Előfizetés

Papp Sándor Zsigmond: Teremtmények

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2021.04.03. 19:16

Fotó: DESIREE MARTIN / AFP
Tavaly a spanyolországi karanténban valahogy bizakodóbb voltam húsvétkor. Akkor – talán még fel sem fogva a baj nagyságát – átmenetinek, a talpunkba fúródott tüskének gondoltam a járvány által okozott felfordulást, és azt hittem, minket – Magyarországot – valahogy nem érint majd olyan súlyosan. Születtek akkoriban erre különféle elméletek is, hogy a gyermekkori oltások miatt nem képes akkora károkat okozni köztünk a pandémia. Lám, mégiscsak van bennünk valami, ami ellenáll a világot lassan megroggyantó nyavalyának. Ma már látszik: azért nem okozott, mert egyrészt jóval komolyabban vettük az amúgy egyszerű szabályokat (akkor a feleségem minden bevásárlás után külön fertőtlenítő ronggyal törölte át a vásárolt termékeket), és messze nem volt olyan agresszív a vírus, mint a mostani. Most meg már úgy vagyunk, mint a sokadik gyerek után: ha leesett a földre a kanala, lenyaljuk, és már használhatja is tovább. A feltámadásra próbáltam gondolni akkor is a kihalt parton, ahová a szabályokat áthágva mentem le, négyszer a másfél hónap alatt. Hogy most először nézem inkább a vallás, pontosabb a hit felől ezt az ünnepet. Addig – főként gyerekkoromban – a világi örömök domináltak. Apám vezetett be a locsolkodás nagyon is profán szokásrendjébe, majd abba a még profánabb tudásba, hogy miként lehet – elvileg – különösebb elázás nélkül eljutni az estéig. Például lehet engedni a folytonos kínálásnak, csak sósat is egyek két öntözés közben, hogy legyen mi felszívja a kis vonakodással elfogadott pálinkát, sört, bort. Már ahogy jött. Mert egy idő után az számított a felnőttség jelének, hogy a kalács és sonka mellett már piával is kínálgattak, és ahogy a nap folyamán csökkent az ellenállás, és nőtt bennünk a felnőttség bátorító gőze, úgy hagytunk magunk mögött szabályt, hitet, formát. Mivel nekem már akkor sem kellett sok, hogy megártson, a felnőttség megalázóan nagy pillanatai akkor még elkerültek. Szóval sokáig ez volt a húsvét: irdatlan sok kaja, a pacsuliktól egyre inkább bűzlő, az elhervadás nyomait sem mutató virágszálak, és diszkrét hányinger a nap végére. Nem tudom, mennyi szerepe volt mindebben a regnáló hatalomnak, amely eltűrte, sőt preferálta a húsvétnak ezt a profán verzióját, az Isten nélküli feltápászkodást másnap, de az biztos, hogy mi magunk is ragaszkodtunk a „szokásokhoz”, a tartalom nélküli formához. Aki körül forog a világ, egészen máshol keresi a szilárdnak vélt pontokat. Ma sem lettem sokkal vallásosabb, a hitem inkább kételyekkel, semmint bizonyságokkal van tele, ám az ember nélküli tengerpart roppant magányában és magára hagyottságában mégis felderengett valami Istenből, vagy annak hiányából. Hirtelen viszonyulni kezdtem hozzá. Megszólítani a külső, belső ürességet. Teremtő nélkül vágyakoztam a feltámadás után, a profán szokásokat levedlő megújulás iránt. Hogy legyen mibe kapaszkodni, feldolgozni a tenger felől hömpölygő végtelenséget, amely épp azzal fenyegetett, hogy hullámok nélkül mos el. A puszta jelenlétével. Most Bécsben várjuk a húsvétot, épp egy ki tudja hányadik lezárás előtt, távol egymástól, az idegeinkben ottragadt türelmetlenséggel. S persze tudjuk, hogy mindez óvintézkedés, értünk és nem ellenünk zajlik, néha már nem könnyű eldönteni egy-egy megnyilatkozás, komment, reakció