Voltaire szinte egész életét végigvitatkozta. Pereskedett a papsággal, a világi hivatalokkal, harcolt a cenzúra ellen. Még saját királyával is összevitatkozott, és jobbnak látta, ha elszelel Franciaországból. Egy másik alkalommal pedig II. Frigyes haragja miatt kellett eliszkolnia a porosz királyi udvarból. 1758-ban végre talált magának egy békés szigetet. A Genftől mindössze hat kilométerre található Ferney városkában vett egy kisebb birtokot, melynek egy része Svájcban, egy része Németországban, egy része pedig Franciaországban terült el. A ferney-i birtokon békességben élhetett, mert a svájci hatóságok elől Franciaországba, a porosz király elől Svájcba, a francia király elől pedig német területre “menekülhetett”.
Én ugyan sohasem tartoztam a “nagy menekülők” közé, de életem során gyakran használtam a francia filozófus által kifejlesztett konstrukciót, melyet lélekmentő zsiliprendszernek neveztem.
A Csehszlovákiának elnevezett utódállamban születtem, kisebbségi magyarként. A csehszlovák hatóságok éppen születésem idején kezdték el “visszaszolgáltatni” a magyaroknak azokat a javakat, melyeket a háború után koboztak el tőlük. Persze néhány értékesebb darabot mindmáig megtartottak maguknak (lásd a mai napig érvényben lévő Beneš-dekrétumokat). Az ötvenes évek elején születtem, és ez Közép-Európában rossz jelnek számított. A csehszlovák elvtársak például ezekben az években rendezték meg saját Rajk-perüket; amikor kiderült, hogy zsidó orvosok a Vozsgy (Gazda) életére törtek, Prágában úgy döntöttek, hogy merész húzással ők is “megoldják” Csehszlovákiában a zsidókérdést. Már ami a holokauszt után megmaradt belőle. Ezért a Slánský-per vádlottai mind a zsidók közül kerültek ki. Miután beismerő vallomást tettek, kivégezték őket, mert Prágába még nem jutott el a hír, hogy a Vozsgy halála után a zsidó orvosok elleni vádakat ejtették.
Ilyen körülmények között érthető, hogy születésem idején nagy csend honolt az országban. Még az apró gyermekeknek is előírták, hogy mikor szabad sírniuk. A kisebbségi magyar csecsemőktől meg elvárták, hogy ne is sírjanak.
Ebbe a csendbe robbant bele 1956 októbere. Ötéves kölyökként ültem a családi ebédlőasztal alatt és feszülten hallgattam a Szabad Európa rádió adásait. Ekkor tudtam meg hogy nincs velem semmiféle baj, hiszen Bell ezredes világosan megmondta, hogy a magyarok mind hősök. Én pedig magyar gyerek vagyok, biztattam önmagam. Bell ezredes azt is megígérte, hogy hamarosan jön a segítség, én pedig az oviban megmondtam a szlovák pajtásaimnak, hogy mostantól kuss legyen, mert jönnek az amcsik és mi, magyarok visszakapjuk azt, ami mindig is a miénk volt. Legalábbis így magyarázta el a dolgot a nagybácsim. Visszakapjuk az ezeréves határokat, zengte Feri bácsi. De november elején behívták őt a csehszlovák hadseregbe, és kivezényelték a határsávba. Ha a kapitalista-fasiszta eszmék az Ipoly folyón szivárogtak volna be az országba, akkor neki kellett volna megállítani őket. Karácsony első napján jött haza. A másik nagybácsim gunyorosan megkérdezte tőle: Ferikém, te most kit védtél volna ki ellen?
De engem a gúnyolódás nem érdekelt. Tudtam, hogy ezután visszavonhatatlanul magyar leszek. 1956 után velem nem lehetett viccelődni. Ha az üzletben szlovák nyelven kérdezte az eladó, hogy mit akarok venni, én magyarul vágtam rá, hogy egy rúd magyar szalámit kérek! Magyar szaláminak neveztük a téliszalámit, amit abban az időben természetesen nem lehetett kapni az üzletekben. Mégis minden alkalommal azt kértem, mert olyan jó volt kimondani azt, hogy magyar szalámi.
Ezután tizenkét esztendeig problémamentes magyar gyerek voltam. Igaz, közben két alkalommal képviseltem Csehszlovákiát atlétikában, de ez sem zavarta össze a “magyarságomat”. És azt is elviseltem, hogy amikor egy szlovák városban játszott az ificsapat, a nézőktől kaptam néhány pofont. Nekem az csak olyan volt, mint a püspök úr legyintése bérmálkozáskor. Megerősített a hitemben.
