Előfizetés

Miért mérgező az egyenlőtlenség?

Scheiring Gábor
Publikálás dátuma
2021.04.11. 11:42

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Az egyenlőtlen társadalmak szinte minden szempontból betegebb társadalmak. De miért? Hogyan mérgez az egyenlőtlenség? Erre a kérdésre ad választ az Inner Level (Richard Wilkinson és Kate Pickett: The Inner Level - How More Equal Societies Reduce Stress, Restore Sanity and Improve Everyone's Well-Being. New York, Penguin Press, 2019). Ha nem is egy új Spirit Level, de alapmű. 2009-ben publikált bestsellerükben, a Spirit Level-ben (The Spirit Level: Why More Equal Societies Almost Always Do Better), Wilkinson és Pickett ábrák és adatsorok garmadájával támasztották alá, hogy az egyenlőtlenség mérgező. A könyv hatalmas vihart kavart, méltató szavak a Nature-ben, borítékolható bírálat a Financial Times-ban, a Guardian pedig beválogatta a XXI. század legjobb 100 könyve közé. Az egyenlőtlenség rombolja a közösségeket, csökkenti a társadalmi részvételt, fokozza az elidegenedést, a mentális problémákat, a droghasználatot, növeli a halálozást, az elhízás veszélyét, a serdülőkori terhességet, az erőszakot, a bebörtönzést, és csökkenti a hosszútávú társadalmi mobilitást.

Társadalom-epidemiológia

Wilkinson és Pickett a társadalom-epidemiológia tudományának művelői, a legtöbbet hivatkozott brit társadalomtudósok között vannak. Ez a tudományterület az egészségügy, a szociológia, a közgazdaságtan és a pszichológia határterületein helyezkedik el, azt vizsgálja, hogy a különböző társadalmi tényezők milyen hatással vannak az egészségi állapot alakulására. Ennek a tudományterületnek a kortárs klasszikus szerzői, mint például Pickett és Wilkinson vagy Michael Marmot, munkásságukban kimutatták, hogy a GDP növekedésének a gazdasági fejlődés előrehaladtával egyre kevesebb köze van a várható élettartam javulásához. Egy ponton túl a gazdaság növekedése nem fordul át általános egészség-javulásba. A GDP-nél fontosabb tényező a javak, a vagyon eloszlása, illetve a jóléti rendszerek, melyek a gazdasági sokkok ellen védenek, csökkentik a piaci egyenlőtlenségeket. Az egészség társadalmi meghatározottsága a magyar olvasó számára sem kellene, hogy távoli kérdésnek tűnjön, ismerve a magyar társadalom siralmas egészségi állapotát, vagy akár azt a kevésbé tárgyalt tényt, hogy a posztszocialista átmenet során több tízezer honfitársunk halt bele teljesen feleslegesen idő előtt a gazdasági átalakulás okozta reménytelenségbe és stresszbe. Kelet-Európában több mint 3 millió ember halt meg idő előtt a rendszerváltás első évtizedében. A társadalom-epidemiológia erről a példa nélküli halálozási válságról is sokat tud mondani, de erről majd máskor. Az Inner Level a Spirit Level kiegészítése. A Spirit Level bemutatta, hogy az egyenlőtlenség mérgező. Az Inner Level azt mutatja be, hogy miért. A nagyobb egyenlőtlenségek növelik a pozícióért folytatott küzdelmet (státuszharcot), ami pedig megnöveli az ebből következő stresszt és szorongást is. Ez még olyan dolgokban is megmutatkozik, mint például, hogy a magasabb társadalmi státuszt tükröző, drágább autók tulajdonosai nagyobb arányban vágnak be a gyalogosok elé. Minél hétköznapibb a kocsi, annál együttműködőbb a vezető.   