kapcsán, hogy vajon Istenre, vagy csak egy jó pszichológusra lenne-e szükségünk. Szentmise helyett egy közös és nagy szentterápiára, ahol kijön majd minden sérelem, frusztráció, újra és újra lenyelt düh. Ahol a teremtmény végre visszakapja a magába (vagy másokba) vetett hitét. Aztán lehet továbblépni magasztosabb célok felé. (Tapasztalataim szerint könnyebb gyűlölni a pirézeket, mint felebaráti szeretetet mímelni a velünk más véleményen lévő szomszédunk iránt.) Persze ma sokkal több eszközünk van arra, hogy a köztünk lévő ellentéteket megjelenítse. A Facebook és a kommentek előtt még lehetett hinni valamiféle egységben, akaratban, szent illúzióban. Ha úgy tetszik, isteni akaratban. Az még teológiai viták tárgya, hogy vajon a Jóistennek van-e ideje kommenteket olvasgatni, illetve hogyan nézett volna ki a Biblia, ha a hívők szabadon posztolgathattak volna a szent szöveg kanonizálása közben. De talán ez sem zajlik az isteni szándék híján. Talán meg kell tanulnunk tudomásul venni (még csak nem is kedvelni), hogy ennyire sokszínűek vagyunk (sokakat már maga a kifejezés is irritál) hitben és bolondériában, járványban és egészségben? Hogy ezerféle rögeszme és hiedelem mozgat minket a vallás látszólag egységes jelmeze alatt? Bár tudnám. Gondolatban most is megpróbálom felidézni a tengert. A nyugalomban remegő félelmet. Azt, hogy egyedül hagytak. Azt, hogy szembe kell néznem a világgal, amelybe vetettek, és amelyet én is teremtek minden gondolatommal, megnyilvánulásommal. Átérezni a vétségeket, a magammal és másokkal szemben elkövetett merényleteimet, hogy legyen némi esélyem az újrakezdésre. Fogalmam sincs, hogy ez mire lehet elég: csak nyersanyag a puszta prédikációhoz vagy akár erőt is adhat az első lépésekhez. De merre? Hová? Mi az emberi természet lényege: a pontos kérdések vagy a bizonytalan válaszok?

Kácsor Zsolt: Megyesi Gusztáv (1950-2016)

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2021.04.03. 18:41

Fotó: Népszava
AZ IRIGYKEDŐ UTÓKOR XXX.
Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak. Eléggé sokat söröztünk együtt Budapesten, Debrecenben és Egerben, de soha nem jött a számra az a szó, hogy Guszti. Ki vagyok én, hogy a magyar újságírás Gusztiját csak úgy legusztizzam? Az meg hülyén hangzott volna, hogy Gusztáv. Még egy korsó, kedves Gusztáv? Jaj, nem. Inkább elintéztem a megszólítást egy Majsztróval, ami még jól is állt neki. Az írásait tizenhét éves koromtól, azaz 1989-től olvastam, és nem untam rá soha, ami nagy szó. Megyesi nem adott lejjebb a színvonalból, mindig hozta azt a „Guszti-élményt”, amiért szerettük: a humort, a sajátos nézőpontot, és azt a kitekert, kifacsart, abszurd perspektívát, amiben elhelyezte a magyar világ jelenségeit. Micsoda bemondásai, beszólásai, anekdotái, bonmot-i voltak! S nem csak a cikkeiben sziporkázott, hanem a magánéletben is: egy vele való sörözés órákig tartó röhögést jelentett. Boross Péter volt miniszterelnökre ő találta ki a Hóbagoly szót, ami aztán úgy rajtamaradt, hogy egyszer szemtől-szemben majdnem lehóbagolyoztam – utána azzal a hülye kérdéssel igyekeztem kivágni magamat, hogy megkérdeztem tőle: tudta, hogy a Hóbagoly elnevezést Megyesi Gusztáv találta ki? Mire Hóba…, akarom mondani, Boross Péter idegesen beleszívott a cigijébe, s azt válaszolta, hogy Megyesi Gusztávról soha nem hallott. Furcsállottam. Hogy lehetett miniszterelnök az ilyen? Az Élet és Irodalom közönségtalálkozóin, meg