A Führer hatalomra jutásának torokszorító évében a városnak még három labdarúgócsapata volt, úgyis lehetett mondani, szétforgácsolódtak az erők. Több eszmecsere kerekedett, asztalcsapkodásig és lökdösődésig, és persze mindig a kocsmárosok jártak jól. Azonban nem csak a politikában, de az élet egyéb területein is ajánlott a központosítás, az áldásos centrum megteremtése. Az embernek nem kell bolyongania vagy tévelyegnie, igazodhat. Minek a sok isten, ha egy is bőven elég? Egy fényes elméjű városi potentát ezért is találta ki az egyesülést. Legyen egy nagy, erős és ütőképes csapat, egy igazi városi válogatott, azzal a vidék magasabb rendű bajnokságában is sikerrel szerepelhetnek a fiúk. Az ötletet megegyezés követte, a megegyezés után újra lázas vitába és veszekedésekbe torkolló megbeszélések következtek, majd a következő év tavaszára összeállították a fényes jövő előtt álló válogatottat. Aki helyet kapott benne, tehetsége és szorgalma alapján jogos volt a kiválasztásra, aki kimaradt belőle, igazán a szívére vehette a mellőzést.
Legelőször egy kevert lakosságú kisvárossal, Monor csapatával csapott össze az új keletű társaság. Monoron sok zsidó és jó néhány német család is élt a magyarok mellett, viszonylagos egyetértésben. A labdarúgócsapatuk kifejezetten erősnek tűnt. Óriási volt az érdeklődés, ahogy szokott, a város napok óta lázban égett, egymás után fordultak a taxik az állomás és a labdarúgópálya között, pedig az igazán nem volt nagy távolság. A durrogó, gázokat eregető bérkocsik kigurultak a főútra, a bíróság és a nagyhivatal elé, mert olyan messzebbről érkezett néző is akadt, aki a főúton várakozott. Érkeztek népek Szolnokról, Fegyvernekről, de még Ceglédről is. Jönni akart Szajolból egy szotyolaárus, illetve meg is érkezett, de tisztelettel megkérték, hogy hagyjon föl ebbéli terveivel.
A kurva anyádat fogsz te itt üzletelni.
Öntsed az árokba, bazmeg.
Amint az tudható, a labdarúgókat biztató nézőt főként három dolog jellemzi. Elsőnek említtessék a kalap, amit gól esetén föl lehet hajítani, és ügyesnek kell lenni annak visszaérkezésekor, mert könnyen gazdát cserél a fejfedő vagy egyszerűen odavész a tumultusban. Gól esetén meg is tapossák a kalapot, merthogy az olyan gól volt, amit éppen hogy nem várt, nem kívánt az illető néző. Igen, mert az ellenfél abszolválta. Aztán ott van a néző szája, amellyel a játék eseményeiről megalkotott véleményeket és elgondolásokat közvetít, ezek között nemigen akad bizonytalansággal vagy kétellyel átitatott. Hit dolgában a szurkoló egyenértékű a pappal. A szurkoló állásfoglalása egyértelmű, és soha, semmilyen esetben sem objektív. A szurkoló anyatigris, elfogult művész, thébai jós, illetve polihisztor. Nem is föltétlenül azt látja, ami valóban megtörténik a fehér mészcsíkokkal fölkent gyepszőnyegen, leginkább a vágyait fejezi ki sokszínű, akár érzékeny témákban. A repertoár a születéstől a halálig, a szülői viszonyoktól a szellem többnyire kritikusnak vélt állapotáig terjed.
A harmadik dolog a kéz, illetve annak egy adott állapota. Amikor tehát ökölbe szorul, és erősen lengedezik vagy heves rázkódást mutat. Ennek a mozgásnak az a jelentése, hogy a gazdája azon nyomban használná is, ha lenne módja rá. Hanem az is tudnivaló, hogy nem minden ugatós kutya harap. Gól esetén az ököl kámforrá válik, lesz helyette egy nyílt, barátságos tenyér, mely a legközelebbi hozzátartozó, úgy értve, a legközelebbi szurkoló hátán végez örömteljes lapogatást. Persze csak akkor, ha a gólt a szurkoló csapata jegyzi. Amennyiben az ellenfél juttatja a hálóba a bőrt, másképpen a lasztit, akkor az a bizonyos ököl lemondó legyintéssé alakul, melyhez a jóstehetség és a jövőbe látás rezignált kijelentései járulnak, én megmondtam, én tudtam, én fogadtam rá, hogy ez lesz etc.
Radu Kipter beszélte rá Gált, hogy menjenek el, nézzék meg a várost napok óta izgalomban tartó mérkőzést, ilyesmiben csalódni nem lehet, részükről úgyis mindegy, ki nyer, ki veszít. Viszont lehet nézelődni, akár egy majálison. Gál kissé tétovázott, őszintén szólva nemigen érdekelte a sport, a tömegtől is viszolygott, aztán arra gondolt, nem bántja meg a tánctanárt. Az szinte esdeklően pislogott rá az ázottkék szemével, és meglepetésére nem volt részeg.
