Karikó Sándor: A filozófiai kultúra elsorvasztása

Talán nem is az egyedüli és megcáfolhatatlan válasz megtalálása a lényeg, hanem a mindig és mindig új kérdések megfogalmazása, vagy egyszerűen a régiek pontosítása, differenciáltabb megközelítése.

Sok jel mutatja, hogy a bölcselet, mint fogalmi kultúra elveszti régi fényét, a társadalomban betöltött korábbi dicső szerepét. A filozófiai kultúra, sajnos, lefokozódott szellemi képződménnyé vált. A leértékelődésnek bizonyára sokféle oka lehet, amelyek közül itt néhány markáns fejleményt neveznék meg.

Először nyugtázzuk: a mostani korszak (annak általános mozgása, fő tendenciája) egyáltalában nem kedvez a filozófia térnyerésének. Nem nehéz látnunk, a valóságban eluralkodik a prakticista szemlélet, a közvetlen és azonnal érvényesülő hasznossági elv, a pillanat által diktált érdek. Manapság nincs kellő idő, türelem és erőfeszítés a dolgokat a maguk bonyolultságában vizsgálni, hosszan tartó folyamatában és következményeiben. A gyorsan megtérülő befektetés, a siker hajszolása el- és kitölti az intézmények, a vállalkozások, a dolgozó emberek mindennapi életét. Nem látszik a hosszú távú, általános és mélyebb szintű összefüggések feldolgozására a képesség - sokszor még a készség is hiányzik. A tudományban, a politikában, a közbeszédben ugyan megjelenik a globalizáció, a klímaválság, a modern népvándorlás, a világjárvány stb. mint általános probléma-felvetés, azonban a megoldásuk érdekében szükséges világ-egészben, világtörténelemben vett gondolkodásmód kialakulása hiánycikk, vagy legalábbis csupán kivételként létezik a társadalom működésében. És csöppet sem csodálkozhatunk a tényen, hogy a mai filozófiának nincsenek olyan korszakalkotó képviselői, mint amilyen hatással bírt például Arisztotelész, Hegel vagy éppen Heidegger és Sartre. Alighanem az utolsó nagy hatású bölcselő Adorno volt az elmúlt évszázad közepén, akinek előadását kétezer fős hallgatóság tisztelte meg. Tudjuk persze, igazán kiemelkedő – mondjuk így: zseniális – gondolkodó (és épp így művész, társadalomtudományos kutató) ritkán születik. Ám mégis úgy tűnik számomra, hogy ma várunk egy új Szókratészra, új Kantra, új Heideggerre stb., ahogyan a pszichológia várja az új Piaget-t, a pedagógia az új Dewey-t. Nyilvánvaló, ma is dolgoznak kiváló filozófusok szerte a világban és nálunk is, viszont olyan bölcselő nem igazán terem manapság, akinek műve meghatározó erejű nyomot hagyna korszakunk szellemi arculatán. Ám az is előfordulhat, hogy olyan korban élünk, amelyben nincs már valós társadalmi igény egy mindenki fölött álló, a „tutit” megmondó egyetlen bölcselő tekintélyére, mert az internet, a mobil és más technikai csodák szédületes terjedésével sokan kerülnek a jól értesültség és az okosság csalóka bűvkörébe: mintha ők már egyedül is elboldogulhatnának a világ és életük nagy dilemmáival.