a lap és a Soros Alapítvány közös riport- és glosszaversenyeinek díjátadóin az 1990-es években sokszor találkoztam vele, de közelebbről azután kerültünk kapcsolatba, mikor Tóth Ákos, a Népszabi volt főszerkesztő-helyettese közös sörözésre hívott Megyesivel egy óbudai kiskocsmába a 2010-es évek elején. Attól kezdve rendszeresen találkoztunk és röhögtünk. Istenem, mennyit röhögtünk együtt! Egyszer vendégül láttam őt és Szebeni Andrást Debrecenben is, ahová dolgozni jöttek: a Hócipőnek írtak anyagot a legendás Ibolya kocsmáról. Vonattal érkeztek délután, letettük a csomagjaikat nálam, aztán irány a kocsma. Nem tudom, hogy hajnalban mikor kerültünk ágyba, mindenesetre én nem otthon ébredtem, így fordulhatott elő, hogy reggel 8-kor telefonált Megyesi, hogy ők már az Ibolyában vannak megint, anyagot vesznek fel, mikor érkezem? Különleges páros volt, egyszer elvittem őket Egerbe is, hogy megnézzük a Putyi kocsmáját, a Kacsát és a Hársfát, meg is néztük mind a hármat jó alaposan és közben röhögtünk. Rá egy fél évre Szentendrén, a folyó partján üldögéltem a volt feleségemmel egy teraszon, a Dunát bámultuk, s egyszerre csak kit láttunk felbukkanni a sétányon? Megyesit. S mögötte kissé lemaradva Szebenit. Jöttek anyagot felvenni, beszélgetni kezdtünk, és szokás szerint röhögtünk. Egy idő után fájlalni kezdte a derekát, sérvre gyanakodott, nehezen mozgott, botra kellett támaszkodnia, de a kedélyét mindez nem viselte meg. Később kiderült, hogy a sérv igazából rák. Látszólag derűsen fogadta a hírt, sőt, némi büszkeséggel emlegette, hogy milyen magas értéket mértek neki valamiből, amiből a szervezetben nagyon kevésnek kellene lennie. Erre azért volt büszke, mert úgy tűnt, hogy megúszta, legalábbis az első beavatkozások után jobban lett. Megfogadtatta velem, hogy negyven fölött évente elmegyek rákszűrésre, de hiába, még egyszer sem voltam, pedig tanulhatnék az ő esetéből. Sajnos egyre rosszabb hírek jöttek felőle, de a cikkein ezt nem lehetett észrevenni. Már csak kerekesszékkel tudott közlekedni, és az átlagolvasó ebből mit sem érzékelt. Fél lábbal a sírban is olyan cikkeket írt, mint fénykorában – drukkoltam neki. Nevetni is ugyanúgy tudott, mint régen. Felhívtam 2015 szeptemberében, hogy aggasztó egészségügyi híreket hallottam a barátjáról, Esterházy Péterről, mire kuncogva visszakérdezett: – Mi tartott ennyi ideig? Nem értettem, majd a rá oly jellemző, nevetős anekdota-mesélős modorban elmagyarázta: Esterházy a nyáron szűk baráti körben elárulta a rákos daganatát, mire Megyesi elkezdte számolni, hogy ez a hír vajon mikor kerül ki a sajtóba. Úgyhogy kissé le lettem tolva a késlekedés miatt. – Három hónap! – csattant fel a Majsztro. – Pedig lefogadtam volna, hogy két hétnél nem kell több! És elkövetkezett a 2016-os év, amikor sorra hulltak el a nagyok. Súlyos beteg volt, nem mertem sokszor hívni, nem akartam zavarni, csak e-mail kapcsolatban voltunk. Keveset és néhány mondatban írt. 2016 őszén jött tőle az utolsó levél, egy hosszabb beszámoló az állapotáról. Azzal zárta, hogy „most befejezem, mert már fél flekknél vagyok, és ha többet írnék, azért már honor járna”. Óbudán temették el, és szívszorító volt hallani, hogy a sírjánál a legjobb barátjának, Kovács Zoltánnak, az ÉS főszerkesztőjének elcsuklott a hangja. Nem tudta folytatni a gyászbeszédét, amit megértek – már nem volt ott az az ember, akivel ezt az egészet jól ki lehetett volna röhögni.

