Előfizetés

Cincogók

Akad két olyan külpolitikai kérdés, amelyre indulatosan reagálnak a kormány támogatói. Az egyik, hogy jelen formájában a visegrádi együttműködésnek már nincs jövője, mert Pozsony és Prága számára túl kínos a magyar kormánnyal való barátkozás. A másik pedig az, hogy az Európai Néppárton kívül borongós mindennapok várnak a magyar kormánypártra. Ezt valószínűleg a Fidesz európai parlamenti tagjai is elismernék, ha nem egy parancsuralmi rendszer alapján működő pártban lennének. Ám így folyamatosan azt kell hajtogatniuk: az EPP baloldali pártcsaláddá vált, ezért távoztak belőle. De majd létrejön az új jobboldal, ami rendkívüli vonzerőt jelent minden tisztességes konzervatív politikai erő számára. Egy ilyen szövetség létrehozása azonban számos akadályba ütközik. Még az Orbánnal rokonszenvező szlovén kormányfő, Janez Jansa pártja sem kíván egy ilyen szövetséghez csatlakozni: közel akarnak lenni a tűzhöz, és erre a néppárton kívül nem lenne mód. A jobboldali radikális Marine Le Pen számára viszont vállalhatatlan a magyar kormányfő egynémely lépése, sőt a német AfD mérsékeltjei sem lelkesednének a Fidesszel való közelebbi kapcsolatért. Az osztrák FPÖ pedig a Strache-bortány idején tapasztalhatta meg, mennyire visszaüthet Orbánék politikájának másolása. Matteo Salvini, az olasz jobboldali populista Liga elnöke azt közölte, hogy csütörtöki, Orbán Viktorral és Mateusz Morawiecki lengyel kormányfővel folytatandó budapesti megbeszélésein nem is lesz téma egy új konzervatív frakció létrehozása az EP-ben. Valamiféle szövetség persze lehet közöttük, de most, az olasz kormány tagjaként a Ligának is meg kell fontolnia minden lépését. Ráadásul a párton belül egyre erősebb a Salvinivel szembeni mérsékeltebb szárny. A Fidesz mindazonáltal létrehozhatja az új jobboldalt a Jaroslaw Kaczynski fémjelezte PiS-szel, kiegészülhetnek nevenincs tömörülésekkel, de egy ilyen formáció harsogó cincogásának hanghullámai aligha jutnak el Brüsszelig. Kivált, ha az EU bírósága végre konkretizálja a költségvetés és a jogállamiság viszonyát. 

Megrendülés

Az emberminiszter szíves közlése szerint „meg sem rendült” az egészségügy, miközben sorban dőlnek meg a napi halálozási rekordok, és immár tizenkétezernél több fertőzöttet látnak el a kórházak. A plasztikus kifejezés afféle freudi elszólásnak tekinthető. Hiszen meg sem rendült a kormány, miközben húszezernél több hazánkfiát veszítettük el a járványban. Egyszer nem hagyta el a szájukat olyan szó, amiből kiderült volna, hogy értik és átérzik: az ő nagyanyjuk, apjuk, gyerekük is lehetne az az ember, aki e pillanatban majd’ ezerötszázad magával lélegeztetőgépre kötve küzd az életéért, gondosan elzárva a nyilvánosság elől. S hogy ha nekik sem lett volna szerencséjük, ők maguk is ott lehetnének a tegnap darabra jelentett 302 halott között. Egyáltalán: hogy ez nem valami szaros focimeccs, amit mindenáron meg kell nyerni, hanem emberemlékezet óta nem látott nemzeti tragédia. Vajon képes még megrendülni az, aki az elmúlt egy év történéseiben nem látja a halottak nevét és arcát, csak hogy ez most őneki jó vagy rossz? Vannak még emberi érzései annak, aki olyan szóleleményekkel relativizálja a borzalmat, mint hogy a magyar egy „oltónemzet”? Mit lát este a tükörben, aki napközben komoly arccal belemondja a mikrofonba, hogy húszezer magyar Brüsszel áldozata, de bezzeg a keleti vakcinák megmentettek 600 ezret? Eljön majd egyszer az idő, amikor visszanézve világosan látni fogjuk ezt az egészet. Minden életet, ami a legkevésbé sem számított, sőt még csak nem is látszott, hogy bele ne zavarjon a képbe. A mérleg másik serpenyőjében meg a Dubajba röpködő magángépet, az isten pénzét is elverő fürkészeket, a szállodákba tömött számolatlan milliárdokat, a szarvasagancs kaput, a Türk Tanácsot, az önkormányzatokra mért bosszúcsapásokat, a melegek vegzálását. A cinikus legyintést: aki ebbe belehal, az annyit is ér.   