Részben a szerzőpáros saját kutatásaira, részben mások munkásságára építve az Inner Level ezt a folyamatot bontja ki, bemutatva, hogy az egyenlőtlenség pontosan milyen pszichológiai lépéseken át vezet betegségekhez, és hogy ez hogyan kapcsolódik korunk néhány alapvető társadalmi problémájához, például a járványszintű szorongáshoz és függőségekhez. A Spirit Level magasra tette a lécet, és bár számos ponton érdekes és fontos kiegészítésekkel szolgál, az Inner Level mégsem fog akkora robbanást okozni, mint elődje. Ahogy Tomka Zsófia fogalmazott a könyvről írott recenziójában: „A bemutatott könyv üzenete egyszerű, ugyanakkor átfogó: a gazdagabb országok nem feltétlenül teljesítenek jobban társadalmi kihívások terén, ellenben az egyenlőbb országok igen. Ezért a fejlett államokban az életminőség növelésének kulcsa az egyenlősítésben rejlik.” Fontos része az érvelésnek az is, hogy az egyenlőtlenség káros hatása nemcsak a jövedelmi skála alján jelentkezik, azaz nem egyszerűsíthető le a szegénység problémájára, hanem a teljes társadalomra negatív hatással van. Az egyenlőtlen társadalmakban még gazdagnak lenni is rosszabb. A könyv három részből tevődik össze, a bevezetővel együtt összesen tíz fejezet alkotva. A bevezetőben megágyaznak a társadalom-epidemiológiai szemléletnek. Ahogy írják, ahhoz az összefüggéshez már elég jól hozzászoktunk, hogy a bizonyos környezetszennyező anyagok egészségkárosítóak, ezért csökkenteni kell előfordulásukat, vagy hogy az egyéni életvitelünk, például étkezési szokásaink befolyásolják egészségünket. Ugyanakkor sokak számára még a mai napig újszerű, hogy a társadalmi környezet bizonyos sajátosságai ugyanilyen egészségkárosító tényezőként hatnak. Azaz, az egészségtelen életmód is csak tünet. A kortárs egészség- és társadalompolitikának a baktériumok, szennyeződések, és egyéni életviteltanácsok mellett legalább ekkora figyelmet kellene fordítania a betegségek társadalmi okozóinak megszüntetésére. Azaz az egészség kérdése nem csak biológiai, hanem elemi szinten politikai. Ahogy a társadalom-epidemiológia egyik alapító atyjának számító Rudolf Virchow (1821-1902) fogalmazott a XIX. századi kapitalizmus egészségi kárai ellen küzdve: „Az orvostudomány társadalomtudomány, a politika pedig nem más, mint orvostudomány nagyobb léptékben.” A szerzők könyvük felvezetését néhány lesújtó adat ismertetésével folytatják. Ezek közül kiemelkedik a legfejlettebb társadalmakban egyre súlyosabbá váló mentális problémák kérdése. Az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban egyaránt rendkívüli mértékben megnőtt a szorongásos panaszok száma a XX. század második felében. Az Egyesült Királyságban azok száma, akik mentális problémák miatt táppénzre jogosultak, 1987 és 2007 között két és félszeresére nőtt. A gyerekek körében ez a növekedés harmincötszörös. A szociális szorongásban szenvedők kétharmada más betegségekkel is küzd, mint például étkezési zavar vagy  drogfüggőség. Mindez egy olyan időszakban, amikor a gazdaság teljesítménye jelentősen növekedett (bár nem olyan mértékben, mint a II. világháborút követő szabályozott kapitalizmus korában). Paradox helyzet, a gazdaság egyre nagyobb anyagi jólétet termel, miközben egyre jobban szorongunk. A szorongás, a stressz hosszútávon kilátástalanságot, reménytelenséget okoz. A problémának a szerzőpáros szerint központi részét képezi a közösségek széthullása. A barátságok, a társadalmi kapcsolatok ugyanis az egyik legjobb védekezési mechanizmust jelentik a szorongás, a mentális problémák, és a stressz ellen. Azt pedig már a Spirit Level lapjain kimutatták, és több tucat tudományos cikk is alátámasztotta, hogy az egyenlőtlenségek rombolják a közösségeket és a bizalmat, vagyis csökkentik a „társadalmi tőkét.” Tehát nemcsak növekszik a szorongást kiváltó stressz, de közben csökkennek azok a társadalmi erőforrások - kapcsolatok, közösségek - melyek megvédhetnének bennünket ezektől a káros folyamatoktól.

