Megcsúfolt igazság

Három afrikai fiatal áll bíróság előtt Máltán, terrorizmus vádjával. Nem robbantottak, nem gyilkoltak, kezet sem emeltek senkire, csak tolmácsoltak egy menekülthajón. Perük nemzetközi felháborodást kelt. Jogvédők követelik, hogy állítsák le az „igazságot megcsúfoló” eljárást.

„Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetben találom magam. Szabadságról álmodoztam, most pedig rettegek, hogy börtönbe zárnak életem hátralévő részére. Az utolsó pillanat, hogy valami örömet éreztem, a partra lépéskor volt, miután kimentettek a tengerből (…), de fogalmam sem volt, mi vár rám a szárazföldön”, mondta a Sunday Times of Maltának az egyik, terrorizmussal vádolt fiú. Tavalyelőtt, megmenekülésekor 15 éves volt. Bírósági döntés értelmében nevét, nemzetiségét nem közlik, így akkor 16, illetve 19 éves társaival az „El Hiblu-hármak” néven híresültek el.

Csónak a tengeren

A fiúk a Földközi-tengeren hánykolódtak száznál több sorstársukkal együtt, miután gumicsónakjuk motorja lefulladt. A líbiai partokról próbáltak Európába jutni, 2019 tavaszán. Egy járőröző helikopterről látták meg őket. Az EU Sophia programjának operátorai a helyszínre irányítottak egy török zászló alatt hajózó olajszállítót, hogy mentse ki a bajba jutottakat. A menekülők közül néhányan nem szálltak fel az El Hiblu 1 teherhajóra, mert féltek, hogy visszatoloncolják őket oda, ahol rendszeres a bántalmazás, a rabszolgamunka, az éhezés. Ők a csónakban maradtak, további sorsuk nem ismert. A többieknek a kapitány azt ígérte, hogy Európába viszi őket, ám az európai ügynökség felszólítására mégis délnek vette az irányt.

Amikor a láthatáron feltűnt Afrika, a fedélzeten a becsapott emberek pánikba estek. Többségük megjárta a líbiai táborok poklát, eltökéltek voltak, hogy nem mennek vissza. A feszült helyzetben a kapitány bezárkózott, vészjelet adott le. Ekkor került képbe a három fiú, mert – vesztükre – jól beszéltek angolul. Ők közvetítettek a feldühödött emberek és a kapitány között. A menekülők bíztak bennük, és a szinte még gyerekektől a kapitány sem félt. Bemehettek hozzá, hogy ellenőrizzék a navigációs eszközökön, csakugyan északnak fordulnak. A kapitány ugyanis meghozta az egyetlen törvényes döntést. A vízből mentetteket kötelessége biztonságos kikötőben partra tenni, márpedig a polgárháborús Líbia, ember-, fegyver-, drogcsempész haduraival és milíciáival, hírhedt lágereivel aligha tekinthető biztonságosnak.

Salvini kalózai

Mire a legközelebbi uniós kikötőbe, a vallettai Grand Harbourba értek, hírük megelőzte őket. Matteo Salvini akkori olasz belügyminiszter „tematizálta” az ügyet: telekürtölte a világot, hogy elvetemült kalóz migránsok a hatalmukba kerítettek egy hajót. A NER médiája például úgy számolt be a kikötésről, hogy „a máltai hadsereg visszafoglalta” a teherhajót. Rejtély, miért pont a három tinédzser vitte el a balhét a történtekért. Bilincsben vezették el őket, és hét hónapig tartották előzetes letartóztatásban. Pedig sem akkor, sem azóta nem került elő vallomás vagy bizonyíték arra, hogy bárkit bántottak vagy fenyegettek volna.

A történet nem vonatkoztatható el a máltai politikai viszonyoktól. Ez a „határozott terrorellenes fellépés” úgy kellett a korrupciós botrányokban megtépázott populista vallettai kormánynak, mint egy falat kenyér. Máltán a bevándorlás, a Magreb (az arab Észak-Afrika – a szerk.) közelsége és a szigetország parányi területe miatt természetes aggodalom, amit történelmi-kulturális hagyományok is szítanak. Ezalatt Daphne Caruana Galizia oknyomozó újságíró meggyilkolása, illetve az általa feltárt korrupció ügyében akadozott a nyomozás. Silvio Valletta helyettes rendőrfőnök focimeccsre járt a jelenlegi vádlottal, Yorgen Fenech „kaszinókirállyal”. A kormány erős embere Keith Schembri miniszterelnöki kabinetfőnök volt, aki jelenleg pénzmosás, vesztegetés, korrupció és egyéb bűncselekmények alapos gyanújával előzetesben ül.

Drámai összefüggések

A múlt héten harminc civil szervezet közösen szólította fel a máltai hatóságokat, hogy két év után végre zárják le az „El Hiblu-hármak” perét, amelyet az igazság megcsúfolásának neveznek. Keresztények, köztük a Jezsuita Menekültszolgálat is csatlakoztak, mondván: a vádlottak „kétségbeesett cselekedeteit kiragadták a drámai összefüggésekből”. Úgy vélik, a fiúk köszönetet érdemelnének, amiért segítettek lecsillapítani a konfliktust, haja szála sem görbült senkinek. Két jogvédő, Jelka Kretzschmar és Maurice Stierl tanulmánya szerint az eset a változó európai légkörről árulkodik, amelyben „a migrációt és a szolidaritás tetteit mindinkább kriminalizálják, miközben a határon elkövetett erőszak formáit nemcsak megtűrik, hanem nyíltan el is fogadják”.

Máltán a vádlottak feltételes szabadlábon várják csigalassúsággal araszoló perük folytatását. Naponta jelentkeznek a rendőrségen, vasárnap pedig találkoznak, a támogató üzeneteket felolvasva tartják a lelket egymásban. Megtapasztalják, amit A tanú felejthetetlen hőse, Pelikán: „Hát a statuálás a lényeg.” A szabályozatlan bevándorlás járhatatlan út, ám az átgondolt európai menekültpolitikát nem helyettesítheti perifériális populistáinak önkénye. Ezért a történet nemcsak a három afrikai fiúról szól, mindinkább rólunk, európaiakról. Ha feladjuk közös örökségünk, a szabadság (liberális), egyenlőség (szocialista), testvériség (keresztény konzervatív) eszméit, mi marad belőlünk?