multinacionális gazdasági csoportok és a kimeríthetetlen pénzeszsák szinonimájaként – tíz évnyi szünet után ismét fölmelegítette az ötletet, hogy a nagyobb hajók számára is járhatóvá kellene tenni a Dunát. A hatalmas folyamkotrási munkálatokkal, és ehhez mért uniós finanszírozással járó, de a magyar szakaszon (elsősorban tranzitforgalomról lévén szó) érdemi gazdaságélénkítés helyett inkább csak drasztikus környezeti károkat ígérő projekthez az Orbán-kormány csendesen, de annál lelkesebben csatlakozott. Annak ellenére, hogy a terv szöges ellentéte a ma is érvényben lévő, néhány éve Orbánék által elfogadott Nemzeti Hajózási Stratégiában foglaltaknak, amelyek szerint nem a meder átalakításával, hanem új típusú, kis merülésű hajókkal kell növelni a folyó hajózhatóságát. 
A kotrás akkor is hatalmas üzlet, ha semmi érdemi hatást nem várunk attól, hogy a jelenlegieknél nagyobb hajók járnak majd a folyón
Fotó: Máthé Zoltán / MTI
A medermélyítés a lényegét tekintve nagy volumenű földmunka, amelyhez csúcstechnológia helyett leginkább markolóra, dömperre meg üzemanyagra van szükség. Vagyis ideális elfoglaltság Mészáros Lőrinc, Szijj László és a többi kormányközeli oligarcha hatalmas mélyépítési és anyagmozgatási kapacitású cégeinek – különösen, ha EU-pénzből lehet csinálni. Márpedig a tervek szerint lehet: ahogyan az Átlátszó nemrég megírta, 85 százalékban az Unió fizetné a Duna medrének átalakítását annak érdekében, hogy a hajózó út mindenhol legalább 2,7 méter mély legyen (és így a 25 deciméteres, vagyis 2,5 méteres merülésű, 1300-1600 tonna hordképességű hajók évi 300 napon át biztonságosan tudnának közlekedni a folyón). A kotrás akkor is hatalmas üzlet, ha semmi érdemi hatást nem várunk attól, hogy a jelenlegieknél nagyobb hajók járnak majd a folyón. A kormány ugyanakkor egy tavalyi törvénymódosítással – amelynek az értelme akkor nem igazán látszott – még rá is duplázott: az új jogszabály nyomán egyrészt a mederszabályozási célú anyagkitermelés nem minősül bányászati tevékenységnek; emiatt nem is az állam tulajdona, hanem „senkié”, másrészt pedig nem kell máshol visszatölteni a mederbe, mint korábban, vagyis a kitermelő szabadon elviheti. A kinyert anyag jellemzően sóder, a beton legfontosabb alapanyaga (egy köbméter betonhoz átlagosan 1700 kilogramm sóder, és csak 300 kilogramm cement kell). Ahogyan fogyatkoznak a térség sóderforrásai – például azért, mert Ausztriában és Szlovéniában gyakorlatilag megtiltották a felszíni sóderbányászatot a környezet védelme érdekében –, úgy drágul a nyersanyag: egy köbméter ára már a tízezer forintot közelíti. A Duna magyar szakaszának kotrása sok millió köbméternyi anyag kitermelését tenné szükségessé, vagyis a kormány ezzel az egyetlen apró törvénymódosítással sok tízmilliárd forintnyi tiszta profitot tömött azon vállalkozók zsebébe, akik majd a közpénzből finanszírozott mederkotrást elvégezhetik. A meder átalakítására az Északi és a Fekete tenger közötti hajóút feljavítása, a hajók méretnövelése érdekében van szükség, kérdés azonban, mit tudna profitálni ebből Magyarország. Jelen pillanatban nem sokat: nem rendelkezünk a nagyobb merülésű járművek kikötésére és kipakolására alkalmas kikötői infrastruktúrával, illetve – értelemszerűen – ilyen hajókkal és