Társas értékelés általi fenyegetettség

A társadalom és a gazdaság szerkezetében számos tényező van, amit stresszt és szorongást válthat ki. Ezek közül a szerzők szerint kiemelkedik a társadalmi összehasonlítás kiváltotta szorongás, amit az irodalom „társas értékelés általi fenyegetettség” címszó alatt tárgyal. Ahogy a pénz egyre alapvetőbb összehasonlítási eszközzé, „univerzális értékmérővé” válik, úgy egyre inkább szorongunk a társadalmi státuszunkkal kapcsolatban. A University of California kutatói 208 tanulmány tanulságait elemezték, arra a kérdésre keresve a választ, hogy milyen típusú tevékenységek váltják ki a legnagyobb stresszt. A tanulmányokból az derült ki, hogy a társas értékelés általi fenyegetettséggel járó feladatok jelentik a legnagyobb stresszforrást - az ilyen típusú feladatok növelik meg a vérben a stresszhormonok arányát a leginkább. Az egyenlőtlen társadalmakban nagyobbak a státuszkülönbségek, nagyobb a státuszszorongás, ami az egyik legpotensebb forrása a társas értékelés általi fenyegetettség érzésének. A szerzők ezzel magyarázzák, hogy az egyenlőtlen társadalmakban a legtöbb mentális betegség előfordulása gyakoribb, a szorongástól a skizofréniáig. De ezzel áll összefüggésben az a tény is, hogy a mentális betegségek azon betegségek közé tartoznak, melyek leginkább szóródnak a társadalmi jövedelemhierarchia mentén: az összes betegség közül a depressziónak van a legmeredekebb „társadalmi gradiense.” Másképp fogalmazva a depresszió minden más betegségnél magasabb arányban fordul elő a szegények, mint a gazdagok között. A szerzők a könyvben az okokat keresve az emberi viselkedés pszichológiai és társadalmi meghatározóit elemzik. Két, evolúciósan mélyen belénk égett viselkedési rendszert mutatnak be könyvükben, melyek szerintük meghatározzák azt, hogyan reagálunk a társadalmi környezet különböző jelenségeire. Az egyik a hatalomközpontú viselkedési rendszer, a másik pedig az együttműködő viselkedési rendszer. Mivel a dominancia és az alávetettség alapvető jellegzetessége minden olyan fajnak, melyek belsőleg hierarchikusan tagoltak, ezért az agy megtanulta hogyan reagáljon a státuszkülönbségekre. A hatalomközpontú viselkedési rendszer tehát biológiai szinten van kódolva bennünk. A hatalomközpontú viselkedési rendszer alapvető szinten függ össze a büszkeség, a szégyen, az arcvesztés érzeteivel, az agresszióval, az alávetettséggel. Ez a rendszer arra tanít bennünket, hogyan érjünk el minél magasabb társadalmi státuszt, és hogyan kerüljük el a vereséget, státuszvesztést, kirekesztettséget. Folyamatosan vizsgáljuk a társadalmi környezetünket, elkerülendő, hogy nevetség tárgyává váljunk, hogy kirekesszenek, hogy elutasítsanak. Másfelől folyamatosan keressük annak lehetőségét, hogy elismerjenek. A szerzőpáros számtalan tanulmányt ismertet azzal kapcsolatban, hogy a hatalomért és a státuszért folytatott versengés hogyan vezet visszahúzódáshoz, a közösségek zsugorodásához, és mentális betegségekhez. Az egyenlőbb társadalmak tagjai ugyanakkor kevésbé szoronganak a státusz miatt, ezért kevésbé betegszenek meg. A társadalmi státusz hiánya alapvető stresszforrás, ezt mutatja a következő, látszólag meglepő összefüggés is. A stressz „menedzserbetegség”, hangzik a népi bölcsesség - ám sajnos nem így van. Amennyiben a menedzser munkaköre megnöveli az olyan helyzetek számát, amit nem tud kezelni, akkor növeli a stresszt. Ám a menedzsereknek tipikusan nagyobb kontrollja van a folyamatok felett, mint egy egyszerű munkásnak. Ennek megfelelően a kutatások rendre azt találják: minél feljebb megyünk a nagy cégek hierarchiájában, minél több ember sorsa felett rendelkező pozíciókat veszünk szemügyre, annál kisebb a vérben a stresszhormonként ismert kortizol szintje. Minél magasabb a beosztás, annál nagyobb a hatalom, annál kisebb a társas értékelés általi fenyegetettség, így a stressz és a megbetegedés is. Ez az összefüggés a jövedelmi helyzettől függetlenül is fennáll. A menedzserek hatalmi pozíciója kontrollt ad, az alacsonyabb beosztásúaké nem. Ugyanez az összefüggés társadalmi szinten is fennáll. Az egyenlőtlenebb társadalmak tagjai úgy érzik, kevesebb a kontrolljuk a társadalmi folyamatok felett. Az egyenlőtlenségekből fakadó társas értékelés általi fenyegetettség arra ösztönöz, hogy visszavonuljunk, hogy így minimalizáljuk a státuszszorongást. Ám ez a társadalmi izoláció rendkívül káros. Minél nagyobbak az egyenlőtlenségek, minél alacsonyabb a társadalmi tőke, annál magasabb az ópiát-függőség. A kapitalizmus lebontja a társadalmi kohéziót, mentális problémákat és ezen keresztül függőségeket okoz.

