Új Egyenlőség;egyenlőség;egyenlőtlenségek;kapitalizmus;stressz;

2021-04-11 11:42:19

Miért mérgező az egyenlőtlenség?

Az egyenlőtlen társadalmak szinte minden szempontból betegebb társadalmak. De miért? Hogyan mérgez az egyenlőtlenség? Erre a kérdésre ad választ az Inner Level (Richard Wilkinson és Kate Pickett: The Inner Level - How More Equal Societies Reduce Stress, Restore Sanity and Improve Everyone's Well-Being. New York, Penguin Press, 2019). Ha nem is egy új Spirit Level, de alapmű.

2009-ben publikált bestsellerükben, a Spirit Level-ben (The Spirit Level: Why More Equal Societies Almost Always Do Better), Wilkinson és Pickett ábrák és adatsorok garmadájával támasztották alá, hogy az egyenlőtlenség mérgező. A könyv hatalmas vihart kavart, méltató szavak a Nature-ben, borítékolható bírálat a Financial Times-ban, a Guardian pedig beválogatta a XXI. század legjobb 100 könyve közé. Az egyenlőtlenség rombolja a közösségeket, csökkenti a társadalmi részvételt, fokozza az elidegenedést, a mentális problémákat, a droghasználatot, növeli a halálozást, az elhízás veszélyét, a serdülőkori terhességet, az erőszakot, a bebörtönzést, és csökkenti a hosszútávú társadalmi mobilitást.

Társadalom-epidemiológia

Wilkinson és Pickett a társadalom-epidemiológia tudományának művelői, a legtöbbet hivatkozott brit társadalomtudósok között vannak. Ez a tudományterület az egészségügy, a szociológia, a közgazdaságtan és a pszichológia határterületein helyezkedik el, azt vizsgálja, hogy a különböző társadalmi tényezők milyen hatással vannak az egészségi állapot alakulására. Ennek a tudományterületnek a kortárs klasszikus szerzői, mint például Pickett és Wilkinson vagy Michael Marmot, munkásságukban kimutatták, hogy a GDP növekedésének a gazdasági fejlődés előrehaladtával egyre kevesebb köze van a várható élettartam javulásához. Egy ponton túl a gazdaság növekedése nem fordul át általános egészség-javulásba. A GDP-nél fontosabb tényező a javak, a vagyon eloszlása, illetve a jóléti rendszerek, melyek a gazdasági sokkok ellen védenek, csökkentik a piaci egyenlőtlenségeket.

Az egészség társadalmi meghatározottsága a magyar olvasó számára sem kellene, hogy távoli kérdésnek tűnjön, ismerve a magyar társadalom siralmas egészségi állapotát, vagy akár azt a kevésbé tárgyalt tényt, hogy a posztszocialista átmenet során több tízezer honfitársunk halt bele teljesen feleslegesen idő előtt a gazdasági átalakulás okozta reménytelenségbe és stresszbe. Kelet-Európában több mint 3 millió ember halt meg idő előtt a rendszerváltás első évtizedében. A társadalom-epidemiológia erről a példa nélküli halálozási válságról is sokat tud mondani, de erről majd máskor.

Az Inner Level a Spirit Level kiegészítése. A Spirit Level bemutatta, hogy az egyenlőtlenség mérgező. Az Inner Level azt mutatja be, hogy miért. A nagyobb egyenlőtlenségek növelik a pozícióért folytatott küzdelmet (státuszharcot), ami pedig megnöveli az ebből következő stresszt és szorongást is. Ez még olyan dolgokban is megmutatkozik, mint például, hogy a magasabb társadalmi státuszt tükröző, drágább autók tulajdonosai nagyobb arányban vágnak be a gyalogosok elé. Minél hétköznapibb a kocsi, annál együttműködőbb a vezető.