Másodszor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a filozófiára irányuló mesterséges hatások szerepét. Mindenekelőtt a politika megjelenésére gondolok. Nem arról van szó, hogy egy város (és/vagy nemzet) közösségének irányítását bízzuk a filozófusokra mint kiválasztott bölcsekre,, mondván, ők tudják leginkább átlátni a felmerülő problémákat (lásd Platón felfogását), hanem éppenséggel az ellenkező folyamatról. Amikor a politikai akarat és érdek, ellenállást nem tűrve, behatol a filozófia belső világába: intézményébe, kutatásába és oktatásába. Az előbbi esetből még jó dolgok is kisülhetnek, az utóbbiból csak káros hatások születnek. Anélkül, hogy taglalnám itt a hazai politika és filozófia érzékeny viszonyának problémáit, csak emlékeztetek arra, hogy a rendszerváltás utáni politikai kurzusokban (bal- és jobboldali kormányok alatt egyaránt) fájdalmas túlkapások, meggondolatlan lépések történtek. Konkrétan: egyszer a „túl sok a filozófus hazánkban” című kinyilatkoztatás, máskor az úgynevezett „filozófusok pere” váltott ki indulatokat. Abban biztos vagyok, hogy mindkét politikai reagálás roncsolta a politika és a filozófia kapcsolatát. A politika semmiképp nem szólhat bele a filozófia (és a filozofálás) működésébe, mert ha ezt teszi vagy kíséreli meg, akkor kiskorúsítja, degradálja a bölcseletet, miközben illúzióban ringatja saját céljait és tekintélyét, amely előbb vagy utóbb bukásához fog vezetni. Amit a politikus és filozófus egyaránt megfontolhat (pontosabban el kell fogadnia): gyökerében más törvények mozgatják a politika és a bölcselet világát. Az előbbi tevékenységet csakis hatalmi érdekek, szempontok uralják, az utóbbit pedig a gondolat, a mélyen szántó vizsgálódás vezeti. Amíg a politika gúzsba köt és lehatárolja a lehetőségeket, addig a bölcselkedés szabadon és kreatívan szárnyal.

Harmadjára a filozófusok saját szakmai felelősségét hangsúlyoznám. Hogy milyen az adott bölcseleti kultúra állapota, azért maguk a filozófusok is sokat tehetnek: jót és rosszat egyaránt. Ha elégedetlenek vagyunk az adott filozófia gyengülő társadalmi hatásával, azért a konkrét filozofáló személy szakmai potenciálja, gyarlósága, mi több, a természete is felelős. Ez utóbbi szemponttal kapcsolatban nézzük például Schopenhauer önkritikus felvetését! A filozófusok magányos természetűek, nem igazán közösségi alkatúak, végső soron maguknak való emberek. Hosszú tépelődésük során elrugaszkodnak a valóságtól, a napi dolgoktól, a fellegekben járnak, ráadásul úgy írnak, hogy a közönséges halandó nehezen vagy abszolút nem is érti a gondolatmenetet. Kialakul bennük egyfajta arisztokratikus fennköltség, hogy ő, és csak ő az, aki világosan és helyesen látja át a vizsgált kérdéseket. Robert Musil keserű iróniával folytatja a jellemzést: isten óvatosan cselekedett, amikor elrendelte, hogy elefántból egy új elefánt lesz, macskából új macska, azonban a filozófusból nem egyszerűen egy új filozófus lesz, hanem az elődnek vagy tanimádója, vagy ellen-filozófusa. Az előbbinek nincs egyetlen valamire való önálló gondolata, az utóbbi meg a másikat szellemileg a földbe kívánja döngölni. Számomra egyértelmű: egyik sem jobb a másiknál. Ha az ilyen (és hasonló) gyarlóságon nem tudnak túllépni a filozófusok, a bölcselkedés nagymértékben elveszti meggyőző erejét, intellektuális élvezetét, és kedvezőtlenül fog hatni az egész filozófia állapotára, még akkor is, ha a társadalom és a politika egyébiránt támogatná a kultúra szabad fejlődését.