Az egyenlőségelvű jövő

Az egyenlőtlenségek okozta problémák fokozódása idején emberi előtörténetünk tanulsága egyben fontos reményforrás is Wilkinson és Pickett szerint. Két viselkedési rendszer működik bennünk, ám túl nagy teret kapott a dominanciára törekvés és a státuszversengés, ami megmérgezi társadalmainkat. Mivel az egyenlőségelvű viselkedés kódjai is bennünk élnek, ezért a státuszharc egyenlőtlen kimenetele különösen fájdalmas. Rajtunk múlik, hogy újra aktiváljuk-e az egyenlőségelvű viselkedést. Ez nem egyéni feladat, ehhez a gazdaság intézményi keretének és szerkezetének kell alapvetően megváltoznia. A modern kapitalizmus fenntarthatatlan. Még több növekedés nem fogja megoldani a kor legsúlyosabb problémáit. A jólét, a valódi társadalmi fejlődés és a növekedés között a világ fejlett országaiban nincs kimutatható statisztikai kapcsolat. Ezt mutatja a GDP és Genuine Progress Indicator (GPI) alakulása 17 vizsgált ország (a Föld lakosságának 53 százaléka) adatait alapul véve. A feladat egy olyan gazdaság kiépítése, mely háttérbe szorítja a státuszharcot. Egy olyan gazdaságé, melyben a növekvő jólét forrása a társadalmi kapcsolatok és a természeti környezet állapotának javulása. Annak ellenére, hogy az egyenlőtlenségek társadalmi gyökereivel a szerzőpáros a könyvben nem foglalkozik, a záró fejezetek elég bátor és progresszív javaslatokat tartalmaznak. Wilkinson és Pickett tudja, hogy a csővégi megoldások, a jövedelmi egyenlőtlenségek adókkal és szociálpolitikai eszközökkel való kezelése csak átmeneti, tüneti megoldás, és a probléma újra fog termelődni. Bár fontosnak tartják az olyan javaslatokat, mint az offshore paradicsomok elleni fellépés, a tisztességes megélhetést biztosító minimálbér, vagy az alapjövedelem, a tartós megoldás a szerzők szerint a gazdagok és hatalmasok önérdekérvényesítésének korlátozása, amit csak a gazdaság demokratizálásával lehet elérni. A munkásoknak nagyobb szerepet kell kapniuk a cégek igazgatótanácsában, a szakszervezetek jogainak és erőforrásainak meg kell erősödniük, teret kell kapjanak a kooperatív és munkás-önigazgató vállalatok. A szerzők még azt a 80-as években cégek által levert svéd javaslatot is felmelegítik, melynek lényege, hogy a vállalatok profitjuk egy részét kötelezően munkásigazgatású alapokba utalják. A záró fejezetben amellett is sorolnak adatokat, hogy az ilyen kooperatív, demokratikus gazdasági formák hatékonyak és működőképesek. Wilkinson és Pickett tisztában van azzal, hogy az ilyen átmenet csak fokozatos lehet, és azzal is, hogy hatalmas lesz az ellenállás. Éppen ezért döntő jelentősége van a szerzők szerint a progresszív mozgalmaknak, szakszervezeteknek és pártoknak, melyek képesek ellensúlyozni a gazdasági hatalmi erőfölényét. A gazdaság demokratizálódása ugyanakkor hosszú távon kifizetődik: csökkenni fog a stressz és a munkaerőpiaci kiszolgáltatottság, visszaszorulnak a mentális betegségek, javulni fog a társadalmi kohézió, erősebbek lesznek a közösségek, csökkenni fog a szerfüggőség és a kényszeres vásárlás, valóságos lehetőséggé válik a zöld, fenntartható gazdaság.

Karikó Sándor: A filozófiai kultúra elsorvasztása

Karikó Sándor
Publikálás dátuma
2021.04.11. 10:49
RAFFAELLO: AZ ATHÉNI ISKOLA
Talán nem is az egyedüli és megcáfolhatatlan válasz megtalálása a lényeg, hanem a mindig és mindig új kérdések megfogalmazása, vagy egyszerűen a régiek pontosítása, differenciáltabb megközelítése.