 

Részben a szerzőpáros saját kutatásaira, részben mások munkásságára építve az Inner Level ezt a folyamatot bontja ki, bemutatva, hogy az egyenlőtlenség pontosan milyen pszichológiai lépéseken át vezet betegségekhez, és hogy ez hogyan kapcsolódik korunk néhány alapvető társadalmi problémájához, például a járványszintű szorongáshoz és függőségekhez. A Spirit Level magasra tette a lécet, és bár számos ponton érdekes és fontos kiegészítésekkel szolgál, az Inner Level mégsem fog akkora robbanást okozni, mint elődje. Ahogy Tomka Zsófia fogalmazott a könyvről írott recenziójában: „A bemutatott könyv üzenete egyszerű, ugyanakkor átfogó: a gazdagabb országok nem feltétlenül teljesítenek jobban társadalmi kihívások terén, ellenben az egyenlőbb országok igen. Ezért a fejlett államokban az életminőség növelésének kulcsa az egyenlősítésben rejlik.” Fontos része az érvelésnek az is, hogy az egyenlőtlenség káros hatása nemcsak a jövedelmi skála alján jelentkezik, azaz nem egyszerűsíthető le a szegénység problémájára, hanem a teljes társadalomra negatív hatással van. Az egyenlőtlen társadalmakban még gazdagnak lenni is rosszabb.

A könyv három részből tevődik össze, a bevezetővel együtt összesen tíz fejezet alkotva. A bevezetőben megágyaznak a társadalom-epidemiológiai szemléletnek. Ahogy írják, ahhoz az összefüggéshez már elég jól hozzászoktunk, hogy a bizonyos környezetszennyező anyagok egészségkárosítóak, ezért csökkenteni kell előfordulásukat, vagy hogy az egyéni életvitelünk, például étkezési szokásaink befolyásolják egészségünket. Ugyanakkor sokak számára még a mai napig újszerű, hogy a társadalmi környezet bizonyos sajátosságai ugyanilyen egészségkárosító tényezőként hatnak. Azaz, az egészségtelen életmód is csak tünet. A kortárs egészség- és társadalompolitikának a baktériumok, szennyeződések, és egyéni életviteltanácsok mellett legalább ekkora figyelmet kellene fordítania a betegségek társadalmi okozóinak megszüntetésére. Azaz az egészség kérdése nem csak biológiai, hanem elemi szinten politikai. Ahogy a társadalom-epidemiológia egyik alapító atyjának számító Rudolf Virchow (1821-1902) fogalmazott a XIX. századi kapitalizmus egészségi kárai ellen küzdve: „Az orvostudomány társadalomtudomány, a politika pedig nem más, mint orvostudomány nagyobb léptékben.”

A szerzők könyvük felvezetését néhány lesújtó adat ismertetésével folytatják. Ezek közül kiemelkedik a legfejlettebb társadalmakban egyre súlyosabbá váló mentális problémák kérdése. Az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban egyaránt rendkívüli mértékben megnőtt a szorongásos panaszok száma a XX. század második felében. Az Egyesült Királyságban azok száma, akik mentális problémák miatt táppénzre jogosultak, 1987 és 2007 között két és félszeresére nőtt. A gyerekek körében ez a növekedés harmincötszörös. A szociális szorongásban szenvedők kétharmada más betegségekkel is küzd, mint például étkezési zavar vagy  drogfüggőség. Mindez egy olyan időszakban, amikor a gazdaság teljesítménye jelentősen növekedett (bár nem olyan mértékben, mint a II. világháborút követő szabályozott kapitalizmus korában). Paradox helyzet, a gazdaság egyre nagyobb anyagi jólétet termel, miközben egyre jobban szorongunk. A szorongás, a stressz hosszútávon kilátástalanságot, reménytelenséget okoz.

A problémának a szerzőpáros szerint központi részét képezi a közösségek széthullása. A barátságok, a társadalmi kapcsolatok ugyanis az egyik legjobb védekezési mechanizmust jelentik a szorongás, a mentális problémák, és a stressz ellen. Azt pedig már a Spirit Level lapjain kimutatták, és több tucat tudományos cikk is alátámasztotta, hogy az egyenlőtlenségek rombolják a közösségeket és a bizalmat, vagyis csökkentik a „társadalmi tőkét.” Tehát nemcsak növekszik a szorongást kiváltó stressz, de közben csökkennek azok a társadalmi erőforrások - kapcsolatok, közösségek - melyek megvédhetnének bennünket ezektől a káros folyamatoktól.

