Előfizetés

Heti abszurd: Preventív lopás, miegymás

N. B. Gy
Publikálás dátuma
2021.04.18. 07:30

Fotó: Nomad_Soul / Shutterstock
A lopakodó szónak nem kell szerénykednie, ha képzettársításról van szó: a militaristák a legendás „láthatatlan” amerikai repülőre asszociálhatnak; a közélet „vájt fülűinek” Torgyán doktor alkotmányozós mondása juthat eszébe; a Fidesz politikusai pedig egy új államtípust ruházhatnak fel ezzel a jelzővel. A kormánypártok a járvány takarásában lendületesen konstruálják azt a rendszert, amit lopakodó árnyékállamként lehet leírni. A hatalom sok száz­mil­­liárd forintot szivattyúzott át fideszes káderekkel kitömött alapítványokba, ráadásul úgy, hogy az államnak soha többet ne lehessen köze az átengedett állami vagyonhoz – ahogy a köznek is coki, hiszen úgy csavarták a szabályozást (az uniós re­gu­lát is kijátszva), hogy az átengedett summát közbeszerzésekben se lehessen utolérni. És akkor jöjjön az átlagember asszociációja a lopakodó szóra, ami nem más, mint a tolvaj. Persze ez a kifejezés megtévesztő, hisz egy szelídebb kaliberre utal, mondjuk egy besurranóra, aki csendben osonkodva próbál meglépni egy családi otthonból egy-két értékesebb tárggyal. Hogy minek kellene címezni azt, aki berúgja a kaput, és az erkélyről az alant várakozó teherautóba szórja a szajrét? Márpedig most valami hasonló történik: a Horn-kormány óta nem látott az ország ilyen mérvű privatizációt, a különbség annyi, hogy a jelenlegi magánosítás után nem csörög az államkassza. Egyetlen példa a nagyságrend érzékeltetésére – Norvégiától 130 milliárd forintnyi hitelt kalapozott az Orbán-kormány, miközben tavaly decemberben egyetlen tollvonással irányított ugyanilyen mennyiségű pénzt a Mathias Corvinus Colle­gium Alapítványhoz, mely jelenleg inkább hasonlít egy gigászi ingatlanprojektcégre, semmint egy, a magyar tehetségek felkarolására szegődött szervezetre. És persze nemcsak az adóforintok és állami ingatlanok landolnak ezeknél az alapítványoknál, de itt kötnek ki stratégiai cégek részvényei (melyeket egyes szervezetek lényegében szabadon eladhatnak), illetve az egyetemek jobbjai is. A hivatalos mondás szerint minderre azért van szükség, hogy a nemzeti vagyont ne lehessen elkótyavetyélni. Értsd: egy kormányváltás esetén a baloldal ne adhassa el a nemzet szívének oly kedves vagyonelemeket. Így azokat a Fidesz lovasítja meg, megalkotva ezzel az úgynevezett preventív lopás fogalmát. Olyasmi ez, mint az a siófoki ügy, ahol biztonsági őrök dorgálták meg (nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozva) egy legénybúcsú résztvevőit. A történet annyi, hogy egy Balaton-parti szórakozóhelyen egymásnak feszült két társaság, és a lokál izomemberei alaposan helybenhagyták őket. Kvázi azért bántalmazták a vendégeket, hogy azok ne ruházhassák meg egymást. Ez a preventív verés fogalma. Aminél a preventív lopás mégis brutálisabb, hisz az ország jövőjét roncsolja, nem „csak” az arccsontot. A felsőoktatás lenyúlása nem pusztán sok ezer fiatal életlehetőségét veszi el, de egy normális ország reményét is, hogy lesz egy gondolkodó, felelősen támogató és bíráló polgári sokaság – és nem indulatok és gyűlöletklisék áradása jelenti majd a közbeszédet. Ha úgy tetszik, a hatalom arra törekszik, hogy a jövőben is stigmákkal igazíthassa el híveit a világban. Itt van például Gulyás Gergely. A Miniszterelnökség vezetője rámarkolt a kormányzati billogvasra, és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetét (PDSZ) ellenzéki politikai szervezetnek bélyegezte. Pusztán azért, mert a tagjai – értsd: a tanárok – és a gyerekek életéért aggódó PDSZ szerint az iskolák (pontosabban az alsó tagozat) újranyitása elhozhatja a járvány negyedik hullámát. (Megjegyzendő: ez a mondás nem az érdekvédők ötletelésének terméke, az egészségügyi szakemberek is borzasztóan ódzkodnak a közoktatás újraindításától.) Az üzenet egyértelmű: a halálos valóság nem számít, ha mást gondolsz, mint a kormány, akkor ellenzéki vagy, márpedig az ellenzékről köztudott, hogy oltásellenes. Kissé sarkítva: az életellenes PDSZ azt akarja, hogy neked, a kormánypárti szavazónak rossz legyen, nagyon rossz. Egy ilyen mondástól egy normális ország normális oktatási rendszerben képzett normális polgára felröhög, de legalábbis felszalad a szemöldöke – de itt a normálison van a hangsúly. Azt döntse el mindenki, hogy lehet-e normális országról beszélni ott, ahol a rend­őrség 180 ezer forintra bírságolja azt, aki megszegi a kijárási tilalmat – mert hajléktalan.

