Szegény vidéki zenész cigány családból származik, a szülei azonban ki akartak törni ebből a közegből: a nyolcvanas éveben munkát vállaltak a Visontai Hőerőműben és az itteni lignitbányában. Milyen emlékei vannak erről az időszakról?
Akkortól, hogy rendszeresen kaptak fizetést, minden vágyuk az volt, hogy integrálódjanak a többségi társadalomba. Halmajugrán csak úgynevezett romungro cigányok élnek, szinte mindenkinek vannak zenészek a felmenői között. Mi a többségi társadalom által jobban ismert hagyományokat régebben sem, most sem tartjuk, vagyis az öltözködési, házasságkötési, munkavállalási szokásokat tekintve már régen integrálódtunk. Édesanyám az erőműben takarítónőként dolgozott, édesapám a bányánál volt hegesztő, hétvégente pedig basszusgitárosként esküvőkre járt, ami plusz bevételt biztosított a családnak. A rokonságunkban már nem jellemző a sok gyerek, mi is hárman vagyunk testvérek a bátyámmal és az öcsémmel, és míg apámék hatan voltak, addig az unokatestvéreimnél a gyereklétszáma szintén megáll a háromnál. Engem kivéve, nekem ugyanis nem született gyermekem, és férjhez sem mentem.
Tudatos választás volt, vagy csak így alakult?
Tudtam, hogy ha feleségül megyek egy roma férfihoz, akkor nem tehetem meg, hogy a munkám miatt egyedül utazgassak, túlórázzak, és azt sem akartam, hogy a gyerek „valahogy” nőjön fel. Apám gyakran hangoztatta, hogy „roma a romával, magyar a magyarral” házasodik. Nekem ezt nehéz volt megérteni, mert egy nem roma fiúba szerettem bele, akinek a családja végül nem tudott elfogadni. Igaz, nekem is olyan elvárásaim voltak felé, mintha ő roma férfi lenne, vagyis feltétel nélkül tisztelje a szüleimet, engem pedig mindenáron védjen meg, akár a saját családjától is. Ez nem működött, apámnak igaza lett.
Vagyis a házasság helyett maradt a tanulás?
Egy jó nevű egri közgazdasági szakközépiskolában érettségiztem, ám akkor még nem volt elég önbizalmam, hogy főiskolára jelentkezzek. Dolgozni kezdtem, de hiába volt németből nyelvvizsgám, csak négyórás állásba vettek fel Gyöngyösön, egy utazási irodába. Később jött a nagy lehetőség, műszaki szakfordító lettem a visontai hőerőműben az akkori vezérigazgató, Valaska József mellett, majd, amikor a német RWE kezdte építeni a kéntelenítő berendezéseket, átkerültem hozzájuk. A projektnek vége lett, s nekem is el kellett jönnöm a cégtől: egy nyáron át hiába próbálkoztam új munkahelyet találni, nem vettek fel sehova. Ekkor jelentkeztem az akkori Zsigmond Király Főiskola nemzetközi kapcsolatok szakára, majd az ottani éveim alatt angolból is nyelvvizsgát tettem. Miután befejeztem a főiskolát, a szegedi egyetem jogi karán folytattam, de a szakot végül Budapesten a Károli Gáspár Egyetemen fejeztem be. A szüleimre nem akartam támaszkodni, a tanulmányaimat diákhitelből és pályázatokból finanszíroztam, de sok segítséget kaptam annak idején a Nyílt Társadalom Intézettől is.
A család és a tágabb környezet miként fogadta, hogy nem állt be a sorba, egy másik utat választott?
A családom természetesnek vette. A falumban viszont ma is különcnek számítok, rajtam kívül nemigen van más ebben a térségben, aki roma nőként független életet élhet, s a példámat egy-két nagyon ritka kivételtől eltekintve nem követik a fiatalok. Emiatt az életforma miatt egyfajta légüres térbe kerültem: a középiskolában kilógtam az ottani diáktársaim közül, a falumbeli cigány kortársaim pedig elfordultak tőlem, nem barátkoztak velem. Én voltam a „fura lány”, aki ki többet akart az élettől, mint amennyi szerintük jár.
Amikor két évvel ezelőtt megválasztották szülőfaluja polgármesterének, milyen elvárásokat támasztottak a helyiek?