Karanténpara

Egyik este, még a kijárási tilalom kezdete előtt lementem sétálni, és elballagtam Faludy György Damjanich utcai szülőházához, hogy lefotózzam az emléktábláját. Ne kérdezzék, hogy miért. Közel van, itt a tavasz, ráadásul vettem egy jó fényképezőgépet, szóval minden összejött ahhoz, hogy a blue hour áldásos hatásait kihasználva digitálisan megörökítsek a világból egy kicsiny szeletet. Nem mintha ennek volna bármi értelme, mikor ugyanabban a pillanatban a Föld nevű bolygón éppen több száz millió digitális kép készül, de hát ebből is lehet tanulni: tevékenységünk fölöslegességének józan belátása alázatra szoktat és higgadtságra nevel. Az alázat és higgadtság jegyében álltam meg tehát az említett Damjanich utcai ház bejárata előtt, hátráltam egy métert, elővettem a fényképezőgépemet és belenéztem a keresőbe. S ebben a pillanatban megéreztem a szemem sarkából, hogy valaki szúrósan figyel. Jobbról érzékeltem az embert, aki egyenes tartással, mozdulatlanul állt, de egész testével felém fordult, jelezvén, hogy nem kerültem el a figyelmét. Nem mozdult, csak állt fegyelmezetten és bevetésre készen. Úgy tettem, mintha nem venném észre. Végtére is miért kellene nekem szóba elegyedni a Föld nevű bolygót benépesítő homo sapiens egyik kifejlett példányával csak azon apropóból, hogy ő pillanatnyilag éppen közelebb van hozzám az összes többinél? Fajtársaink fizikai közelsége kényszeresen kiváltja belőlünk az interakció ösztönös igényét, de attól vagyunk emberek, s nem állatok, hogy ösztöneinken uralkodni képesek vagyunk. Ettől eltekintve kezdett idegesíteni az a másik. Miért fordul egyenesen felém? Zavaromban a gép beállításait piszkáltam, de folyamatosan éreztem a jelenlétét. Egy fejjel magasabb lehetett nálam, vállas, magas fickó. Átsuhant a fejemen, hogy ha ki akarna rabolni, legalább nincs nálam se a tárcám, se a telefonom, csak a fényképezőgépem, amit használtan vettem ugyan, de sajnálnám, ha most elrabolná tőlem valaki. Akarom mondani, nem valaki, hanem ez a szemétláda, aki nem mozdul, meg se moccan, de a felém forduló testtartásával minden pillanatban azt jelzi, hogy ő jelen van és engem figyel. Már a sokadik képet csináltam a házról, s kezdtem belátni, hogy amit csinálok, annak semmi értelme, ráadásul az alázat és higgadtság két szép erénye kezdett elpárologni belőlem. Léptem egyet jobbra, s közben a szemem sarkából a másikat lestem, hogy miképpen reagál. S tessék! Nem mozdult! A kurva anyádat, morogtam magamban, mi a túrót akarsz tőlem? Az agyam egyik ősi bolyhából azt az üzenetet kapta a testem, hogy fogja menekülőre, de meggyőztem magamat róla, hogy nem adhatom magamat ily olcsón. Nem lehetek oly gyáva, hogy az ellenséggel ne nézzek szembe, legalább hadd nézzem meg magamnak, mielőtt megöl. És ekkor bátran, egyenesen, hősiesen ránéztem! Bele a szemébe, keményen, férfiasan! Akkor láttam meg, hogy az csak egy felöltöztetett próbabábu a földszinti üzlet kirakatában. Kotródtam is el rögtön, mint megvert kutya az ütlegelő kéz elől, szégyentől tovább verve.