Sok jel mutatja, hogy a bölcselet, mint fogalmi kultúra elveszti régi fényét, a társadalomban betöltött korábbi dicső szerepét. A filozófiai kultúra, sajnos, lefokozódott szellemi képződménnyé vált. A leértékelődésnek bizonyára sokféle oka lehet, amelyek közül itt néhány markáns fejleményt neveznék meg. Először nyugtázzuk: a mostani korszak (annak általános mozgása, fő tendenciája) egyáltalában nem kedvez a filozófia térnyerésének. Nem nehéz látnunk, a valóságban eluralkodik a prakticista szemlélet, a közvetlen és azonnal érvényesülő hasznossági elv, a pillanat által diktált érdek. Manapság nincs kellő idő, türelem és erőfeszítés a dolgokat a maguk bonyolultságában vizsgálni, hosszan tartó folyamatában és következményeiben. A gyorsan megtérülő befektetés, a siker hajszolása el- és kitölti az intézmények, a vállalkozások, a dolgozó emberek mindennapi életét. Nem látszik a hosszú távú, általános és mélyebb szintű összefüggések feldolgozására a képesség - sokszor még a készség is hiányzik. A tudományban, a politikában, a közbeszédben ugyan megjelenik a globalizáció, a klímaválság, a modern népvándorlás, a világjárvány stb. mint általános probléma-felvetés, azonban a megoldásuk érdekében szükséges világ-egészben, világtörténelemben vett gondolkodásmód kialakulása hiánycikk, vagy legalábbis csupán kivételként létezik a társadalom működésében. És csöppet sem csodálkozhatunk a tényen, hogy a mai filozófiának nincsenek olyan korszakalkotó képviselői, mint amilyen hatással bírt például Arisztotelész, Hegel vagy éppen Heidegger és Sartre. Alighanem az utolsó nagy hatású bölcselő Adorno volt az elmúlt évszázad közepén, akinek előadását kétezer fős hallgatóság tisztelte meg. Tudjuk persze, igazán kiemelkedő – mondjuk így: zseniális – gondolkodó (és épp így művész, társadalomtudományos kutató) ritkán születik. Ám mégis úgy tűnik számomra, hogy ma várunk egy új Szókratészra, új Kantra, új Heideggerre stb., ahogyan a pszichológia várja az új Piaget-t, a pedagógia az új Dewey-t. Nyilvánvaló, ma is dolgoznak kiváló filozófusok szerte a világban és nálunk is, viszont olyan bölcselő nem igazán terem manapság, akinek műve meghatározó erejű nyomot hagyna korszakunk szellemi arculatán. Ám az is előfordulhat, hogy olyan korban élünk, amelyben nincs már valós társadalmi igény egy mindenki fölött álló, a „tutit” megmondó egyetlen bölcselő tekintélyére, mert az internet, a mobil és más technikai csodák szédületes terjedésével sokan kerülnek a jól értesültség és az okosság csalóka bűvkörébe: mintha ők már egyedül is elboldogulhatnának a világ és életük nagy dilemmáival. Másodszor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a filozófiára irányuló mesterséges hatások szerepét. Mindenekelőtt a politika megjelenésére gondolok. Nem arról van szó, hogy egy város (és/vagy nemzet) közösségének irányítását bízzuk a filozófusokra mint kiválasztott bölcsekre,, mondván, ők tudják leginkább átlátni a felmerülő problémákat (lásd Platón felfogását), hanem éppenséggel az ellenkező folyamatról. Amikor a politikai akarat és érdek, ellenállást nem tűrve, behatol a filozófia belső világába: intézményébe, kutatásába és oktatásába. Az előbbi esetből még jó dolgok is kisülhetnek, az utóbbiból csak káros hatások születnek. Anélkül, hogy taglalnám itt a hazai politika és filozófia érzékeny viszonyának problémáit, csak emlékeztetek arra, hogy a rendszerváltás utáni politikai kurzusokban (bal- és jobboldali kormányok alatt egyaránt) fájdalmas túlkapások, meggondolatlan lépések történtek. Konkrétan: egyszer a „túl sok a filozófus hazánkban” című kinyilatkoztatás, máskor az úgynevezett „filozófusok pere” váltott ki indulatokat. Abban biztos vagyok, hogy mindkét politikai reagálás