A két orosz tudós, Szergej és Nyikita Zimov (apa és fia) fantasztikus vállalkozásáról a brit BBC számolt be, stílusosan április elsején. Mégsem átverésről van szó, habár a beszámolót kritika nélkül vették át külföldi, köztük magyar portálok is. Az egyik például ezzel a mondattal kezdte beszámolóját: „Könnyen elképzelhető, hogy a jövőben újra gyapjas mamutok lepik el a szibériai sarkvidéket.” Nos, elképzelni valóban nem nehéz, hiszen a brit médiaszolgáltató még látványos animációt is készített riportjához, nem beszélve arról, hogy fantáziánk Steven Spielberg kultikussá vált sci-fijén, a Jurassic Parkon edződött. De azért nem eszik olyan forrón a kását a fagyos Jakutföldön.
Álmok a tundrán
A nagyratörő kutatók már hozzá is láttak tervük megvalósításához Szibéria északkeleti részén, a Kolima folyó torkolatában, Cserszkij közelében. A város egy régi nagy felfedező, Ivan Cserszkij (lengyelesen Jan Czerski, 1845–92), autodidakta geográfus és paleontológus nevét viseli, aki elsőnek térképezte fel a cári birodalom távoli, arktiszi tájait. Szergej Zimov, a különc geofizikus már 1981 óta él ott, és dédelgeti hipotézisét (lásd: keretes írásunkat). Eszerint ha sikerülne visszaforgatni az időt úgy tíz-tizenötezer évvel, és újrateremteni a hajdani állatvilágot, akkor a tundra megint dús füvű sztyeppévé változna, amilyen a pleisztocén földtörténeti kor végén volt, az utolsó eljegesedés után. Ez pedig feltartóztathatná a globális felmelegedést, állítja.
A probléma: az ember
Három magyar tudóst kérdeztünk arról, komolyan vehetjük-e a szibériai pleisztocén projektet. Németh Attila biológus úgy fogalmazott, hogy a vázolt elgondolás, „még ha tálalása a médiában szenzációhajhász is, nem teljesen légből kapott – inkább valós problémák és divatos témák ötvözete”. Nem kétséges, hogy az emberi tevékenység rengeteg probléma forrása, ahogyan az is reális, hogy a mamut és más kihalt nagy testű állatok kulcsfontosságú szereplők voltak a valaha létezett ökoszisztémában. Ugyanakkor egyszer már kihalt fajokat a géntechnológia szédületes fejlődésével sem vagyunk képesek feltámasztani, ahogyan azt az utóbbi évek kísérleteinek kudarca is alátámasztja.
Problematikus a mamut feltámasztása helyett megálmodott hibrid is. Hiába az indiai elefánt a mamut ma élő legközelebbi rokona, ettől még nagyon különbözőek, hiszen több millió évnyi evolúciós távolság választja el őket. Ha sikerülne is a génszerkesztés, és a létrehozott állat csakugyan jól bírná a hideget, akkor is egészen más lenne például a fogazata és az emésztése. A gyapjas mamut nagyon hosszú idő alatt alkalmazkodott a fűevéshez, míg az indiai elefánt lombevő, következésképp „ökológiailag teljesen alkalmatlan lenne erre a feladatra”. Ahogyan pedig a genomot manipulálni akarják, az Németh Attila szerint „inkább ijesztő, mint csábító lehetőség”.
De ha a mamutkérdésen nagyvonalúan túllépünk, a projekt akkor sem fordíthatná meg a klímaváltozást, mondja a biológus. Egyetlen rezervátum nyilván elenyészően kevés lenne a globális hatáshoz, nagyobb területen pedig igencsak kétséges, hogy valóban megférnénk-e a mamutokkal vagy bármi hasonlóval. Bolygónk alapvető baja ugyanis az ember terjeszkedése és túlszaporodása, ami egyre kevesebb élőhelyet hagy más emlősöknek. Fajunk populációja már a 8 milliárdhoz közelít. Ha ez másként volna, valószínűleg nem is kellene törnünk a fejünket ilyesfajta megoldásokon.