Ahogy várni lehetett, a hatalmas érdeklődés tömeget terelt a focipálya környékére. Nagy volt a rendőri biztosítás, komor csendőrök jöttek-mentek a bagózó, füstöt eregető, máris vitákba kerülő emberek között. Biztosan voltak civil ruhás nyomozók is. Az efféle esemény igencsak kedvére van a provokátoroknak és az agitátoroknak. Hangzavar volt, mindenki hangosabban szólt a kelleténél, kurjongattak is, hajrá, hajrá, hóóóó. Sok ismerős arc bukkant föl, talán még a fényképész Zalatnait is látta Gál. Meg az iskola idős, beteg pedellusát, Jánost. Városi elöljárókat vett észre, Csóri szolgabírót, Csikós urat, a jegyzőt, eljöttek nagyhatalmú urak, mint Lehotzky, a malom tulajdonosa, a zsidó kántor vagy a református tiszteletes. Fürtökben érkeztek alsóbbrendűnek tekintett legények és segédek, hivatalnokok és iparosok. A tűzoltókapitány ugyancsak a tiszteletét tette, aki a minap több kisállatot mentett meg a patikus lángoló házából, magát Molnárnét, a patikus feleségét is, aki csaknem odaveszett. Úgy tetszik, ez a különös, egyre népszerűbb sportág nem nagyon foglalkozik a társadalmi előítéletekkel, és könnyedén egyazon alkalomba tereli a szegényebb emberfőket a tehetősebb polgárokkal. Hát nem úgy viselkedik, mint valami ünnep? Népünnep, vallási ünnep, hazafias ünnep, végtére is mindegy. Meg talán úgy is viselkedik, akár a háború.
Ugyanakkor fociznak a Sztálin vezette szovjetek, kergetik a labdát a fasiszták, a demokraták, a szoliáldemokraták, és persze a királypárti angolok. Már a svédek is fociznak. A labdát vastag, de érzékeny bőrből varrják. Fűzni kell, mint a túrabakancsot.
De bizony még hölgyet, asszonyságot is lehetett látni az előkelőbb faemelvényen. Sápadt arcok szép, csábító pirossal megfestve. Napernyő.
Mivel Gál nem nagyon látott eddig efféle mérkőzést, megannyi, a játékkal kapcsolatos szó idegen volt neki, de mire egy éles sípszóval vége lett a játéknak, sok idevágó angol kifejezést sajátított el. Például azt, hogy ofszájd. Korner. Vagy fault, ami nem ugyanaz föltétlenül, mint a falt. Ez pedig a taccs, szabad a kezet használni.
És hogy az anyád térde kalácsa egyáltalán nem számít durva kifejezésnek, sem pedig a hülye vagy a marha.
– Hűha! – kiabálta Gál csak úgy, szórakozásból, amikor egy labda mellé szállt, mire mellette egy kicsi, idegen ember bólogatni kezdett.
– Igaza van, uram, ez egy épületes barom volt. Miért nem passzolt? Üresen állt Muszka meg Karakas! – majd még fokozta is. – Dögölj meg, fekete rigó!
Ezt a véleményét a bíróra értette. Gál a kívánságon elgondolkodott.
– Komolyan a halálát kívánja?
– Jelképesen – lihegte a kisember.
– Hogy lehet jelképesen a halálát kívánni valakinek?
– Lehet, és kész! Nem volt maga még elhagyott szerelmes?!
– Gamoto! – kiabálta Gál, amikor két férfi elesett, és ordítva hemperegtek.
– Ez meg mi volt?! Mi ez a gamoto?!
– Ógörög – sóhajtotta Gál.
Radu Kipter lázasan igyekezett a tanárnak elmagyarázni a csel lényegét. Kérem, a csel lényege a váratlanság. Meg kell lepni a másikat, olyasmit kell tenni, amire az korántsem számít. Gál zavartan bólogatott. Mondjuk, mint a faló a trójai várban. Az is egy csel volt. Menekülést színlelünk, hátrafelé nyilazunk. Mézes mosollyal átnyújtjuk a méregpoharat. Álruhát öltünk, más nemet játszunk, mint megannyi Shakespeare-alak. Tartuffe milyen nagy cselmester volt! Jó, szétrúgták végül. Radu Kipter bólogatott. Továbbá nagyon fontos eleme a játéknak a passz. Adni és átvenni. Egy kicsit olyan ez, mint a kereskedelem. Mint az áruforgalom. Mert mi a passz lényege? Leginkább talán a bizalom. Ha adom, majd vissza is kapom. Nem csak én játszom ugyanis. Tizenegy ember küzd, kérem, vállat vállnak vetve, jóban, rosszban, esőben, hóban. Mint egy kis hadsereg. Ritkán mondják ki, de a csel lényege a kétségbeesés is, nálam a labda, a jogos birtokomnak tudom, hozzám pattintotta a szerencse, megküzdöttem érte, nekem adták, de a tudásom, a képességeim sajnos végesek, vagyis tovább kell adnom. Másra kell bíznom a történet sorsának szívét, ami a labda. Szaladgálnak, akár a bogarak ezek uszkve huszonketten a füvön, és ha úgy vesszük, ha egyénre lebontjuk a birtoklás alkalmát, milyen keveset van egy-egy játékosnál a labda. Töredékidő, nem? Villanások csupán. Tényleg szerencse dolga, hogy odapattan, szép gellerrel, lassú ívben arra száll. Ha pedig nem adom tovább, önző mód ragaszkodom hozzá, akkor el fogom veszíteni, az ellenfél pedig helyzetbe kerülhet, és gólt ér el. Miattam veszíthet a csapat, ha önzőnek bizonyulok. Egy Geréb leszek, egy Hegedűs hadnagy, egy Iskairóti Júdás!