Két nő, két gyerek, egy család

Muhari Judit
Publikálás dátuma
2021.04.11. 16:18

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Addig akarnak Magyarországon élni, amíg egy családként tehetik – és nem bántják a gyerekeiket. Réka és Móni hét éve élnek együtt. Két kislányukat közösen nevelik, most örökbefogadással bővülnének. Állítják, nincs olyan, hogy anya- vagy apaminta, csak a szeretet és az összetartozás a fontos.
Réka 34 éves, Móni 33, bejegyzett élettársi kapcsolatban élnek. Két kislányuk van, a négyéves Villőt Mónika, a kétéves Teklát Réka szülte. A család még nem teljes – tavaly szeptemberben örökbefogadónak jelentkeztek. A négytagú család egy hónapja költözött társasházból a tágas, 80 éves családi házba. Az utcán óriási földkupac jelzi, hogy az átépítésnek még nincs vége. A külső falról még hiányzik a kőpor, de bent frissen festett falak és új bútorok illata fogad. Móni nyit ajtót, Réka a két kislánnyal rója a háztömbköröket. Szeretné, ha elaludnának az ikerkocsiban, hiába Villő és Tekla minden erejével küzd az álom ellen. A tágas nappaliban várjuk, ki nyer. Az asztalt szivárványszínű tojások díszítik, a kislányok készítették húsvétra. A hatalmas ablakokon át az udvarra látni, a munkások még a melléképületeket építik, de a kert már körvonalazódik: a nemrég elvetett fűmagot a kismadarak csipegetik, de homokozó már van.   „Rékával 7 éve ismerkedtünk meg, hamar össze is költöztünk. Már a kapcsolatunk elején megbeszéltük, hogy szeretnénk gyerekeket, legalább négyet. Azt is tudtuk, hogy a szülést sem hagyjuk ki az életünkből, mindketten át akartuk élni a várandósság, a szülés, a szoptatás élményét, de az örökbefogadásban is egyetértettünk.” Móni lett előbb várandós, Réka akkor éppen a doktorijára készült. Megszületett Villő, majd két évvel később Tekla, ő már Rékától. „Mindkét lány mindkettőnké, mindent együtt csináltunk végig. Közösen jártunk terhesgondozásra, együtt választottunk nevet. Villő itthon született, Réka végig velem volt. A kisebbik kislányunk kórházban jött a világra, én foghattam először a kezemben.” – Hogyan jött a felismerés, hogy azonos nemű párral vagy boldog? – Voltak férfiak az életemben, de nagyon hamar szakítottam mindegyikkel. Nem tudtam, mi a baj, de éreztem, hogy valami nem jó. Aztán egyszer megismerkedtem egy lánnyal, aki bevallotta, hogy másképp szeret engem – szerelmes belém. Na, akkor esett le nekem, hogy igazából én is így érzek. 18-20 éves lehettem. Először elmondtam a testvéremnek, aztán az anyukámnak. Majd gyorsan elmentem otthonról, hogy emésszék a hallottakat. – Emészteniük kellett? – Azt gondoltam, hogy igen, biztos így is volt, de negatív visszajelzést soha nem kaptam. Elfogadtak. És nem csak a szűk családom, a rokonok is. Azt a barátnőmet még nem vittem haza, Réka volt az első, akit bemutattam. Móni azt mondja, semmiben nem különbözik a kapcsolatuk a hagyományosan elfogadott férfi-nő felállástól. „Ha a hagyományos családokat nézzük, ahol a nő végzi a házimunka jelentős részét, a férfi pedig dolgozik reggeltől estig, majd otthon leül a tévé elé, akkor van különbség. De szerintem a legtöbb kapcsolatban ez már nem így van. A szereposztás változik, sok családban mindenki csinál már mindent. Ez nálunk is pont így néz ki.”