Társas értékelés általi fenyegetettség

A társadalom és a gazdaság szerkezetében számos tényező van, amit stresszt és szorongást válthat ki. Ezek közül a szerzők szerint kiemelkedik a társadalmi összehasonlítás kiváltotta szorongás, amit az irodalom „társas értékelés általi fenyegetettség” címszó alatt tárgyal. Ahogy a pénz egyre alapvetőbb összehasonlítási eszközzé, „univerzális értékmérővé” válik, úgy egyre inkább szorongunk a társadalmi státuszunkkal kapcsolatban. A University of California kutatói 208 tanulmány tanulságait elemezték, arra a kérdésre keresve a választ, hogy milyen típusú tevékenységek váltják ki a legnagyobb stresszt. A tanulmányokból az derült ki, hogy a társas értékelés általi fenyegetettséggel járó feladatok jelentik a legnagyobb stresszforrást - az ilyen típusú feladatok növelik meg a vérben a stresszhormonok arányát a leginkább. Az egyenlőtlen társadalmakban nagyobbak a státuszkülönbségek, nagyobb a státuszszorongás, ami az egyik legpotensebb forrása a társas értékelés általi fenyegetettség érzésének. A szerzők ezzel magyarázzák, hogy az egyenlőtlen társadalmakban a legtöbb mentális betegség előfordulása gyakoribb, a szorongástól a skizofréniáig.

De ezzel áll összefüggésben az a tény is, hogy a mentális betegségek azon betegségek közé tartoznak, melyek leginkább szóródnak a társadalmi jövedelemhierarchia mentén: az összes betegség közül a depressziónak van a legmeredekebb „társadalmi gradiense.” Másképp fogalmazva a depresszió minden más betegségnél magasabb arányban fordul elő a szegények, mint a gazdagok között.

A szerzők a könyvben az okokat keresve az emberi viselkedés pszichológiai és társadalmi meghatározóit elemzik. Két, evolúciósan mélyen belénk égett viselkedési rendszert mutatnak be könyvükben, melyek szerintük meghatározzák azt, hogyan reagálunk a társadalmi környezet különböző jelenségeire. Az egyik a hatalomközpontú viselkedési rendszer, a másik pedig az együttműködő viselkedési rendszer.

Mivel a dominancia és az alávetettség alapvető jellegzetessége minden olyan fajnak, melyek belsőleg hierarchikusan tagoltak, ezért az agy megtanulta hogyan reagáljon a státuszkülönbségekre. A hatalomközpontú viselkedési rendszer tehát biológiai szinten van kódolva bennünk. A hatalomközpontú viselkedési rendszer alapvető szinten függ össze a büszkeség, a szégyen, az arcvesztés érzeteivel, az agresszióval, az alávetettséggel. Ez a rendszer arra tanít bennünket, hogyan érjünk el minél magasabb társadalmi státuszt, és hogyan kerüljük el a vereséget, státuszvesztést, kirekesztettséget. Folyamatosan vizsgáljuk a társadalmi környezetünket, elkerülendő, hogy nevetség tárgyává váljunk, hogy kirekesszenek, hogy elutasítsanak. Másfelől folyamatosan keressük annak lehetőségét, hogy elismerjenek. A szerzőpáros számtalan tanulmányt ismertet azzal kapcsolatban, hogy a hatalomért és a státuszért folytatott versengés hogyan vezet visszahúzódáshoz, a közösségek zsugorodásához, és mentális betegségekhez. Az egyenlőbb társadalmak tagjai ugyanakkor kevésbé szoronganak a státusz miatt, ezért kevésbé betegszenek meg.

A társadalmi státusz hiánya alapvető stresszforrás, ezt mutatja a következő, látszólag meglepő összefüggés is. A stressz „menedzserbetegség”, hangzik a népi bölcsesség - ám sajnos nem így van. Amennyiben a menedzser munkaköre megnöveli az olyan helyzetek számát, amit nem tud kezelni, akkor növeli a stresszt. Ám a menedzsereknek tipikusan nagyobb kontrollja van a folyamatok felett, mint egy egyszerű munkásnak. Ennek megfelelően a kutatások rendre azt találják: minél feljebb megyünk a nagy cégek hierarchiájában, minél több ember sorsa felett rendelkező pozíciókat veszünk szemügyre, annál kisebb a vérben a stresszhormonként ismert kortizol szintje. Minél magasabb a beosztás, annál nagyobb a hatalom, annál kisebb a társas értékelés általi fenyegetettség, így a stressz és a megbetegedés is. Ez az összefüggés a jövedelmi helyzettől függetlenül is fennáll. A menedzserek hatalmi pozíciója kontrollt ad, az alacsonyabb beosztásúaké nem. Ugyanez az összefüggés társadalmi szinten is fennáll. Az egyenlőtlenebb társadalmak tagjai úgy érzik, kevesebb a kontrolljuk a társadalmi folyamatok felett. Az egyenlőtlenségekből fakadó társas értékelés általi fenyegetettség arra ösztönöz, hogy visszavonuljunk, hogy így minimalizáljuk a státuszszorongást. Ám ez a társadalmi izoláció rendkívül káros. Minél nagyobbak az egyenlőtlenségek, minél alacsonyabb a társadalmi tőke, annál magasabb az ópiát-függőség. A kapitalizmus lebontja a társadalmi kohéziót, mentális problémákat és ezen keresztül függőségeket okoz.