a gyártásukhoz szükséges ipari kapacitással sem (van még valamennyi a korábbi hajógyárainkból, de azokban kisebb hajókat gyártottak). Ezért is fogalmaz úgy az Orbán-kormány 2012-ben elfogadott Nemzeti Hajógyártási Stratégiája: „A hagyományokkal rendelkező hazai hajóépítési ágazat újjáélesztése. Új típusú, kis merülésű - max. 2,0 m - hajók tervezése és építése, a hatósági főméret-korlátozásokat maximálisan kihasználva a hosszúság és szélesség tekintetében. Figyelembe véve a magyar és egyes külföldi Duna szakaszok paramétereit alacsony vízállások időszakában, gazdaságilag indokolt egy ilyen speciális áruszállító önjáró hajótípus kifejlesztése.” Vagyis 2012-ben még szó sem volt általános Duna-kotrásról; nem véletlenül: tudni lehetett, hogy egy ilyen tervet a teljes hazai környezet- és természetvédelem mellett az azóta részben szétkergetett, részben a belügyi tárcába integrált vízügyi szakma jelentős hányada is ellenez. A Duna medre ugyanis kotrás nélkül is folyamatosan mélyül – emiatt volt törvénybe iktatva korábban, hogy a mederszabályozás okból egy ponton kitermelt anyagot a meder egy szakaszán vissza kell tölteni. A medermélyülés oka a bősi és a fentebbi szakaszokon épült vízlépcsők sora, amelyeken nem tud keresztüljutni a folyó által szállított hordalék, miközben a víz a vízlépcsők alatti részeken folyamatosan erodálja a medret. A következmény pedig az, hogy a természetes és a mesterséges mellékágakba egyre nehezebben jut be a folyó vize, ami nem csak a Szigetköz és most már a gemenci ártér védett ágrendszerének jelent súlyos problémát, hanem a Paksi Atomerőműnek is. Nyaranta a hűtővízcsatornába – amelynek a jelenlegi mellett a tervezett két új paksi reaktorblokk hűtéséről is gondoskodni kellene - csak dízelszivattyúkkal lehet bejuttatni a leapadt Duna vizét; volt rá példa, hogy az ország más részeiről kellett lóhalálában, pótlólag mezőgazdasági szivattyúkat szerezni, különben le kellett volna állítani az erőművet az elégtelen hűtés miatt. Természetvédelmi szempontból természetesen nem csak a mellékágak kiszáradása számít kockázatnak. A magyarországi Duna és az ártér nagy része Natura 2000 besorolású védett terület, amelynek legértékesebb hányada a parti zóna. Ezt a beavatkozás célterületén, összesen mintegy 52 kilométernyi szakaszon a kotrás nagymértékben megbolygatná, az élőhelyek egy részét el is pusztítaná, és a parti szűrésű kutakat is veszélyeztethetné, ahogyan az a zöld vonatkozásban meglehetősen szemérmesen fogalmazó tervekből (amelyeket, minden hírverést mellőzve, március 3-ig bocsátottak „társadalmi véleményezésre”) kiderül. Az óriásberuházásnak – akkor még ímmel-ámmal, inkább csak az EU nyomásának engedve 2011-ben is nekifogott a kormány, de a WWF nemzetközi természetvédő szervezet közbeavatkozása nyomán átmenetileg letett róla. A WWF egész Európában kampányt hirdetett a projekt ellen, azzal a jelszóval, hogy a hajózás jó, de a hajókat kell a folyóhoz igazítani, és nem fordítva. A legnagyobb nyugat-európai vízi szállítmányozók némelyike meg is kezdte a flották átépítését, kisebb merülésű hajókra cserélve a régieket, így ma nem is egyértelmű a mederkotrás indokoltsága. Ettől persze még megvalósulhat, hiszen – ahogy fentebb bemutattuk – keresni azért szépen lehet rajta.  