Mi az az apa- vagy anyaminta?

– Mit jelent neked a család? – Azt, hogy összetartozunk, együtt vagyunk, számíthatunk egymásra, mindent megbeszélünk. – Mit jelent szülőnek lenni? – Vigyázok a gyerekeinkre, meghallgatom őket, odafigyelek rájuk. Ők állnak az első helyen. Nem úgy van, hogy kitalálok valamit és csinálom, hanem mindig mérlegelem, hogy az milyen hatással lesz a gyerekekre. Ezzel mindketten így vagyunk, és nagyon élvezzük. – Akik nem fogadják el a szivárványcsaládokat, azt mondják, hogy az azonos nemű pároknál a gyerekek előtt nem lesz apa- vagy anya-, férfi- vagy női minta. Mit gondolsz erről? – Na, de mi az az apa- vagy anyaminta? Én például bármikor fölfúrok egy polcot a falra, de ismerek olyan apukát, aki erre soha nem vállalkozna. Nézd csak, azt a három sor járólapot én tettem le. Még vágni is kellett, mégis meg tudtam csinálni. Vagy arra gondolhatnak, hogy az apuka állva pisil, az anyuka meg ülve? De van ülve pisilő apuka is. Szóval nem értem, mi marad ki a mi lányaink életéből. Vannak egyébként férfiak a családunkban, a lányok imádják a nagypapájukat és a nagybácsikat. Mindketten heteró családban nőttek fel – mondja Móni, tehát nem igaz, hogy az otthonról hozott minta a meghatározó. Móninak két testvére van, mindkettő szintén heteró családban él, ahogy Réka három testvére is, a negyedik pedig szintén azonos nemű pár oldalán találta meg a boldogságot. Szerinte azt nem lehet előre eldönteni, hogy kihez vonzódunk majd, és kihez nem.
– Hogyan szólítanak a lányok? – Én anya vagyok, Réka meg a mami. A politikai közbeszédből, az ellenséges hangulatból egyébként mi semmit nem tapasztalunk. Amikor elmentünk együtt a védőnőhöz, megkérdezte, ki az apa. Mondtuk, hogy nincs. Ja, jó, mondta ő, és kihúzta azt a sort. – És mi van akkor, amikor az anya nevét kell megadni? – Na, ez már problémásabb. Villőnek hivatalosan én vagyok az anyukája, Teklának Réka. Mindkét lánynak egy szülője van, a törvény így engedi. Ugyanakkor nem egyedülállóként vesszük fel a családi pótlékot, mert egyikünk sem az, és pereskedéssel ugyan, de elértük, hogy a két gyerek után járó összeget kapjuk meg. A családi adókedvezményt is két gyerek után veszi igénybe Réka. Az örökbefogadásnál viszont megint csak egyedülállónak számítunk, és a Babaváró támogatásra sem vagyunk jogosultak. – Az óvodában elfogadtak a szülők? – Soha nem tapasztaltunk rosszat. Jönnek hozzánk a gyerekek, és Villőt is áthívják játszani. Senki nem kérdezte még tőle, hogy hol van az apukája, vagy miért van két anyukája. – Ha Villő vagy Tekla tőletek kérdezi ezt, mit mondotok? – Azt, hogy nincs apukájuk. Azt már kérdezgeti Villő, hogy lesz a kisbaba. Ilyenkor elmeséljük neki, hogy kell hozzá egy férfi és egy női sejt. Azoknál a családoknál, ahol van apuka, adott, hogy ő viszi a férfisejtet, az anyuka a nőit. Ahol nincs apuka, mint nálunk, lehet külső segítséget kérni. Kapunk férfisejtet, így lettek ők is.

