Egy mondat

Még sosem volt jó háború vagy rossz béke! - hirdeti a felirat a Shankill Roadot a Springfield Roadtól elválasztó kerítésen. Ezeknek bezzeg mondhatják, a friss videókon lelkes belfasti tinédzserek Molotov-koktéllal dobálják a filozofikus betonfalat. A Shankill Road Londonhoz húzó protestáns lojalistái éppen olyan dühösek, mint a Springfield Road katolikus, köztársaságpárti, az ír egyesítést támogató lakói. Keresztény gyűlöl keresztényt, civilizált brit polgár kulturált európait. Csak hogy jobban értsük a síita-szunnita vagy buddhista-hindu ellentéteket, Szíriát, Irakot, Afrikát.

Dühösnek, bizonytalannak lenni, a jövőtől félni nem bűn. Észak-Írországban is pont elég ok van rá: például a Brexit, amelyről már az elején lehetett tudni, hogy az írek esetében egyszerűen nincs mindenkinek jó megoldás. Vagy újra határok választják el az Ír Köztársaságot és Észak-Írországot, vagy a lojalisták fogják magukat vesztesnek érezni, amiért a katolikusok persze már megint jobban jártak, az EU-ból kikerülve is részei maradhattak az európai piacnak.

A Brexit azonban nem magától jött, mint a koronavírus. Bár a frusztrációhoz és az abból fakadó értelmetlen erőszakhoz utóbbi is hozzájárul, a Brexit tisztán politikai termék. Arra szolgált, hogy külső célpontra terelje a lakosság más okokból kialakult szorongását és mérgét. A London és Brüsszel ütközéséből kipattant szikra azonban puskaporos hordón landolt: Írország még csak 99 éve vált ki az Egyesült Királyságból, még csak 23 éve (mellesleg pont ma, április 10-én), hogy Bill Clinton amerikai elnök közvetítésével létrejött a három évtizeden át parázsló polgárháborút lezáró nagypénteki megállapodás.

Az a tanulság, hogy a politikusok jobban tennék, ha óvatosan gyújtogatnának. Persze vannak, akik pont robbantgatni szeretnének. Ők olvassák el újra az első mondatot!