A fenti objektív és szubjektív folyamatok jól érzékeltetik, milyen körülmények között érvényesülhet a bölcselet szempontja. Mégis a kedvezőtlen tendencia ellenére a filozófia nem adhatja fel „hadállását”, s nem belenyugvással, passzív magatartással kell reagálnia a felmerülő problémákra, hanem feladatának, lehetőségeinek teljes újragondolásával, új kísérletek indításával kell visszaszereznie korábbi pozícióját és tekintélyét. Ő tudja, ám magával a társadalommal is el kell fogadtatnia az alapvető igazságot, hogy tudniillik csak a kisszerűség és szűklátókörűség gondolhatja az önálló filozófiai kultúra szükségtelenségét. S bár a bölcseleti fogékonyság nélkül tudunk még élni, és egész jól boldogulhatunk nélküle, továbbá az is igaz, hogy az ilyen tevékenység nem hoz közvetlen és kézzelfogható hasznot (nem úgy, mint egy sor tudomány és gyakorlati munka), azonban minden eddigi történelmi tapasztalat igazolja: a filozofikus gondolkodás és művelés iránti természetes vágyat, tudatos vagy/és ösztönös törekvést végső soron soha nem tudjuk kiölni az emberek életéből.

Akik kétségbe vonják a filozófia létjogosultságát, vagy legalábbis igyekeznek lefokozni hatását, nem ismerik a több mint kétezer éves arisztotelészi mondást, amely szerint az emberek a csodálkozás következtében kezdtek filozofálni. A világ tele van titokkal, rejtéllyel, megmagyarázhatatlan jelenséggel, ha úgy tetszik, csodával. Az adott kor embere szüntelenül rákérdez a dolgokra, legfőképp a legizgalmasabb dilemmára, hogy tudniillik milyen is ez a világ, és mi az ő (mint konkrét, hús-vér ember) életének végső értelme, feladata benne. Könnyen előfordulhat, nem tud majd rá válaszolni. Emlékezzünk itt Spengler felismerésére: a filozófia végső soron nem más, mint védekezés a felfoghatatlan ellen. De talán nem is az egyedüli és megcáfolhatatlan válasz megtalálása a lényeg, hanem a mindig és mindig új kérdések megfogalmazása, vagy egyszerűen a régiek pontosítása, differenciáltabb megközelítése. Ez is ad elég kihívást.

A filozófia, felfogásom szerint – felteszem, sokan mások is osztani tudják álláspontomat – önértékű, azaz önmagában és önmagáért való foglalatosság. Az ember egyik becses szellemi kincse, intellektuális gyönyöre. Ha ezt elfogadjuk, akkor tegyünk is meg érte mindent – szabadon és önmagunk szellemi és morális pallérozottsága céljából. Bizonyára sok útja-módja lehet annak, miképpen erősíthetnénk a filozófia társadalmi szerepét, jelentőségét. Mindenesetre jó szívvel tudom ajánlani az ókori Cicero felvetését, melyet Szókratésszel kapcsolatban fogalmazott meg: hozzuk le a filozófiát az égből a földre, vigyük be a házakba, a mindennapi élet tartományaiba. Konkretizálva a mai hazai valóságunkra: a filozófiával hivatalosan foglalkozó, profi kutatók és oktatók törekedhetnének gyorsabban és nagyobb hatékonysággal reagálni a valóság új problémáira, valamint kialakíthatnának – az eddigieknél élőbb és tiszteletre méltóbb – szakmai-emberi kapcsolatokat a saját táborukon belül. Továbbá az az oktatáspolitika teszi jól a dolgát, amelyik orientálja a felsőoktatást a kötelező önálló filozófiai kurzusok visszaállítására (fájdalmas tény, hogy például az orvosképzés, a tanárképzés száműzte az ilyet!) vagy indítására, a közoktatást pedig arra, hogy minden szaktanár mutasson hajlandóságot és felkészültséget a szakanyag világnézeti-filozófiai tanulságainak jelzésére is. Az a könyvkiadó, rádió- és tévé-vezető, országos és helyi laptulajdonos és –szerkesztő jár el példamutatóan, akinek a napi problémák kapcsán van figyelme, készsége és képessége taglalni az általánosabb, mélyebb szintű összefüggéseket is. Valójában a bölcselet állapota mindnyájunk ügye, a filozófia mindenkié, a filozofikus gondolkodás – a közfelfogással szemben – nem arisztokratikus, hanem „plebejus műfaj”.