Lehet, hogy el kell majd költözni

Móni eddig könnyeden beszélt az életükről. De amikor szóba kerül, milyen heves hadjárat indult a szivárványcsaládok ellen, és hogy problémának nevezte őket a családokért felelős miniszter, elsírta magát. „Néha elgondolkodunk, hogy vettünk ugyan egy házat, de nem tudjuk, meddig maradhatunk itt. Lesz-e olyan, hogy el kell mennünk? Nem szeretnénk, de ha úgy adódik, akkor muszáj.” – Mikor lesz muszáj? – Akkor, ha bántják a gyerekeinket. Most egy szuper óvodába jár Villő, az óvónéni is csodálatos, de jön majd az iskola, és ki tudja, mi lesz. A politikai hergeléstől, a politikai hatalomtól félünk a legjobban. A szomszéd nénink 74 éves. Azt mondta, látja, hogy a híradóban milyen cirkusz megy az azonos nemű párok ellen, és fel van háborodva, mert ő még senkit nem látott, akik annyira szeretik egymást, és olyan szépen nevelik a gyerekeket, mint mi. Ő is tud az örökbefogadási tervünkről, és nem érti, hogy fordulhat elő, hogy bárki megkérdőjelezi, nálunk jó helyen lenne-e egy gyerek. Közben megjött Réka, az alvó lányokat az udvaron hagyta a babakocsiban. Leül az asztalhoz, a könnyes szemű Móni mellé. „Addig tudok Magyarországon élni, amíg nem csorbulnak a jogaink, amíg egy családként élhetünk. A bejegyzett élettársi kapcsolat egyelőre biztonságot ad, de ha ez bármilyen módon veszélybe kerül, akkor megyünk. Nekem az is fontos, hogy olyan iskolát találjunk, ahol nem ölik ki a gyere­keink kreativitását, széles körű tudást szerezhetnek.” Réka biológus, azt kutatja, hogyan alakul ki az antibiotikum-rezisztencia, és miként lehet kezelni azokat a baktériumokat, amelyek több antibiotikumra is rezisztensek. Móni babaúszást tart. A karantén miatt az uszodák zárva vannak, így most ő van gyesen Teklával. „Szeretnénk, ha hamarosan bővülne a család, ezért szeptember elsején elindítottuk az örökbefogadást a Tegyesznél (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat – a szerk.)” – meséli Móni. Ekkor még szó nem volt arról, hogy az egyedülállóknak ehhez majd miniszteri engedélyre lesz szükségük. Nekünk már megvan a gyámhivatali engedélyünk, én épp ma vettem át. Kíváncsian várjuk, mire lesz ez elég. A gyakorlat szerint az örökbe fogadott kisgyereknek a család legkisebb gyerekénél fiatalabbnak kell lennie. Ezért Réka és Móni határozata úgy szól, hogy 2019. január 19-e után után született, egy, vagy testvérek esetén kettő egészséges vagy korrigálható egészségi állapotú kisfiú vagy kislány kerülhet hozzájuk. Származási kikötés nincs. „Először az adott megyében keresnek családot a gyereknek, és ha öt pár visszautasítja, akkor az országos lista következik. Ha öten onnan is elutasítják őt, akkor jöhetnek szóba az egyedülállók. Magyarul, ha van egy gyerek, akit tízen nem kérnek, akkor van nekünk esélyünk. Nagyon szomorú, hogy ezzel mennyi fölösleges idő megy el. Mi most azt az utat választottuk, hogy mivel csak egyénileg fogadhatunk örökbe, mindketten, külön-külön indítottuk el az eljárást.”