Magának a mamutnak a szerepét sem feltétlenül helyesen ábrázolják. Hajlamosak vagyunk a mamutokat hólepte, hegyvidéki fenyvesekbe képzelni – így mutatja őket a BBC animációja is –, pedig jellemzően „nem nyakig hóban trappoltak”, tette hozzá a kutató. Élőhelyük valójában száraz, füves ökoszisztéma volt, a mai mongol pusztákhoz hasonlóan szélsőséges klímával, ahol az év során egyaránt előfordul mínusz és plusz 40 Celsius-fok is. Hogy a mamut nem szükségszerűen igényelte a metsző hideget, azt jól mutatja, hogy a földtörténeti jelenkor, a holocén elején még léteztek mamutok az Uráltól keletre. Sőt a jeges-tengeri Vrangel-szigeten előkerült leletek azt bizonyítják, kisebb termetű gyapjas mamutok még négyezer éve is éltek, amikor Egyiptomban már álltak az első piramisok – vagyis földtörténeti értelemben tényleg csak a közelmúltban haltak ki.
Pusztulásukban minden bizonnyal döntő szerepe volt elődeinknek, hiszen a jégkorszakként közismert pleisztocén korábbi korszakaiban nem találunk példát hasonló léptékű kihalásra. Az ember szétterjedésével azonban az egész Földről eltűntek a nagy testű állatok. Megjelenésünk Afrikában okozta a legkisebb veszteséget a nagy testű növényevők között, ahol őseinknek volt idejük „összecsiszolódni” az állatvilággal, így maradhatott fenn például az afrikai elefánt. Riasztó ellenpélda Dél-Amerika, ahol egyetlen nagy testű faj sem élt túl. Érdekes adalék az Amazonas-medence úgynevezett „anakronisztikus fáinak” esete. Ezeknek hatalmas termése a földre hullva alig tud kicsírázni: egykor az azóta kihalt gigászi növényevők a bélcsatornájukban vitték, szórták szanaszét. Közelebbi példa a vadgesztenyéé, amelynek csupán egy kis állománya élte túl az utolsó eljegesedést a Balkánon. Egyes tudósok szerint azelőtt ennek jellegzetes, tüskés termését szintén ormányosok terjesztették.
Tények és szépséghibák
Magyari Enikő őskörnyezet- és paleoklíma-kutató, az ELTE Környezet- és Tájföldrajzi Tanszékének egyetemi tanára azt mondja, bármily meglepő is, a koncepcióban sok, sőt egyre több a tudományosan komolyan vehető elem. Szergej Zimov szakmai körökben ismert, sokat idézett kutató. Vitathatatlan, hogy a nagy testű növényevők jelenléte valóban az ökoszisztéma meghatározó tényezője volt egykor. Az évezredekkel ezelőtti mamutsztyepp növényvilága egészen másként festett, mint a mai tundráé. Régen fűfélék, sások, 50-60 centiméter magasra is megnövő lágyszárú virágos növények éltek ezeken a területeken, azóta a mohák, zuzmók jellemzők.
Az elméletben ugyanakkor akadnak „szépséghibák” a kutató szerint. „Nem tudom, mire alapozzák azt a feltevését, hogy a növényzet megváltoztatásával csökkenteni lehetne a permafroszt degradációját, magyarán az olvadást.” Erről egyelőre nincs sok kutatási adat, általánosan elfogadott nézet. A klónozásra elméletben megvan a lehetőség, hiszen például az amerikai génmódosított (GM) mezőgazdasági termékek tömkelegében hasonló technológiát alkalmaznak. A gyapjas mamut teljes genomját (a DNS-ben kódolt örökítő információk összességét – a szerk.) feltérképezték már, de hogy mesterségesen sikerül-e szintetizálni, életképes egyedeket létrehozni, az egyelőre szintén bizonytalan. Így vagy úgy, az ötlet nagy léptékben nem valósítható meg egykönnyen.
Az ifjabbik Zimov, Nyikita arról beszélt a BBC-nek, hogy akkoriban nagy testű növényevő emlősök népesítették be a tájat: mamutok, bölények, rénszarvasok, gyapjas orrszarvúk, vadlovak és társaik. Ez volt a földkerekség legnagyobb kiterjedésű ökoszisztémája (élőlények és környezetük komplex kapcsolatrendszere), amelyet mamutsztyeppének is neveznek. „Az ember az idők során tönkretette ezt a rendszert, mi viszont ennek éppen a fordítottját tervezzük. Célunk tartósan növelni az állatok számát, hogy idővel újra létrejöjjenek a füves területek.” Ha az állatok letapossák a havat, azzal megakadályozzák, hogy az állandóan fagyott talaj (permafroszt) felolvadjon, ezáltal üvegházhatású gázok, szén-dioxid és metán kerüljenek a légkörbe.