– Te majom! Te orangután! Te vakgiliszta! – ordított Gál mellett a kisember.
– A bírónak nem kellemetlen az a sok pocskondia? – érdeklődött Radu Kiptertől a tanár.
– De bizony, kellemetlen. Képzelje, eljön a mérkőzésre a bíró kedves felesége, édesanyja. Miket hall? Nem teszi zsebre, ugye?
– Akkor miért vállalja?
– Egy tanárnak is rossz olykor, egy tánctanárnak, a miniszterelnöknek, a hadvezérnek, a közlegénynek, a karmesternek, mindenkinek rossz valamiképpen. Istennek nem rossz? Annyi a gond, örökké leltározni kell, mindig jön valami rovancs. Olyan ez, kérem, olyan, mint egy színházi szerep, nem kell mellre szívni. – Radu Kipter szokatlanul erős filozofikus hajlandóságot mutatott. Gál nem is akart ellenkezni.
Le kellett vinni egy fiatalembert a gyepről, ketten nyúltak alá, jajgatott, valószínűleg eltört a lába. Vért hagyott maga után, sötétlő foltokat.
– Megérdemelte! Úgy kell neked, anyámasszony katonája! – ordított a kisember.
– Miért?
– Mert monori, a hülyéje! Minek ugrál annyit!
Mielőtt vége lett volna a játéknak, a tánctanár azt is megemlítette, hogy olyan ez az egész neki kicsit, mint a tánc. Táncolnak, forognak, ringanak a férfitestek. Állnak, mint a szép szobor, megelevenednek és nekiiramodnak, hajolnak, ütköznek, ugranak, néha szökellnek is, szállnak a levegőben, gyönyörű. Van köztük atlétikus, van úgynevezett piknikus, zömök, erőtől duzzadó. Mint a két lábra állt vaddisznó. Mint valami izmoktól duzzadó ló, olyan szép. Az a csatár ott meg olyan vékony, hogy átfúj rajta, a halványfehér bőrén az áprilisi szél. Mintha hártya lenne a bőre. Költő a pályán, nem? Mintha mindig csak gyászolna. De ha hozzá kerül a labda, nevetnie kell az embernek. Olyan ügyes, olyan mágikus, szeretni való kisbolond, kígyózik a mozgása.
A városuk válogatottja fölényes győzelmet aratott, hét gólt rúgtak, egyet kaptak. Igazán impozáns különbség volt. A tömeg oszlott, az emberek elégedetten indultak haza, a köznépből többen a legközelebbi kocsma felé vették az irányt, míg a tehetősebbek a kaszinó és gazdakör felé indultak. Bizonyos, kevésbé látványos fatörzseknél gondos hosszúsággal hugyoztak az urak. A csendőrök fülön csíptek egy zsebtolvajt, lökdösték szépen a kapitányság felé, néha seggbe rúgták, mintha fociznának. Gól! Gól!
Radu Kipter a lökdösődésben szerencsétlenül elkeveredett a tanár mellől. Gál nem értette, miért kezdi keresni, de nyújtogatta a nyakát, többször szólította, kiáltozott utána, ami pedig teljesen értelmetlen volt, akkora volt a tolakodás.
Aztán mintha meglátta volna az öltözők épületénél. Arra sietett, tolta, lökte siettében az embereket. Kellemetlen érzése támadt. Radu Kipter állt az öltöző nyitott ajtajában, a szája tátva, tenyere a szívén. Gál a válla fölött meglátta, hogy az egyik hazai játékost bámulja, aki lavórból mosta magáról a földet, a combtövére tapadt fűszálakat, a sarat. Nagydarab, fiatal és fehér bőrű férfi hatalmas, rémületes hímtaggal. Egy csupaizom ember, szeplős. A csatár Novotny? Az meg egyszeriben észrevette, hogy figyelik.
Kukkolsz?! Te rohadék! Te állat!
Már ütött is volna, Gál alig bírta a tánctanárt megmenteni és elrángatni. Radu Kipter befelé zokogott, és aztán rettenetesen berúgott Berkowitz kocsmájában, kopogott a pohárkáktól a pult, kopogott, mint a morze, mint a passznál a keményre fújt bőrlabda. Onnan, Berkowitztól is alig tudta hazacipelni Gál a boldogtalan embert. Passzolj, passzolj! Ezt ordította. Fault! Szabadrúgás! Ofszájd! Nagyon fáj. Gól. Ez is gól. Megint egy gól. Fáj! Végül csak hazaértek.
A városuk győzött, szegény Radu Kipter alighanem megint vereséget szenvedett.