roncsolta a politika és a filozófia kapcsolatát. A politika semmiképp nem szólhat bele a filozófia (és a filozofálás) működésébe, mert ha ezt teszi vagy kíséreli meg, akkor kiskorúsítja, degradálja a bölcseletet, miközben illúzióban ringatja saját céljait és tekintélyét, amely előbb vagy utóbb bukásához fog vezetni. Amit a politikus és filozófus egyaránt megfontolhat (pontosabban el kell fogadnia): gyökerében más törvények mozgatják a politika és a bölcselet világát. Az előbbi tevékenységet csakis hatalmi érdekek, szempontok uralják, az utóbbit pedig a gondolat, a mélyen szántó vizsgálódás vezeti. Amíg a politika gúzsba köt és lehatárolja a lehetőségeket, addig a bölcselkedés szabadon és kreatívan szárnyal. Harmadjára a filozófusok saját szakmai felelősségét hangsúlyoznám. Hogy milyen az adott bölcseleti kultúra állapota, azért maguk a filozófusok is sokat tehetnek: jót és rosszat egyaránt. Ha elégedetlenek vagyunk az adott filozófia gyengülő társadalmi hatásával, azért a konkrét filozofáló személy szakmai potenciálja, gyarlósága, mi több, a természete is felelős. Ez utóbbi szemponttal kapcsolatban nézzük például Schopenhauer önkritikus felvetését! A filozófusok magányos természetűek, nem igazán közösségi alkatúak, végső soron maguknak való emberek. Hosszú tépelődésük során elrugaszkodnak a valóságtól, a napi dolgoktól, a fellegekben járnak, ráadásul úgy írnak, hogy a közönséges halandó nehezen vagy abszolút nem is érti a gondolatmenetet. Kialakul bennük egyfajta arisztokratikus fennköltség, hogy ő, és csak ő az, aki világosan és helyesen látja át a vizsgált kérdéseket. Robert Musil keserű iróniával folytatja a jellemzést: isten óvatosan cselekedett, amikor elrendelte, hogy elefántból egy új elefánt lesz, macskából új macska, azonban a filozófusból nem egyszerűen egy új filozófus lesz, hanem az elődnek vagy tanimádója, vagy ellen-filozófusa. Az előbbinek nincs egyetlen valamire való önálló gondolata, az utóbbi meg a másikat szellemileg a földbe kívánja döngölni. Számomra egyértelmű: egyik sem jobb a másiknál. Ha az ilyen (és hasonló) gyarlóságon nem tudnak túllépni a filozófusok, a bölcselkedés nagymértékben elveszti meggyőző erejét, intellektuális élvezetét, és kedvezőtlenül fog hatni az egész filozófia állapotára, még akkor is, ha a társadalom és a politika egyébiránt támogatná a kultúra szabad fejlődését. A fenti objektív és szubjektív folyamatok jól érzékeltetik, milyen körülmények között érvényesülhet a bölcselet szempontja. Mégis a kedvezőtlen tendencia ellenére a filozófia nem adhatja fel „hadállását”, s nem belenyugvással, passzív magatartással kell reagálnia a felmerülő problémákra, hanem feladatának, lehetőségeinek teljes újragondolásával, új kísérletek indításával kell visszaszereznie korábbi pozícióját és tekintélyét. Ő tudja, ám magával a társadalommal is el kell fogadtatnia az alapvető igazságot, hogy tudniillik csak a kisszerűség és szűklátókörűség gondolhatja az önálló filozófiai kultúra szükségtelenségét. S bár a bölcseleti fogékonyság nélkül tudunk még élni, és egész jól boldogulhatunk nélküle, továbbá az is igaz, hogy az ilyen tevékenység nem hoz közvetlen és kézzelfogható hasznot (nem úgy, mint egy sor tudomány és gyakorlati munka), azonban minden eddigi történelmi tapasztalat igazolja: a filozofikus gondolkodás és művelés iránti természetes vágyat, tudatos vagy/és ösztönös törekvést végső soron soha nem tudjuk kiölni az emberek életéből. Akik kétségbe vonják a filozófia létjogosultságát, vagy legalábbis igyekeznek lefokozni hatását, nem ismerik a több mint kétezer éves arisztotelészi mondást, amely szerint az emberek a csodálkozás következtében kezdtek filozofálni. A világ tele van titokkal, rejtéllyel, megmagyarázhatatlan