Aztán egy augusztusi éjszakán sok minden megváltozott. Tizenhét éves voltam, és a haverokkal bóklásztunk a meleg ipolysági éjszakában, amikor az Ipoly-hídja felől hatalmas csörömpölést hallottunk, a határ felől tankok közeledtek. Talán valami háborús filmet forgatnak, mondta Sutek, a balhátvédünk. De a kamerát, meg a Jupiter lámpákat sehol sem láttuk.
Hát akkor mit akarnak ezek a tankok a mi városunkban, kérdezte Gajdošík Jozso. Ő volt az egyetlen szlovák srác az ificsapatban, de velünk mindig magyarul beszélt. Hiába, nem tudtuk kitalálni. “Mi a Magyar Néphadsereg katonái vagyunk, és jöttünk, hogy segítséget nyújtsunk önöknek, csehszlovák elvtársaknak”, mondta a magyar főhadnagy, miután kikászálódott a páncélszörnyetegből. Magyaráztuk neki, hogy Csehszlovákiában nincsenek fasiszták, csak Dubček meg Svoboda elvtárs van, ők pedig becsületes kommunisták és segítség nélkül is tudnak járni. Erre a főhadnagy elvtárs azt mondta, hogy “fiatalemberek, magukat a saját csehszlovák elvtársaik vezették félre”.
A főhadnagy mindig csehszlovák fiatalembernek titulált, pedig olyan, hogy csehszlovák nem is létezik. De nem vitatkoztam vele, mert neki tankja volt, nekem pedig csak egy focilabdám. Gajdošík Jozso azt mondta, ne vitatkozzunk vele, inkább tegyünk valami hasznosat. Nem nézhetjük tétlenül, hogy “ezek” elfoglalják a hazánkat, mondta. És amíg a magyar katonák a város főterén vitatkoztak a magyar polgárokkal Dubček elvtársról, meg Kádár Jánosról, addig mi, az ificsapat magyar játékosai kifutottunk a város végébe és leszedtük az összes irányjelző táblát, aztán motorra ültünk és mentünk a szomszédos falvakba és mindenhonnan eltüntettük a település nevét jelző táblát. Így akartuk összezavarni a Magyar Néphadsereg katonáinak a fejét. És másnap reggel a Szabad Európa be is mondta, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság polgárai hősiesen védelmezik hazájukat a betolakodók ellen.
Egyetlen éjszaka alatt hős csehszlovák polgár lett belőlem. Amikor Jan Palach 1969 januárjában Prágában felgyújtotta magát, megkönnyeztem őt, és megfogadtam, hogy az elveimről én sem fogok soha lemondani. Bizony, abban az időben a nemzeti identitásom viharos időket élt át. Megjelentek az első verseim (magyar nyelven), és tiltakoztam a megszálló magyar katonák ellen is. Merthogy nekem az fájt a legjobban, hogy a hős magyar nép katonái is részt vettek Csehszlovákia megszállásában.
Amikor magyarországi rokonaimmal beszélgettem telefonon, mindig elmondtam nekik, hogy szégyen és gyalázat, amit velünk műveltek, de ők csak heherésztek és az válaszolták, hogy a hiba nem augusztus 21-én történt, hanem sokkal régebben. Mi már 56-ban megtanultuk, hogy az oroszokkal nem lehet packázni. Ahelyett, hogy idejében félreállítottátok volna Dubčeket és Svobodát, ti sajtószabadságról, meg emberarcú szocializmusról papoltatok. Ezután mit vártatok tőlünk? Hogy mellétek álljunk és újra megégessük az ujjunkat?
Aztán eltelt két év és a hős csehszlovák polgárok is elkezdtek úgy beszélni, ahogy magyarországi ismerőseim. Azt ismételgették, a legfőbb dolog az, hogy józanul szemléljük az eseményeket, és levonjuk belőlük a tanulságokat. Pár hónappal később Dubčeket kirakták a pártból és megkezdődött a “normalizációs” időszak, ami egészen 1989-ig tartott. A Husák-rezsim ideje alatt nem volt se kép, se hang. Igaz, Karel Gott minden évben elénekelte a Lady Carnevalt és a jónép önfeledten tapsolt neki. És volt egy űrhajósunk is. A focisták másodikok lettek az Európa-bajnokságon. Szóval az élet ment tovább, mint a karikacsapás.