Az egyenlőségelvű jövő

Az egyenlőtlenségek okozta problémák fokozódása idején emberi előtörténetünk tanulsága egyben fontos reményforrás is Wilkinson és Pickett szerint. Két viselkedési rendszer működik bennünk, ám túl nagy teret kapott a dominanciára törekvés és a státuszversengés, ami megmérgezi társadalmainkat. Mivel az egyenlőségelvű viselkedés kódjai is bennünk élnek, ezért a státuszharc egyenlőtlen kimenetele különösen fájdalmas. Rajtunk múlik, hogy újra aktiváljuk-e az egyenlőségelvű viselkedést. Ez nem egyéni feladat, ehhez a gazdaság intézményi keretének és szerkezetének kell alapvetően megváltoznia. A modern kapitalizmus fenntarthatatlan. Még több növekedés nem fogja megoldani a kor legsúlyosabb problémáit. A jólét, a valódi társadalmi fejlődés és a növekedés között a világ fejlett országaiban nincs kimutatható statisztikai kapcsolat. Ezt mutatja a GDP és Genuine Progress Indicator (GPI) alakulása 17 vizsgált ország (a Föld lakosságának 53 százaléka) adatait alapul véve.

A feladat egy olyan gazdaság kiépítése, mely háttérbe szorítja a státuszharcot. Egy olyan gazdaságé, melyben a növekvő jólét forrása a társadalmi kapcsolatok és a természeti környezet állapotának javulása. Annak ellenére, hogy az egyenlőtlenségek társadalmi gyökereivel a szerzőpáros a könyvben nem foglalkozik, a záró fejezetek elég bátor és progresszív javaslatokat tartalmaznak. Wilkinson és Pickett tudja, hogy a csővégi megoldások, a jövedelmi egyenlőtlenségek adókkal és szociálpolitikai eszközökkel való kezelése csak átmeneti, tüneti megoldás, és a probléma újra fog termelődni. Bár fontosnak tartják az olyan javaslatokat, mint az offshore paradicsomok elleni fellépés, a tisztességes megélhetést biztosító minimálbér, vagy az alapjövedelem, a tartós megoldás a szerzők szerint a gazdagok és hatalmasok önérdekérvényesítésének korlátozása, amit csak a gazdaság demokratizálásával lehet elérni.

A munkásoknak nagyobb szerepet kell kapniuk a cégek igazgatótanácsában, a szakszervezetek jogainak és erőforrásainak meg kell erősödniük, teret kell kapjanak a kooperatív és munkás-önigazgató vállalatok. A szerzők még azt a 80-as években cégek által levert svéd javaslatot is felmelegítik, melynek lényege, hogy a vállalatok profitjuk egy részét kötelezően munkásigazgatású alapokba utalják. A záró fejezetben amellett is sorolnak adatokat, hogy az ilyen kooperatív, demokratikus gazdasági formák hatékonyak és működőképesek.

Wilkinson és Pickett tisztában van azzal, hogy az ilyen átmenet csak fokozatos lehet, és azzal is, hogy hatalmas lesz az ellenállás. Éppen ezért döntő jelentősége van a szerzők szerint a progresszív mozgalmaknak, szakszervezeteknek és pártoknak, melyek képesek ellensúlyozni a gazdasági hatalmi erőfölényét. A gazdaság demokratizálódása ugyanakkor hosszú távon kifizetődik: csökkenni fog a stressz és a munkaerőpiaci kiszolgáltatottság, visszaszorulnak a mentális betegségek, javulni fog a társadalmi kohézió, erősebbek lesznek a közösségek, csökkenni fog a szerfüggőség és a kényszeres vásárlás, valóságos lehetőséggé válik a zöld, fenntartható gazdaság.