jelenséggel, ha úgy tetszik, csodával. Az adott kor embere szüntelenül rákérdez a dolgokra, legfőképp a legizgalmasabb dilemmára, hogy tudniillik milyen is ez a világ, és mi az ő (mint konkrét, hús-vér ember) életének végső értelme, feladata benne. Könnyen előfordulhat, nem tud majd rá válaszolni. Emlékezzünk itt Spengler felismerésére: a filozófia végső soron nem más, mint védekezés a felfoghatatlan ellen. De talán nem is az egyedüli és megcáfolhatatlan válasz megtalálása a lényeg, hanem a mindig és mindig új kérdések megfogalmazása, vagy egyszerűen a régiek pontosítása, differenciáltabb megközelítése. Ez is ad elég kihívást. A filozófia, felfogásom szerint – felteszem, sokan mások is osztani tudják álláspontomat – önértékű, azaz önmagában és önmagáért való foglalatosság. Az ember egyik becses szellemi kincse, intellektuális gyönyöre. Ha ezt elfogadjuk, akkor tegyünk is meg érte mindent – szabadon és önmagunk szellemi és morális pallérozottsága céljából. Bizonyára sok útja-módja lehet annak, miképpen erősíthetnénk a filozófia társadalmi szerepét, jelentőségét. Mindenesetre jó szívvel tudom ajánlani az ókori Cicero felvetését, melyet Szókratésszel kapcsolatban fogalmazott meg: hozzuk le a filozófiát az égből a földre, vigyük be a házakba, a mindennapi élet tartományaiba. Konkretizálva a mai hazai valóságunkra: a filozófiával hivatalosan foglalkozó, profi kutatók és oktatók törekedhetnének gyorsabban és nagyobb hatékonysággal reagálni a valóság új problémáira, valamint kialakíthatnának – az eddigieknél élőbb és tiszteletre méltóbb – szakmai-emberi kapcsolatokat a saját táborukon belül. Továbbá az az oktatáspolitika teszi jól a dolgát, amelyik orientálja a felsőoktatást a kötelező önálló filozófiai kurzusok visszaállítására (fájdalmas tény, hogy például az orvosképzés, a tanárképzés száműzte az ilyet!) vagy indítására, a közoktatást pedig arra, hogy minden szaktanár mutasson hajlandóságot és felkészültséget a szakanyag világnézeti-filozófiai tanulságainak jelzésére is. Az a könyvkiadó, rádió- és tévé-vezető, országos és helyi laptulajdonos és –szerkesztő jár el példamutatóan, akinek a napi problémák kapcsán van figyelme, készsége és képessége taglalni az általánosabb, mélyebb szintű összefüggéseket is. Valójában a bölcselet állapota mindnyájunk ügye, a filozófia mindenkié, a filozofikus gondolkodás – a közfelfogással szemben – nem arisztokratikus, hanem „plebejus műfaj”.

Kácsor Zsolt: Bächer Iván (1957-2013)

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2021.04.11. 10:48

Fotó: Teknős Miklós / -
AZ IRIGYKEDŐ UTÓKOR XXXI.
Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak.  Az elmúlt egy évben gyakran eszembe jutott, hogy Bächer Iván milyen remek vírusnaplót írt volna, pontosabban a remek szó nem is megfelelő erre, hadd írjam azt, hogy sajátosat. Ez volt az írásainak az egyik legfőbb jellemzője: a sajátosság, az eredetiség, az összetéveszthetetlenség. A tárcaírás mestere volt, olyan kivételes ebben a műfajban, mint Darvasi László/Szív Ernő. Ha a XX. század első felének nagy magyar prózaíróit nem számolom ide (sokan lennének), akkor azt kell mondjam, hogy kettejüktől tanultam, lestem és sajátítottam el, amit a hírlapi tárcáról tudok. Nem „irodalmi” tárcáról beszélek, mert „irodalmi” tárca nincsen – amit (hibásan) annak tartanak, az nem más, mint a novella. Egy novella nem lesz tárca attól, hogy mindössze pár flekkes és újságban jelenik meg. A klasszikus hírlapi tárca legfőbb tulajdonsága ugyanis az, hogy bizonyos pontokon korrelál a valósággal, ami egy novellától nem várható el. Egy novella szerzője nem azonosítható a novella elbeszélőjével, vagy legalábbis nem várjuk el tőle, míg a hírlapi tárca esetében a szerző és az