Bezúzták a nyugati könyveket, bebörtönözték Havelt és Dientsbiert (Duray Miklóst is!). Elűzték Kunderát, Škvoreckýt, és további kétszázezer no name állampolgárt. Én pedig ismét becsületes, kisebbségi magyar ember lettem. A barátaimmal rendszeresen megemlékeztünk 1956 októberéről. Elolvastam minden ellenzéki kiadványt. Átjártam Magyarországra, és megismerkedtem a Beszélő néhány munkatársával. Egyszer elmentem velük Lengyelországba és tolmácsoltam, amikor a Szolidaritás embereivel találkoztak.
A nyolcvanas évek elején már szlovák barátaimat is elvittem Pestre, és mutogattam nekik a könyvesboltok kínálatát, a mozik meg a színházak műsorát. Bambán bámulták a kirakatokat, Mrožek, Sartre és Kundera könyveit. Ezeket a neveket Csehszlovákiában ki sem ejthette a száján az ember. A Váci utcában hitetlenkedve rázták a fejüket, mert az üzletek tömve voltak nyugati cuccokkal, és az utcasarkokon nyoma sem volt a szocialista erkölcsnek. Én peckesen sétáltam előttük és arról beszéltem, hogy lám, ilyen szocializmus is létezik, hála a magyar mentalitásnak és Kádár Jánosnak.
Azt nem mondtam el nekik, hogy a Vörösmarty térről elvittek a magyar(!) rendőrök, mert Havel mellett tüntettünk. Nem bántottak, csak felírták a nevem. Három nap múlva otthon(?) is berendeltek a rendőrségre, de ők sem bántottak, csak felírták a nevem. Ezután évekig nem utazhattam külföldre.
Aztán eljött 1989 novembere és én újra csehszlovák polgár lettem. Igaz, ekkor már jóval óvatosabb polgár voltam, mint 1968-ban. Pár évig a köztársasági elnök mellett dolgoztam és sok magyar barátomat vittem fel Prágába. Megmutattam nekik az Óvárost, a Károly hidat és peckesen sétáltam velük a Hradzsinban. Konferenciákon többször képviseltem a Csehszlovák Köztársaságot, és néhány alkalommal össze is zavarodtam, amikor többes szám első személyt használtam. Egy amerikai kolléga megkérdezte, hogy kiről beszélek, amikor azt mondom, hogy “mi”. Aztán szétesett Csehszlovákia és a többes szám első személy jelentése is megváltozott. Úgy döntöttem, ezután kizárólag egyes szám első személyben fogok beszélni.
De ez nem olyan egyszerű. Szlovákiában élő magyar kisebbségi vagyok. Nincs bajom minden szlovákkal és nincs közöm minden magyarhoz. A gyűlölködőkkel egyik oldalon sem közösködöm. A mély-magyarokat és az ősmagyarokat sem kedvelem. A mellveregetős magyarokkal is fura a viszonyom. Én nem megyek feléjük, ők meg nem hívnak engem.
Ha társaságban Csaba királyfiról énekelnek, én A fából faragott királyfira gondolok. Ha megjegyzéseket tesznek a “buta tótokra“ kikérem magamnak és otthagyom őket. Rosszul érzem magam, mert eszembe jutnak pozsonyi és trencsényi barátaim. Művelt, nyitott emberek. Jó velük beszélgetni. A másik oldalon a Kotleba-párt tagjait egyszerűen fasisztáknak nevezem. Ha valaki elkezdi szapulni a magyarokat, vagy vicceket mesélnek a romákról, akkor kikérem magamnak “a gyalázatos szöveget”, és otthagyom őket, mert akkor is rosszul érzem magam.
Az utóbbi években egy új problémám is akadt. A sokszor használt zsiliprendszerem eldugult. Én ugyanis 1989 után is használtam a francia filozófus “találmányát”. Amikor Szlovákiában Mečiar volt hatalmon, visszahúzódtam a magyar oldalra. Ha pedig Pesten csikorgott a gépezet, akkor a Pozsonyban kerestem menedéket. És higgyék el, működött a dolog. Csakhogy megváltozott a helyzet. Korrupt, zavaros fejű gazemberek csinálják a politikát a Duna mindkét oldalán. Műveletlenek, cinikusak és vérlázítóan pimaszok. Jelenleg jóban vannak egymással, de csak az alkalomra várnak, hogy elharapják a másik torkát és orosz pezsgővel ünnepeljék meg a nagy diadalt. És akkor konyec Közép-Európa.
Mit tegyek? Talán beszélni kellene azzal a franciával, hátha van valami jó ötlete.