Főszerepben a gyerekek

Közben felébredt Villő, a babakocsiból kukucskál. Réka szalad ki érte. A nyűgösség két percig tart, aztán már vezet is be a szobába, hogy megmutassa, hol alszanak éjszaka Teklával, anyával és mamival. Az ágy mérete elképesztő. Egyedileg gyártott, két franciaágy méretű bútor. „Nézd, az ott Tekla kupaca, ez meg az enyém.” Teklát legalább tizenöt plüssállat várja este, Villőt csak három. Szilaj, a lovacska, van még egy ló, őt anya és a mami varrta, na és a lila rénszarvas. A nappali szőnyegét Duplo-építmények borítják, innen a gyerekszobába egy kis alagúton is át lehet mászni. „Ezeket nem én épí­tettem ám, hanem anya. De nézd, festettünk tojásokat, ezeket én, ezeket meg Tekla. És képzeld, ebédre a leves után ettünk palacsintát. Nu­tellásat.” – Ki sütötte? – Hát a mami. Húsvétkor meg anyával sütöttünk kalácsot. Én kentem meg a tetejét. Mesél arról is, hogy már nagyon hiányzik neki az ovi, mindenkivel szeret játszani, de legjobban Dórival. Várja a kistestvéreket, kislányt meg kisfiút is szeretne. Itt egy kicsit elgondolkodik: „Ja, nem is. Inkább két fiút.” – Jó sokan lesztek akkor. Hatan is elfértek majd az ágyban? – Hát persze. Láttad, milyen hatalmas. Ja, és képzeld, nekem is lesznek gyerekeim, Bencének és Palkónak hívják majd őket. Felébredt Tekla is, ő mami nyakába fúrja a fejét. Villő közben teljesen átvette a főszerepet. Veszi a cipőjét, mutatja, mi hol lesz majd az udvaron. „Nézd, itt lesz a csúszda, itt a mászóka meg a medence. A homokozót anyával meg mamival csináltuk. Neked is tetszik?” Tyúkól is készül, mert Réka és Móni szeretnék, hogy a gyerekek reggel kiszaladhassanak friss tojásért. A kutyakérdés kényesebb téma, Móni még ellenáll. A szomszéd felől hiányzó kerítés egyelőre meg is oldja a problémát. „Gyere, megmutatom a rollerem, meg biciklizni is tudok” – sorolja Villő, és már hozza is a tárolóból a kétkerekűt, teker, mint a szélvész. A közelben lévő ovit is meg akarja mutatni. Abban maradunk, hogy mi hazaindulunk, de követjük kocsival. Tekla és Réka az udvarból integetnek. Villő pedig elindul anyával, Móni alig bír szaladni mellette. Abban a pillanatban az első száz problémánk egyike között szerepel, hogy le ne hagyjuk őket, és Villő büszkén megmutathassa nekünk az imádott ovit. És sikerült. Integet, mutogat, hogy nézzük csak, ez az. Mi is integetünk, tapsolunk, hogy milyen szuper. Az egyetlen problémát pillanatok alatt megoldottuk.

Paranormális invázió

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2021.04.11. 16:18

Fotó: BRIDGET BENNETT / AFP
Járványosan terjednek rémhírek, babonák, képtelenségek. Ami beveszi magát az emberek fejébe, azt többé kiűzni sem lehet. Iskolapélda erre a roswelli roncsok esete: milliók hiszik makacsul, hogy földönkívüliek jártak egy amerikai tanyán a múlt század közepén. Tanulságos történet, hogyan született a modern összeesküvés-elméletek „állatorvosi ufója”.
Egy William Mac Brazel nevű gazda ismeretlen eredetű roncsokat talált a farmján a poros új-mexikói városka, Roswell közelében, 1947 júliusában. Pár nappal később szólt a seriffnek, az pedig értesítette a légierő közeli támaszpontját. Katonák siettek a helyszínre, és magukkal vitték a rejtélyes leletet. Először egy helyi újság szellőztette meg, hogy földönkívüliek járművéből származhatnak a maradványok, aztán felkapta az országos sajtó is. Valójában a roncsok egy kémkedésre szánt ballon darabkái voltak, ám a szupertitkos hadászati kísérleteket mégsem leplezhették le, így hivatalosan azt közölték, hogy egy lezuhant meteorológiai léggömb roncsai. Visszaütött a féligazság, de még sok más politikai, kulturális, technológiai, lélektani és üzleti tényező összjátéka is kellett hozzá, hogy megszülessen a roswelli ufó mítosza.

