A 2001. szeptember 11-i terrortámadás nyomán az Egyesült Államok teljesen jogosan támadta meg az al-Kaidát bújtató Afganisztánt. De nem lett volna szabad két évtizedre ott ragadnia, magával húzva a szövetségeseit is. George W. Bush védelmében: az egész nem így indult, azt hitte, hogy mandátuma végére haza tudja vinni a katonákat. De nem tudta, amint aztán Barack Obama és Donald Trump sem, pedig mindkettő eltökélten kezdte, hogy azután ernyedten a katonákra hagyja a dolgot, maradjanak, ha annyira akarnak. Ők pedig maradtak, pedig egy idő után már senki sem hitt a csodában. Az eddig vídia keménységűnek bizonyult Joe Bidenre volt szükség, hogy kimondja: vége.
A kezdeti illúziókra jellemző, hogy Bush egy huszonéves, szakértelem helyett csupán „rendes keresztény” fiatalembert küldött Kabulba a tőzsde (!) megszervezésére. Az is emlékezetes marad, ahogyan nyoma veszett egy komplett raklap dollárnak – ma se tudja senki, hová lett a milliárd.
A katonák, mint ahogyan egy öt éve készült, de három évig titokban tartott jelentésből kiderült, tudatosan hazudtak, amikor azt mondták a politikusoknak, hogy karnyújtásnyira a győzelem. Valójában tisztában voltak vele, hogy esélyük sincs, már csak azért sem, mert senki sem határozta meg, mi is lenne a győzelem. Az egymást váltó tábornokok pedig nem vállalták annak felelősségét, hogy az Egyesült Államok Vietnám után másodszor is háborút veszítsen. Inkább majd a következő parancsnoksága alatt.
Ahogy Vietnám esetében, Afganisztánban is sok oka van a kudarcnak, de ha egyet kell kiemelni, akkor az Pakisztán. A tálibok oda húzódhattak vissza, ott voltak a kórházaik és fegyverraktáraik, onnan kaptak hírszerzési adatokat és pénzt.
A konfliktusban 150 ezer afgán, köztük 40 ezer civil halt meg. Az Egyesült Államok eddig 2488 katonát veszített, a nemzetközi erők összesen több mint 3600-at, Magyarország hetet. Álljon itt a nevük is: Kovács Gyula, Nemes Krisztián, Pappné Ábrahám Judit, Kolozsvári György, Róth Orsolya, Dálnoki András és dr. Borbély Csaba.