elbeszélő szinte egy és ugyanaz – ezért zavaró, ha egy novellát tárcának neveznek pusztán amiatt, mert egy újság felkérésére íródott és újságcikkszerűen rövid. Két külön műfajról beszélünk, s a hírlapi tárca és a novella közötti különbségtétel kulcstényezője a szerzői én és az elbeszélői én közötti átfedés. Éppen ez volt Bächer Iván tárcáinak titka: ha egy Bächer-tárcát olvasott az ember, akkor úgy érezte, hogy egy Bächer Iván nevű barátja sztoriját hallgatja. Éppen ilyenek voltak a korai Szív Ernő-tárcák is: körvonalazódott bennük egy valóságosan létező emberi alak, egy valóságos hírlapíró. Bächer Ivánt a magyar olvasóközönség számára először Benedek István Gábor, a Magyarország című hetilap főszerkesztő-helyettese fedezte fel a nyolcvanas évek végén. Iván akkor középiskolai tanár volt, aki „írogatott” – és BIG a maga érzékeny szerkesztői szimatával megérezte benne az ösztönös irodalmi tehetséget. Bächer második felfedezője Tamás Ervin, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese volt, aki pályája során igazi fejvadász módjára csapott le az általa tehetségesnek tartott kollégákra. Bächernek az 1990-es évek elején pár hónap kellett ahhoz, hogy az újságolvasók a Népszabadság legendás Hétvége mellékletét az ő tárcájával kezdjék, és ebbéli jó szokásuknál hosszú évekre megmaradjanak. Ekkor találkoztam vele először személyesen, 1994-ben, egy kétnapos gárdonyi Népszabadság-bulin, ahol úgy nézett ki hosszú fekete hajával, megeresztett szakállával és zöld szemével, mint Sandokan. Tárcáinak titka a személyesség varázsa volt: az a figura, aki ezekben a hírlapi tárcákban megszólalt, hiteles volt, eredeti és rokonszenves. Akár a jobbik énünk, aki időről időre figyelmeztet minket az élet igazán fontos dolgaira, a kocsmák és teraszok árnyas hűvösére, nyáron az első korsó csapolt sör habjára, egy új magyar regény meglepő hangjára, a szerelmes nőknek született nők elkapott pillantására, a barátaink által főzött húsleves illatára, a tavasz színére és Chopin őszies melankóliájára. Ilyesmikről beszél egy tárcaíró még akkor is, ha ököllel veri a zongorát, nem csoda, hogy több fiatal író is kereste a társaságát: jó barátja volt Cserna-Szabó András és Gerlóczy Márton. Egyébként nem volt indulatos ember. Még akkor sem szitkozódott, amikor egy kritikusa valami olyasmit írt, hogy Bächer nem tud írni. Nem emlékszem a szerző nevére, mindenesetre söröztünk utána Ivánnal, s amikor ez az írás szóba került, Iván eltűnődött, s azt dünnyögte: „nahát, nem értem”. Ha rólam valaki azt mondaná, hogy nem tudok írni, először ordítanék, aztán magamba zuhannék – ordítás és némaság, ez a kettő szokott a válaszom lenni. De Iván zavartan és értetlenül fogadta a kritikai megjegyzést, s azon gondolkodott, hogy mit csinált rosszul, hogy efféle sértést kapott a fejére. De nem átkozódott, nem szitkozódott, a kritikust nem szidalmazta, nem becsmérelte – nagyon tudtam szeretni érte. Szerettem a polgárias plebejusságát, ami alatt azt értem, hogy pöffeszkedhetett volna polgári gyökereivel ebben az új, úrhatnám magyar világban, de ő úgy döntött, hogy inkább átáll mihozzánk, a valóban plebejus proletárnak született plebejus proletárokhoz. Élete vége felé, amikor még nem tudtuk, hogy az élete vége felé jár, elkezdett „öregedő” testtartással közlekedni: meggörnyedve, lassan, nehézkesen ment, jó tizenöt évvel öregebbnek mutatva magát valóságos koránál. Nem értettem. Azt gondoltam, ez afféle alkati tulajdonság. De újabban kezdem azt hinni, hogy Iván megérezte: kifelé megy ebből a világból, márpedig ha kifelé megyünk, akkor viselkedjünk is úgy. Igen, csak egy igazi hírlapi tárcaíró gondolkozhat így, aki polgári nevelést kapott: kérem, legyünk mértékletesek, amikor haldokolni kezdünk.