Egyeztetést a természetközeli Dunakanyarért!

Online petíciót indít a Párbeszéd "Egyeztetést a természetközeli Dunakanyarért!" címmel. Az aláírásgyűjtés célja megelőzni, hogy a Fidesz-KDNP-kormány a Dunai Hajóút Fejlesztési Program tervezésében a Duna medrének komoly, természetromboló átalakításával hozza létre a dunai teherhajózási, szállítmányozási utakat. A párt szerint a program megvalósítása várhatóan különböző mederszabályozási, kotrási, gátépítési munkákkal járhat a teljes Duna-szakaszon. Maga a beruházás is pusztíthatja az értékes Duna-menti, védett, Natura 2000 területeket, a jövőben kiépülő kikötőről és logisztikai infrastruktúráról nem is beszélve. Azonban azzal, hogy a Duna az év közel minden napján hajózhatóvá válik, a lakosok csak veszíteni fognak. Emellett a tervezett módosításokkal a tranzitforgalom növekszik majd, amely szennyezheti a vizet, ronthat a vizek ökológiai állapotán, előtörhetnek az invazív fajok, és nem utolsósorban erodálja a partokat, ami a Szentendrei-sziget parti szűrésű ivóvízbázisaira is hatással lehet. De nemcsak a vízi világ, hanem a környező ártéri területek élővilága – köztük számtalan védett fajjal – is veszélybe kerülhet – áll a párt közleményében.

Megfejtették a fehérfejű rétisasok különös betegségének titkát

MTI
Publikálás dátuma
2021.03.26. 18:44

Fotó: RICHARD CUMMINS / robertharding / AFP
A kékmoszatok által termelt méreganyag okozza a madarak, az 1990-es évek óta tapasztalható idegi betegségét, majd pusztulását.
Megfejtették a fehérfejű rétisasok különös betegségének titkát. Sok egyed elhullását egy kékmoszatok által termelt méreganyag okozza - számoltak be eredményeikről német és amerikai kutatók a Science című tudományos lapban. A fehérfejű rétisasok (Haliaeetus leucocephalus) az Egyesült Államok délkeleti részén az 1990-es évek óta szenvednek valamilyen idegi betegségben. Elveszítik a kontrollt testük felett és elpusztulnak. A tünetek más madaraknál is megjelentek. A vizsgálatok során Susan Wilde, a Georgia-i Egyetem tudósa felfedezte, hogy egy korábban ismeretlen kékmoszat, vagyis cianobaktérium, amely édesvízi tavakban a piroserű átokhínáron (Hydrilla verticillata) él, különböző madarakat és más állatokat betegít meg. Az általuk termelt anyag bejut a növényevő halakba, vízimadarakba vagy teknősökbe, amelyeket aztán felfalnak a fehérfejű rétisasok. Azt azonban nem tudták megállapítani, mi indítja el a méreganyag termelését a cianobaktériumokban. A Halle-Wittenbergi Egyetemen Timo Niedermeyer szakértő azonosította a „sasgyilkos méregnek” nevezett anyagot. Amikor tudomást szerzett arról, hogy Wilde a madarak neurológiai betegségének okát a hínár levelein lévő cianobaktériumokhoz köti, mintákat kért be Georgiából. A növényekről levett baktériumokat laborban tenyészteni kezdte, majd ismét Georgiában letesztelték, valóban megmérgezi-e ez a szaporított baktérium a madarakat. A tenyésztett baktériumok azonban nem bizonyultak mérgezőnek.      Ezt követően újabb mintákat vettek a tudósok, de ezúttal a levelek felszínét is vizsgálatnak vetették alá. Ekkor különleges brómvegyületeket találtak, ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy a baktériumoknak brómra van szükségük ahhoz, hogy mérget termeljenek. Amennyiben a laborban tenyésztett baktériumokhoz brómtartalmú sót adtak, megbetegítették a madarakat. Egyelőre azonban még nem világos, miért termelnek ezek a baktériumok egyes tavakban mérget, míg a másikban nem. A tudósok feltételezése szerint elképzelhető lehet, hogy egyes tavakban brómtartalmú gyomirtó szereket alkalmaznak az invazív átokhínárok ellen. Brómvegyületek ugyanakkor a természetben is előfordulhatnak.   Az Észak-Amerika legnagyobb madaraként számon tartott állat szárnyfesztávolsága több mint két méter. Feje, nyaka és farktollai fehérek, így kiemelkednek egyébként sötétbarna tollazatából.