Bibó István és Péter Gábor

Bándy Sándor
Publikálás dátuma
2021.04.03. 18:18

Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala
Kiakadtam az előválasztási hírek kapcsán - erre még visszatérek - és miközben próbálok rendet tenni könyveim között, egy Bibó-kötet esett Müller Rolf Péter Gábor életrajzára. Már az is zavart, hogy így látom őket együtt. Pedig itt voltak köztünk, csak öt év korkülönbség, magyarok voltak, és mindketten úgy gondolták, hogy helyesen cselekszenek. Feltételezem, Péter Gábor meg volt győződve, hogy ő Szálasi Ferenc ellentéte, pedig ők rokonlelkek voltak és mindkettejük igazi ellentéte Bibó István és a hozzá hasonló, gondolkodó emberek. Arra kellene törekednünk, hogy minél több Bibó-szellemiségű és minél kevesebb Péter-lelkületű honfitársunk legyen. E cél még odébb van, mivel nemrég olvastam, hogy Demeter Szilárd, aki szerint Európa Soros György gázkamrája, közpénz milliárdokat fog kapni valami ifjúsági kulturális programra. Özönleni fognak hozzá. Borhi László írt egy fontos cikket "Sortűz a Ritz előtt" címmel (ÉS, III. 5.), melyben említ egy fiatal nőt, Fehérhegyi Katalint, aki azzal indokolta nyilas párttagságát, hogy ott "végre valaki" lehetett.
Újságírói éveim során több emberrel is találkoztam, akik egy olyan pártban találták meg számításukat, amellyel addig nem szimpatizáltak. De amikor a kiszemelt párt nem fogadta tárt karokkal, vagy nem a várt pozícióval, az illető máshol próbálkozott. Ez nem ritkaság, besegít az önámítás, elvégre itt nem az elvek szintjén megy a döntés, hanem érzelmi alapon: "legyek én is valaki". El is vesztettem barátokat, mivel személyem régi énjükre és korábbi véleményükre emlékeztette őket. Észérvek kontra érzelmek - az utóbbi a nyerő. Tévedés lenne azt gondolni, hogy Orbán Viktor politikai jobbra sasszézása is ilyen jellegű jelenség volt, mivel őt nem a liberális szemlélet vezette; számára akkor az tűnt nyerőnek az MSZMP haláltusája idején. A vezéreszme a hatalom megszerzése volt, hogy "végre valaki" legyen. Érdekes volt hallgatni Lánczi Tamást a Pesti TV műsorában (2021. III. 16.), amint kritizálta Fekete-Győr Andrást, aki szerinte azért törekszik hatalomra, hogy bármit megtehessen. Vélhetően fel sem fogta, hogy kritikus szavai tökéletesen passzoltak Orbán Viktorra. Néhány barátom már egy ideje úgy véli, hogy miniszterelnökünk szellemileg kifáradt, de szerintem ez téves. Ő csak a bázisához szól. Így néha valóban túltolja a biciklit, mint például mikor a kórházi dolgozókat a 48-as márciusi ifjakhoz hasonlította. Túlzásba tudja vinni a hízelgést - "Matteo Salvini a hősöm" -, meg van a dafke vonala - "ha nem tetszik a felcsúti vasút, meghosszabbítjuk Lovasberényig" -, és ami Amerikában az "own the libs", amit úgy fordítanék, hogy "froclizni a libernyákokat", vagyis olyanokat mond vagy tesz, amiről tudja, hogy a liberálisok (de most már az egész ellenzék) kiütést kapnak és teleírják maradék médiafelületeiket. Aztán emberei ezen csámcsognak. Taszító volt látni március 16-án, amint a hírhedt guantánamói kínzásokon röhögcséltek a "Keménymag" című Hír TV-műsorban. Ez megy a plebsznek, miközben a háttérben komoly munka folyik, amint az adófizetők pénze elveszti közpénz jellegét. És ne felejtsük a propagandával járó feladatok sorát, mint például kimenni Ferihegyre tapogatni a megérkezett "jóégtudjamivanbennük" hatalmas csomagokat. Orbán bázisánál ez úgy csapódik le, hogy ő ezt értünk teszi, ő mindenre figyel. Ráadásul most még a Néppárt-ügyet is meg