Papp Sándor Zsigmond: Teremtmények

Tavaly a spanyolországi karanténban valahogy bizakodóbb voltam húsvétkor. Akkor – talán még fel sem fogva a baj nagyságát – átmenetinek, a talpunkba fúródott tüskének gondoltam a járvány által okozott felfordulást, és azt hittem, minket – Magyarországot – valahogy nem érint majd olyan súlyosan. Születtek akkoriban erre különféle elméletek is, hogy a gyermekkori oltások miatt nem képes akkora károkat okozni köztünk a pandémia. Lám, mégiscsak van bennünk valami, ami ellenáll a világot lassan megroggyantó nyavalyának. Ma már látszik: azért nem okozott, mert egyrészt jóval komolyabban vettük az amúgy egyszerű szabályokat (akkor a feleségem minden bevásárlás után külön fertőtlenítő ronggyal törölte át a vásárolt termékeket), és messze nem volt olyan agresszív a vírus, mint a mostani. Most meg már úgy vagyunk, mint a sokadik gyerek után: ha leesett a földre a kanala, lenyaljuk, és már használhatja is tovább.

A feltámadásra próbáltam gondolni akkor is a kihalt parton, ahová a szabályokat áthágva mentem le, négyszer a másfél hónap alatt. Hogy most először nézem inkább a vallás, pontosabb a hit felől ezt az ünnepet. Addig – főként gyerekkoromban – a világi örömök domináltak. Apám vezetett be a locsolkodás nagyon is profán szokásrendjébe, majd abba a még profánabb tudásba, hogy miként lehet – elvileg – különösebb elázás nélkül eljutni az estéig. Például lehet engedni a folytonos kínálásnak, csak sósat is egyek két öntözés közben, hogy legyen mi felszívja a kis vonakodással elfogadott pálinkát, sört, bort. Már ahogy jött.

Mert egy idő után az számított a felnőttség jelének, hogy a kalács és sonka mellett már piával is kínálgattak, és ahogy a nap folyamán csökkent az ellenállás, és nőtt bennünk a felnőttség bátorító gőze, úgy hagytunk magunk mögött szabályt, hitet, formát. Mivel nekem már akkor sem kellett sok, hogy megártson, a felnőttség megalázóan nagy pillanatai akkor még elkerültek. Szóval sokáig ez volt a húsvét: irdatlan sok kaja, a pacsuliktól egyre inkább bűzlő, az elhervadás nyomait sem mutató virágszálak, és diszkrét hányinger a nap végére. Nem tudom, mennyi szerepe volt mindebben a regnáló hatalomnak, amely eltűrte, sőt preferálta a húsvétnak ezt a profán verzióját, az Isten nélküli feltápászkodást másnap, de az biztos, hogy mi magunk is ragaszkodtunk a „szokásokhoz”, a tartalom nélküli formához. Aki körül forog a világ, egészen máshol keresi a szilárdnak vélt pontokat.

Ma sem lettem sokkal vallásosabb, a hitem inkább kételyekkel, semmint bizonyságokkal van tele, ám az ember nélküli tengerpart roppant magányában és magára hagyottságában mégis felderengett valami Istenből, vagy annak hiányából. Hirtelen viszonyulni kezdtem hozzá. Megszólítani a külső, belső ürességet. Teremtő nélkül vágyakoztam a feltámadás után, a profán szokásokat levedlő megújulás iránt. Hogy legyen mibe kapaszkodni, feldolgozni a tenger felől hömpölygő végtelenséget, amely épp azzal fenyegetett, hogy hullámok nélkül mos el. A puszta jelenlétével.

Most Bécsben várjuk a húsvétot, épp egy ki tudja hányadik lezárás előtt, távol egymástól, az idegeinkben ottragadt türelmetlenséggel. S persze tudjuk, hogy mindez óvintézkedés, értünk és nem ellenünk zajlik, néha már nem könnyű eldönteni egy-egy megnyilatkozás, komment, reakció kapcsán, hogy vajon Istenre, vagy csak egy jó pszichológusra lenne-e szükségünk. Szentmise helyett egy közös és nagy szentterápiára, ahol kijön majd minden sérelem, frusztráció, újra és újra lenyelt düh. Ahol a teremtmény végre visszakapja a magába (vagy másokba) vetett hitét. Aztán lehet továbblépni magasztosabb célok felé. (Tapasztalataim szerint könnyebb gyűlölni a pirézeket, mint felebaráti szeretetet mímelni a velünk más véleményen lévő szomszédunk iránt.)

Persze ma sokkal több eszközünk van arra, hogy a köztünk lévő ellentéteket megjelenítse. A Facebook és a kommentek előtt még lehetett hinni valamiféle egységben, akaratban, szent illúzióban. Ha úgy tetszik, isteni akaratban. Az még teológiai viták tárgya, hogy vajon a Jóistennek van-e ideje kommenteket olvasgatni, illetve hogyan nézett volna ki a Biblia, ha a hívők szabadon posztolgathattak volna a szent szöveg kanonizálása közben. De talán ez sem zajlik az isteni szándék híján. Talán meg kell tanulnunk tudomásul venni (még csak nem is kedvelni), hogy ennyire sokszínűek vagyunk (sokakat már maga a kifejezés is irritál) hitben és bolondériában, járványban és egészségben? Hogy ezerféle rögeszme és hiedelem mozgat minket a vallás látszólag egységes jelmeze alatt? Bár tudnám.

Gondolatban most is megpróbálom felidézni a tengert. A nyugalomban remegő félelmet. Azt, hogy egyedül hagytak. Azt, hogy szembe kell néznem a világgal, amelybe vetettek, és amelyet én is teremtek minden gondolatommal, megnyilvánulásommal. Átérezni a vétségeket, a magammal és másokkal szemben elkövetett merényleteimet, hogy legyen némi esélyem az újrakezdésre. Fogalmam sincs, hogy ez mire lehet elég: csak nyersanyag a puszta prédikációhoz vagy akár erőt is adhat az első lépésekhez. De merre? Hová? Mi az emberi természet lényege: a pontos kérdések vagy a bizonytalan válaszok?