Űrszörnyek évada

Termékeny talajra hullottak a roncsok az Egyesült Államokban, annyi szent. A sci-fi műfaja roppant népszerű volt a múlt század középső harmadában. Olcsó füzetek, képregények szerzői fantáziáltak a világűrből érkező, általában ellenséges szándékú lényekről. A korai ponyvairodalom jellegzetes motívumai, ahogy erre szakemberek emlékeztetnek, összeesküvés-elméletekből köszöntek vissza évtizedekkel később. Az is hamar kiderült, hogy az „érzékenyített” emberek közül sokan képtelenek különbséget tenni valóság és fikció között. A legemlékezetesebb eset az volt, amikor pánikot okozott Orson Welles Világok harca című regényének hangjáték-változata (1938). Ez a hírműsorok stílusában mesélte el, hogy földönkívüliek landolnak New Jerseyben, mire sok összezavarodott hallgató fejvesztve menekülni próbált. Jócskán felerősítette a „roswelli esemény” visszhangját a háború utáni évek nagy műszaki újdonsága, a televízió is. Néhány hét leforgása alatt több százan jelentkeztek azzal, hogy „azonosítatlan repülő tárgyat” (unidentified flying object, rövidítve ufo) láttak a levegőben. Erre is logikus magyarázatot kínált volna a hadászati célú kísérletezés a légtérben, de a szenzációra éhes csatornák a nemzetbiztonságilag kényes magyarázat helyett a paranormális változatokat harsogták. A tévé képernyőjén a szemtanúk „házhoz vitték” történeteiket, ami a bennfentesség csalóka érzésével ajándékozta meg a nézőt. Ekkoriban terjedt el a „repülő csészealj” kifejezés. Ám első körben ez a csoda sem tartott sokáig: 1947 végére elült az ügy, a következő három évtizedben csak búvópatakként létezett. Hogy ne vesszen el teljesen, arról Hollywood gondoskodott. A filmipar futószalagon gyártotta a B kategóriás sci-fi-horrort, amelyben idegen jövevények ostromolják a Földet, terrorizálják az emberiséget. Ízelítőül néhány filmcím: It Came from Outer Space (A világűrből jött, 1953), The Beast with a Million Eyes (A milliószemű szörny, 1956), Invasion of the Saucer Men (Csészealjemberek inváziója, 1957), The Blob (A massza, 1958), I Married a Monster from Outer Space (Világűrbéli szörnyhöz mentem férjhez, 1958), Teenagers from Outer Space (Tinédzserek a világűrből, 1959). Felejthető alkotások, mégis nyomot hagytak azokban a nézőkben, akik megint nem tudtak éles határt húzni mozi és realitás között. Külön említést érdemel a 9-es terv a világűrből, amelyet minden idők legrosszabb filmjének tartanak (lásd: keretes írásunkat).

Kommunista ufók

Lényeges társadalom-lélektani faktornak bizonyult a hidegháború paranoiás légköre, amit fáradhatatlanul szított a mindenhol Amerika-ellenességet szimatoló McCarthy szenátor. A nukleáris apokalipszis sötét árnyékában, a hisztérikus szovjetellenes propaganda és a kötelező légoltalmi gyakorlatok közepette nem meglepő, hogy irracionális félelmek gyötörték az embereket. Az átlag amerikai szemében lényegében „földönkívüliek” voltak a kommunisták is: egyet se láttak, annál inkább rettegtek tőlük. Élet és irodalom azóta is produkál hasonló ellenségképet: a NER-univerzumban a migránsok, Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdejében a pomogácsok a láthatatlan fenyegetés. (Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon mondása a zseniális mesében: „Tudjátok meg, hogy az erdőben rettenetesen elszaporodtak a pomogácsok!”) A Kennedy elnök meggyilkolása (1963) utáni káoszban felvirradt az összeesküvés-elméletek aranykora. Vietnam és a diáklázadások sokkja további bizonytalanságot, bizalmatlanságot, értékválságot okozott az Egyesült Államokban. Nixon elnök botrányos lemondása (1974) beigazolni látszott a lappangó gyanút, hogy „a kormány hazudik” – ez utóbb axiómává vált, vagyis alaptétellé, amelyet bizonyítani sem szükséges. Ebben a közhangulatban tört újra a felszínre a „kozmikus Watergate” (korabeli újságcím). A The Roswell Incident (A roswelli esemény, 1980) című „leleplező” könyv szerzői, Charles Berlitz és William Moore szerint a földönkívüliek látogatását „eltitkolták”. Művük sikerrecept: van benne lezuhant ufó, ármánykodó kormány, félelmetes titok – all in one. A bő három évtized elteltével előkerített „tanúk” persze már nem arra emlékeztek, amit láttak, hanem arra, ahogy azóta újra és újra elmesélték a történetet, egyre tarkábbra színezve alapjában szürke élményeiket. Az időközben elhunytak nevében rokonok, ismerősök szólaltak meg, és tovább cifrázták, amit amúgy is csak hallottak. Ám ez a nyilvánvaló komolytalanság mégsem ábrándította ki az ufóhívőket: aki hinni akart, változatlanul hitt is. Érdekes, hogy éppen e korszak felismerése a pszichológiában a kognitív disszonancia jelensége (Leon Festinger, 1957). Eszerint ami ellentmond ismere­teinknek, elképzeléseinknek, az szorongást kelt, a szorongást pedig sokszor irracionálisan csillapítjuk: akár egyértelmű tényeket is figyelmen kívül hagyunk vagy elutasítunk, ha nem illeszkednek előítéleteink szövetébe.