kell torolni és valami rivális frakciót kellene összetákolni. A CIA új igazgatója William J. Burns szerint Orbán egy autoriter személyiség, aki leértékeli a polgári jogokat. Habár a COVID-19 kapcsán több kijelentést tett, miszerint most nem kritikákra, hanem nemzeti felzárkózásra (persze mögötte!) van szükség, szerencsénkre nem kísérletezik ennek kikényszerítésével. Elég, ha bázisa erősebb marad mint az ellenzék támogatottsága. Tudjuk milyen volt, amikor vesztett. Ezért is volt érdekes olvasni Révész Sándor véleményét, miszerint lehet, hogy Orbán a 2022-es választás elvesztésére készül. Elképzelem amint színészi tehetségét kamatoztatva sajnálkozva elmondja, mennyi mindent tervezett még tenni a magyarokért, de hát ha nem kellek .... Közben az utcán a Kubatov-különítmények, teljes felfordulás országszerte, a lakájmédia csalás vádjával hergeli a tömegeket. Az új kormány próbál megbirkózni a rengeteg problémával, az államadóssággal - megszorítások! -, a jogállamiság helyreállításával, a korrupciós ügyek feltárásával, a betelepülések gondjaival, stb, miközben a rengeteg beépített Orbán-káder keresztbe tesz, ahol csak tud. Perek tucatjai indulnak és nem is folytatom. Korábban Inotai András röviden írt erről, de kell hogy többen is figyelmeztessük az ellenzéket és a lakosságot általában, hogy mi jöhet. Nem kell sokáig várni, az új kormány lemond és az emberek felsóhajtanak - végre rend lesz! Nem lepne meg, ha a Fidesz felvenné a Nemzeti Akarat Párt nevet (ha az nem lenne foglalt). Mi meg visszasírjuk 2021-et. "Régen egyszerűbb volt minden", mondja egy ismerősöm. "Voltak a komcsik és voltak az emberek, akik güriztek." Azért ennél bonyolultabb volt '90 előtt, volt a félelem-vezérelt alkalmazkodás a hatalom elvárásaihoz és a "nem szól szám, nem fáj fejem". A mostani igazodás és a vele járó önámítás más, mert itt nem a félelem, hanem az érdekek széles skálája a motiváció. Mostanában Gyertyán Ervin "Lidérc és ingovány (1938-1953)" című önéletrajzát olvasom, ami segít megérteni az emberek viselkedését. Korábban tévesen gondoltam, hogy a diktatúra okozta az emberek negatív magatartását, ma is vannak hasonló esetek, csak a konzekvenciák mások. (Nem csekély különbség!) Gyertyán önkritikusan ír az 50-es évekről és önmagáról. A pártpropaganda szintjén kezelte a Rákosi-kormányt, elhitte, sőt, hitt a meghirdetett vonalban és nem vett tudomást a valóságról, illetve magyarázkodott magának, mentségeket gyártva: "de a fő csapásvonal helyes...", stb. Az önámításnak komoly szerepe volt, mivel embereket mentett meg a börtöntől. Önelégült gúnyolódást hallunk a kormányoldalon, hogy milyen kevés kórházi dolgozó nem írta alá az új munkaszerződését. (Amikor a szó szoros értelmében minden ember fontos!) Az oltás után egy külön teremben kellett kivárni a 15-20 percet. "Imre teljesen kiakadt, minek pont most ezt forszírozni. Napi 14-16 órát dolgozik, ha nem többet, állandóan szorong, mi lesz, ha ő is elkapja" - mondja egy nő az ismerősének. "A határidő előtt két nappal kapta kézhez a szerződést! Hülyék ezek? Persze aláírta, mi mást tehet, ott a család meg a rezsi, meg hova a fenébe is menjen?" Tudnak kormányunk tagjai tükörbe nézni?! Az ellenzék gyakran ostorozza a kormányt a pandémia kapcsán, leginkább az oltóanyagok körüli titkolózás miatt. Egy barátom elküldte amit Juszt László írt, idézve Gulyás Gergelyt, aki szerint “törvénysértő, hogy a nyilvánosság a mai napig nem ismerheti teljes egészében a vakcinák gyártására, illetve