Már rögtön az első hónapokban akadtak konfliktusok. Másképp képzeltem el a település gazdálkodását, mint elődeim, akik egyébként nem a roma közösségből kerültek ki. Halmajugráról mindenki azt feltételezi, hogy nagyon gazdag település, hiszen a Visontai Hőerőmű évtizedek óta jelentős iparűzési adót fizet a falunak. Ez nagyjából igaz is: korábban akadt olyan év, amikor majdnem egymilliárd forint folyt be ilyen címen a kasszába. Az utóbbi időben ez az összeg a felére apadt, ám még így is jelentős bevételről beszélünk évente. De vajon, ha végigmennek az utcákon, megnézik a házakat, az intézményeket, látszik mindez a falun? Néhány felújított épülettől eltekintve sajnos nem. Magam is meglepődtem, amikor átvettem a település kasszáját, mert ott nem többletet, hanem hiányt találtam, legalábbis abban az értelemben, hogy az addig megszokott jóléti kiadások fedezetére az év végi maradványösszeg nem volt elég. Más település egy egész évben gazdálkodik annyi pénzből, amit ebben a faluban különféle juttatásokra „kiosztottak”. Halmajugrán korábban bevett szokás volt, hogy karácsonykor minden háztartás kapott százezer forintot ajándékba, de az önkormányzat fizeti a szennyvízdíjat, a szemétszállítást, s van még tízféle támogatási forma az ápolási segítségnyújtástól kezdve a lakhatási hozzájáruláson át az eseti segélyig. Mindenki magától értetődőnek tartja, hogy ezek a juttatások alanyi jogon járnak az itt élőknek, mert futja az iparűzési adóból. Azt nem tehettem meg, hogy mindjárt az első hónapban minden segélyezési formát felfüggesztünk, de egy s mást lefaragtunk: elvettük például a „szokásos” karácsonyi pénzt, ami elég nagy konfliktusokkal járt. Olyannyira, hogy az elmúlt másfél évben a többség ezt nem is tudta nekem megbocsátani, hiába magyarázom, hogy az én vízióm a falu jövőjéről nem merül ki segélyek és adományok osztogatásában.
Talán a korábbi gyakorlatnak az volt a célja, hogy újra és újra megválasszák azt a polgármestert, akitől az „ingyen pénz” érkezik...
Nem tudom, hogy tényleg így volt-e, de úgy sejtem, amit felvet, nem alaptalan. Abban egyetértek az elődeimmel, hogy ha egy falunak van többletpénze, azt a helyiekre kell fordítani, de az adományok helyett én a fejlesztésekben látom az előrelépést. Ezt sajnos a lakosság egy jelentős hányada nehezen tudja megérteni, nagyon sokan máról holnapra élnek, nem gondolkodnak hosszú távon, a jövőbeli jólét helyett inkább a pillanatnyi előnyökre szavaznak. Igaz, hogy szép és jól felszerelt az iskola, az óvoda, rendben az önkormányzat épülete, de ez kevés. A faluból például most leginkább egy közösségi szórakozóhely hiányzik a fiataloknak. Köntörfalazhatunk, de azt sajnos tudja mindenki, hogy romákat nemigen engednek be sehova. Ezt sajnos én is többször tapasztaltam már a saját bőrömön, felnőtt nőként, sőt, polgármesterként is, amikor egy siófoki diszkóba sem az öcsémet, sem engem nem engedtek be. Az élet furcsa fintora, hogy az ehhez hasonló szórakozóhelyeken előszeretettel játszanak roma zenét, de kitiltják például a Fekete Vonat énekesnőjét, vagy a Parno Graszt zenekar tagjait.
Erre az a megoldás, hogy a romáknak külön szórakozóhelyet kell építeni? Ez nem növeli azt a szakadékot, ami most is ott tátong a cigány és a nem cigány fiatalok között?
Nincsenek eszközeink. Ha visszatekintek az elmúlt harminc évre, szomorúan kell megállapítanom, hogy rosszabb a helyzet, mint a rendszerváltás előtt volt. Akkoriban több tehetséges roma gyerek tudott egy kicsit feljebb kapaszkodni, ma viszont egy magamfajta, több nyelven beszélő, diplomás roma nőt csodabogárként kezelnek. Az általános iskola mifelénk inkább a felzárkóztatásra, semmint a tehetséggondozásra fókuszál, a végzős gyerekek közül legfeljebb hárman-négyen indulnak tovább középiskolába, de még ő többségük is lemorzsolódik. Ott szembesülnek ugyanis azzal, hogy nem barátságos a közeg, az osztálytársaik és köztük nincsen közös nyelv, nem ismerik egymás kultúráját, s nem is közelednek a másikhoz. Egy tizennégy-tizenöt éves roma gyereknek támogató családi háttér nélkül egy ilyen közeg maga a pokol, ahonnét akkor is jobb minél hamarabb visszajönni a faluba, ha ezzel a jövőbeli életesélyeit fölszámolja.