Roswell mint Mekka

A Szovjetunió összeomlása után Washingtonban elérkezettnek látták az időt, hogy egyszer s mindenkorra eltakarítsák az új-mexikói katyvaszt. Sok száz oldalnyit hoztak nyilvánosságra a légierő irataiból (1994). Ezekből részletesen kiderül, hogy a Mogul fedőnevű szupertitkos hadműveletben speciális hőlégballonokat teszteltek, amelyek az esetleges szovjet atomkísérletek keltette rezgéshullámokat mérték a sztratoszférában, így kulcsfontosságúak voltak a katonai hírszerzésnek. John Haynes ezredes úgy fogalmazott: „Bízunk abban, hogy amint a közvélemény megemészti a jelentést, ez lesz az utolsó szó a roswelli incidens ügyében.” Nagyot tévedett. A beismerésből az ufóhívők egyetlen következtetést vontak le: ha a Pentagon 1947-ben hazudott, nyilván hazudik most is. A jövőre 75 éves ufómánia nem pusztán túlélte a racionális cáfolatot, hanem azóta is dinamikusan fejlődik, mostanára szerteágazó mitológiává terebélyesedett. Manapság már alig éri el az ingerküszöböt, ha valaki ufót lát, hajmeresztőbb sztori kell a címlapra kerüléshez. (Vö. „Pataky Attila szerint 27 földönkí­vüli faj él közöttünk”, metropol.hu,­ 2021. április 5.) Az ezredfordulón ismét közbeszólt a technológia: ahogy a második világháború után a televízió, akkor az internet adott lendületet az űrlényekről és hibrid gyíkem­berekről szóló mendemondák terjedésének. A hívők gyorsan felfedezték a világháló nyújtotta lehetőségeket, virtuális közösségekbe szerveződtek.
„Gyerekkorom óta vagyok velük kapcsolatban. A plejádiak abban a létformában jelennek meg, amiben csak akarnak, a tekintetük pedig végtelen. Telepatikus úton, fejben kommunikáltunk. Elmondták, hogy nem csak ők vannak itt a Földön: 27 faj van körülbelül, de ezt ők tudják pontosan.”

Pataky Attila rockzenész a földönkívüliekről (2021)

Hogy a nagyközönség vevő az idegen lényekre, bizonyítja a témába vágó mozifilmek és tévésorozatok – a Harmadik típusú találkozások (1977), az E. T., a földönkívüli (1982), az X-akták (1993-tól), a Támad a Mars! (1996), a Men in Black (1997-től), újabban a Resident Alien (2021) és sok más hasonszőrű produkció – kasszasikere is. A mítosz másik haszonélvezője Roswell városa. Az egykori porfészek nagyszabású ufóvidámparkká nőtte ki magát, vírusmentes időkben ezerszám fogadja a turistákat. A semmi közepén kultikus tisztelet övezi a földet érés helyszínét (ez a nevezetes „ufo crash site”). Roswell az ufóhívők Mekkája lett, ahová egyszer az életben muszáj elzarándokolniuk. Fellendült a vendéglátás, kelendő a szuvenír. Fontos, habár nem eredeti felismerés ez is: ahol álhírekkel etetik az embereket, ott valaki nagy pénzt kaszál.

Rémes horror

 A 9-es terv a világűrből (Plan 9 from Outer Space, 1956) annyira rossz film, hogy az már jó, legalábbis szórakoztató. Minden csapnivaló benne, a forgatókönyv, a párbeszédek, a díszletek, a trükkök. Ed Wood rendező sci-fi-zombihorrorjában gonosz földönkívüliek életre keltik a holtakat, hogy segítségükkel irtsák ki az emberiséget (ez a címadó 9-es terv), ám hős amerikai pilóták szembeszállnak az ellenséges űrlényekkel meg a tomboló zombikkal. A film önmaga paródiája, groteszk báját a közönség is felfedezte: kultuszfilmmé vált, rajongók idézgették silány dialógusait. Néhány jelenetben Hollywood nyugalmazott Drakulája, Lugosi Béla (1882–1956) riogatja a nézőt, a magyar származású színésznek ez az utolsó szerepe a vásznon.