Rendhagyó húsvéthoz, rendhagyó szokások illenek.
Már egy ideje tervezem, hogy Dusival nekivágunk a világnak, és minden hervadni készülő virágon vödörnyi vízzel segítünk, ám a járvány nem igazán könnyíti meg a beavatást. Tavaly háromezer kilométer és néhány ország választott el minket egymástól, most viszont közénk és a virágok közé emelkedett koronavírusos, karanténos, amúgy légies határ. Mit lehet ilyenkor tenni? Marad a virtuális öntözés saját verssel, amely a kertészlegény vagyok mintájára parasztlegény vagyok kezdetű sorral indít. Azóta is gondolkodom, hogy a lírai én vajon honnan vette ezt a bukolikus felütést? Hiszen a családban legközelebb a sakkban találkozott eddig paraszttal (amely a píszi, vagy ki tudja mi miatt ma már inkább gyalog), de a fantázia minden osztálykülönbséget legyőz.
A versben természetesen szerepelnek leányok és egy kút is, a végkifejletet így már mindenki kikövetkeztetheti. A rímek jobbára rejtettek a műben, a cselekmény viszont őszinte és egyenes vonalú, némi jellemfejlődéssel. Az apai szív mindenesetre ilyenkor dobban egyet, és már trilógiák szerzőjét látja a gyermekben, meg mindazon díjakat és elismeréseket, amelyre ő csak áhítozott. Látja azt a pillanatot is, amikor – miként Picasso az apját – egyetlen tollvonással felülírja az életművét, mintegy kinyilvánítva kétségbevonhatatlan tehetségét. A kollégáját, kortársát ezért – ha csak képzeletben is – felnégyelné, ólmot öntene a fülébe, de minimum száműzné, a szülői hiúság azonban egészen más tőről fakad: az szinte kéri, hogy tiporják el. Ezért nehéz eldönteni nálunk egy-egy kosárlabda- vagy focimeccs után, hogy ki a győztes, mert mindannyian örülünk a gyerek sikerének. Ellenkező esetben végeláthatatlan visszavágók következnének.
De igazából nem is ez volt az idei húsvét igazi különlegessége, hanem a tojásfestés. Dusi kitalálta, hogy mi ketten álljunk neki a dolognak, hogy ezzel lepjük meg a nejemet. Próbáltam magyarázni, hogy e tekintetben bennem elég sok a fehér folt, hiszen én többnyire csak a végeredménnyel találkoztam. Ám a gyerek azóta nagyot lépett előre a meggyőzés és a lobbitevékenység fokozásában (a bezártság idején mindennap fejleszti, egyre inkább átírva a home office amúgy is képlékeny szabályait). Ha már semmi sem megy, akkor bedobja a „neked adom a szívemet”, és nagyokat pislog, ami a cukiság atombombája, minden ellenkezést gyökerestől kiírt és felszámol hetedíziglen. Az ember ilyenkor félrerak tárcát, regényt, mosott ruhát, és nekiáll tojást festeni. Először is bepötyögi a Google-fordítóba a festék német használati utasítását, amiből kiderül, hogy ecet is kell a varázslathoz. Szombaton este, húsz perccel a boltok zárása előtt, így a tojásfestés jó nagy versenyfutással kezdődött.
Aztán máris a következő dilemma: meddig kell főzni a tojásokat? Mivel soha nem szerettem sem a lágy-, sem a tükörtojást, sem az omlettet, tanácstalanul álltam a fazék fölött. Hát, amíg fel nem jön a víz tetejére, mondta bizonytalanul. Jó húsz perc múlva már eszembe jutott, hogy ezt a gombóc esetében hallottam, a tojás max akkor jön fel a víz tetejére, ha már lefőtt alóla minden. A forró tojásokat aztán valahogy beleügyeskedtük a festékes tégelyekbe, és el is indult az áztatás, forgatás. Nagy meglepetésünkre a sárga színtől a tojás épp annyira sárgult meg, mint a tanyasi fajta. Szóval így készül a hóka városiból a jó falusi a szemfülesek műhelyében, bólintottam magamban, mintegy leleplezve az élelmiszeripar üzelmeit.
A meglepetés végül is sikerült: egy idő után már minden ujjunk más színű volt, és szépen csillogtunk a vajtól (pechemre eszembe jutott, hogy valamilyen zsiradékkal be kell kenni a kész tojásokat, hogy szép fényesek legyenek). A nejemmel aztán másnap szintet léptünk, és megtanultuk hogyan kell harisnyával, illetve petrezselyem- és zellerlevéllel mintákat varázsolni. Majd előkerült a viaszos módszer, amikor is gyufával kell megrajzolni a mintát. Elég pepecs munka, az első hosszabb vonal után fel is adtam. Ráadásul a viaszt a festés után körömmel kell lekapirgálni, óvatosan, hogy ne repedjen meg a remekmű. A nejem megpróbálta gyorsítani a dolgot némi forró vízzel és mosogatószivaccsal, aminek boldogan engedett a viasz, mint ahogy a festék is. De legalább megtudtuk, hogy a folyamat nem visszafordíthatatlan.
Most pedig itt vagyunk a feltámadás örömével és szakajtónyi főtt tojással. Persze a festéssel, hogy úgy mondjam, a gyerekkel átkeveredtünk a barikád másik oldalára. Ezzel nem árt óvatosan bánni a mai túlzottan egyértelmű világban, ahol az anya nő és az apa férfi, de emiatt a kis turpisság miatt talán még megússzuk a poklot. Viszont igencsak megnőtt a szemünkben a szép hímes tojás presztízse, a tojásokat patkoló művészekről már nem is szólva. Talán ilyen magasságokig nem jutunk el, de a festésről már nem mondunk le, legfeljebb a magunkéból választunk majd a nejem sikeres locsolása után. És máshol is már értő, hogy úgy ne mondjam, szakmai szemmel nézzük a felkínált tojásokat. Hogy ebből tutira kispórolták az ecetet, azt pedig a csap alatt súrolták a kis buták!