szállítására vonatkozó szerződéseket, a vírusfertőzés kezelésére alkalmas gyógyszerből rendelkezésre álló készleteket. (...) Szintén nem ismert, hogy az egyes régiókba milyen terv, illetve elosztás történik, ami felveti annak a gyanúját, hogy ezek kiszállítására nem kizárólag szakmai megfontolások alapján kerül sor”. Gulyás szerint “az oltóanyag kapcsán a titoktartás azért is rendkívül káros, mert a közvélemény a megfelelő tájékoztatás hiányában nem csupán a többmilliárdos üzlet mára beigazolódni látszó tisztességtelen hasznát valószínűsíti, hanem az oltóanyag hatékonyságát is megkérdőjelezi, így a közbizalom elvesztésével az új influenza elleni védekezés egészének sikeressége kerül veszélybe”, fejezte be Gulyás a H1N1 vírus kapcsán tett nyilatkozatát. (2009. 11.21. MTI) Aki ma hasonlókkal vádolja a kormányt, rögtön megkapja a "víruspárti" címkét. Röviden: Nem, kedves Vera Jourová, ön nem sértett meg azzal, hogy itt "beteg demokrácia" van. Sőt, ön finoman fogalmaz. Zűrös időkben még nagyobb szükségünk van egészséges demokráciára, az információ szabad áramlására, konzultációkra és vitákra. Ez lenne a média feladata is. "A hivatalos politika azonban rendületlenül a maga sikerpropagandáját harsogta süketen és vakon a nép valóságos helyzetének felismerésével szemben", írta Gyertyán Rákosiékról. Fiatalkoromban Révai József és társai mondták meg a szerkesztőségeknek, mit hogyan kell tálalni. Most Bende Balázs (volt CEU-diák!) és társai teszik ugyanezt. De nézzünk előre. 1990 óta figyelem a választásokat, a pártokat, és az előválasztást pozitív lépésnek tartottam. Mostanáig. Amit eddig hallok az őszre tervezett programról, ez ugyanúgy fog lezajlani mint korábban, vagyis versenyezzenek, hogy ki a legalkalmasabb, hogy leváltsa a regnáló hatalmat. De itt nem az "én" a fontos hanem a "mi". Itt ellenzéki összefogásról van szó, nem pártok versenyéről. Ahogy hallom az emberek beszélgetéseit, direkt idegesítő számukra a rengeteg adat, amit egy politikusi előadással kapnak. Kell egy szakmai program szakemberek részére, amiről legyen széles körű vita. Ennek legyen egy közérthető verziója, mikor e viták lezárulnak és e dokumentummal induljon az országjárás, a szórólapozás, stb. Ennek egy előre egyeztetett időpontján jöhet egy széles körű közvélemény-kutatás arról, hogy kit tartanak a legalkalmasabb miniszterelnök-jelöltnek, ami, tetszik-nem tetszik, nagyrészt érzelmi alapon fog eldőlni. Aztán az a személy és csapata majd járja az országot, hirdetve az összefogás programját. 2010 tavaszán Charlie Rose műsorában volt egy vita Barack Obama elnök költségvetéshiány-csökkentés bizottságáról (Deficit Reduction Commission). Demokrata és republikánus vezetők vettek részt benne. Egyetértettek, hogy nem lesz ebben haladás, amíg a politikusok csak az újraválasztásukkal törődnek. Múltak az évek. "Mikor elkezdtük ezt a munkát azt gondoltuk, hogy unokáink érdekében cselekszünk. Később azt mondtuk, hogy gyermekeinkért tesszük. Most már tudjuk, hogy magunkat akarjuk megmenteni" - mondta több évnyi vita után Erskine Bowles (D), aki Bill Clinton elnök idején szolgált. És figyeljük mit mond Sir David Attenborough. Valóban már ott tartunk, hogy saját magunk és a gyerekek megmentésére kell koncentrálnunk. Mert "ha így folytatjuk, minden, aminek köszönhetően biztonságban érezhetjük magunkat - élelem termelés, friss vízhez jutás, élhető hőmérséklet, óceáni élelmiszerlánc -, összeomlik". Ezt mondta az ENSZ Biztonsági Tanács február 23-i vitájában.