Pézsmatulkokat és más nagyobb növényevőket már telepítettek a 160 négyzetkilométeres zónába, de a forradalmi áttörést a mamutok „feltámasztásától” remélik.
Ebben ambiciózus amerikai tudósok segítenének, a legmodernebb géntechnológiával szeretnék klónozni a rég kihalt állatokat. Ryan Phelan, a Harvard Egyetem Revive & Restore programjának igazgatója úgy látja, hogy ami az ezredfordulón még képtelenségnek tűnt, a tudományos fejlődéssel valóságos lehetőséggé vált. Hangsúlyozza, nem istent akarnak játszani, hanem a bolygó jövője iránti aggodalom vezeti őket. Valójában nem mamutokat „gyártanának”, hanem a fagyott mamuttetemekből nyert DNS bizonyos részét élő elefántsejtekbe másolnák át, az embriókat indiai elefántokba ültetnék, hogy új, hidegtűrő hibrid fajt hozzanak létre.
Az Alföld szerencséje
Molnár Ábel Péter természetvédelmi ökológus, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) doktorandusz hallgatója utópisztikusnak tartja a szibériai vállalkozást. Mint mondta, Észak-Eurázsiában, Ibériától Kamcsatkáig egykor valóban meghatározó volt a mamutsztyepp és a rajta élő megaherbivór-fauna (nagy testű növényevők, például gyapjas mamut, gyapjas orrszarvú, bölény, őstulok, vadló – a szerk.), de amikor ezt a kérdést vizsgáljuk, és keressük a mai természeti rendszereink megőrzése kapcsán a funkcióját, akkor szerinte kicsit másképp kell megközelíteni a kérdést.
Észak-Eurázsiában az elmúlt évmilliók során folyamatosan éltek nagy testű növényevők. Az ember vadászó és háziasító tevékenysége következtében a fauna kis része maradt csak meg természetes élőhelyén, egy részét kiirtottuk (mamut, orrszarvú), másik részét a kipusztulás szélére sodortuk (európai bölény, Przsevalszkij-ló), néhány fajt pedig háziasítottunk (őstulokból szarvasmarhát, vadlóból házi lovat). A Kárpát-medencében a természetes megaherbivór-fauna kipusztulása egy időben zajlott a háziasított jószágok elterjedésével, ami a bronzkor elejére tehető (i. e. 3000 körül).
A természetes megaherbivór-fauna számos hatást gyakorolt az ökológiai rendszerre, a legelés mellett taposott, rágott, trágyázott, illetve prédaállatként is szolgált a ragadozók számára. Ez a komplex hatás a Kárpát-medencében a szarvasmarha és a ló tartásának köszönhetően a mai napig folytonos, ezért amikor egy kilegeltetett mocsárparton védett iszapnövények élnek, és ritka parti madarak költenek, akkor valójában egy több millió éve folyamatosan jelen lévő hatásnak köszönhetően létrejövő élőhelyet használnak.
A nagy testű növényevők tehát szerves részei az Alföld ökológiai rendszerének. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy rendkívül összetett szisztémával van dolgunk. Régebben sem mindenhol legeltek a növényevők. Nem minden növény- és állatfaj viseli el a „megaherbivór-hatást”. A természetvédelem egyik fontos feladata úgy beállítani egy védett területen a legeltetés mozaikosságát, hogy azzal a legtöbb életközösségnek biztosítson életteret. Nekünk szerencsénk van, mert folytonos a megaherbivór-hatásunk, de Szibériában valóban megszűnt jó pár ezer éve, mondja Molnár Ábel Péter. „Mi itt, az Alföldön a hagyományos legeltetéssel tudunk egy kontinuus rendszert folytatni, Szibériában nagyot kell álmodni, de azért nem szabad túl nagyot sem.”
