Előfizetés

Molnár Lajos nem tévedett

Kökény Mihály, az MSZP sokat látott egészségpolitikusa, egykori minisztere e lap április 8-i számában Molnár Lajos tévedése címmel felújította az egészségügy finanszírozásának mikéntjével kapcsolatos három évtizedes vitát. Csillag István cikkére (Népszava, 2021. márc 23.) reagálva több változást is felsorol, amelyeket ma is az egykori SZDSZ-es egészségügyi miniszter érdemei közé számít: a vizitdíj bevezetését, a patikán kívüli gyógyszerárusítás lehetőségét, a gyógyszerárakat csökkentő nyilvános licit vagy a biztosítottak érdekeit védő egészségbiztosítási felügyelet létrehozását stb. Ez mind igaz, de a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a vizitdíj bevezetését Gyurcsány Ferenc már azelőtt bejelentette, hogy Molnár Lajos személyéről döntés született volna. Arra is fontos emlékeztetni, hogy a reform nem Molnár Lajos magánötleteire épül, hanem az SZDSZ akkor már évek óta képviselt programjára, majd pedig az MSZP-SZDSZ koalíció megalakulása után ez volt a közös kormányprogram egyik legfontosabb eleme. Ámde, írja Kökény egyszerre bírálva Molnárt és a Molnár halálozási évfordulójáról megemlékező cikkírót, aki „nem említette Molnár legnagyobb szabású és sikertelen vállalkozását: a versengő biztosítók rendszerét, ami végül lemondásához vezetett. Az akkori holland és főleg szlovák minta alapján úgy vélte, hogy a társadalombiztosítás negligálásával a magánbiztosítók versenye teremthet tiszta viszonyokat, nagyobb elégedettséget a hazai egészségügyben. Ez a modell kényszerítheti ki az ellátás minőségi különbségeinek csökkentését és a felesleges kórházi kapacitások leépítését. Másfél évtizeddel később bizonyítékok alapján állíthatjuk, hogy tévedett. A leggondosabb szabályozás sem óvja meg a betegeket a magánbiztosítók szelekciójától, hiszen abban érdekeltek, hogy a kis egészség kockázatú és tehetősebb polgárokat válasszák. A modell drága, nem növeli az ellátás hatékonyságát.” Én mint Molnár Lajos egykori munkatársa és barátja ennek az ellenkezőjét gondolom. A mindannyiunk szeme előtt most zajló, világméretű Covid járvány éppen azt bizonyítja, hogy Molnár Lajosnak igaza volt. 2006-ban ugyanis már teljes bizonyossággal látható volt – és ezt az akkori reformhoz készített és nyilvánosságra hozott hatástanulmányokban le is írtuk -, hogy a rendszerváltás után, 1992-ben kialakított egybiztosítós rendszer valójában nem sokat változtatott az irányítás és a finanszírozás centralizált, tervgazdasági modelljén. Sőt, a félszívvel megalkotott reformok sok szempontból még rontották is a modell hatékonyságát (korrupció, felesleges párhuzamosságok, indokolatlanul magas ágyszámok, az orvos és nővér keresetek közötti olló nyílása, egészségügyi dolgozók külföldre áramlása, stb.).   Ezért 2006-ban már csak két értelmes lehetőség maradt. 1. Visszatérünk az 1945 előtti (szaknyelven szólva: bismarcki elveken alapuló) több biztosítós modellhez, ahogyan az Magyarországon működött, s ami 2006 táján az EU-s magországok többségében továbbra is a meghatározó modell volt. A korszerűsített több-biztosítós rendszerben, amit Molnár akart, senki sem maradhatott volna ki az alapbiztosításból, vagyis választania kellett volna az újonnan létrehozott, a költségvetéstől relatíve független és egymással versengő 5-10 biztosító közül, s ehhez még (nem kötelező módon) mindenki kiegészítő, magánbiztosítást is vásárolhatott volna. 2. Ha nem ez történik, akkor viszont az 1990 előtti, államosított egészségügyi modellhez célszerű visszalépni – mint ahogyan azt 2010 után a Fidesz meg is lépte. Az Alaptörvényből törölték a „társadalombiztosítás” kifejezést. A kormány a befolyt adókból és az adók módjára működtetett járulékokból annyit költ az egészségügyre, amennyit jónak gondol (leegyszerűsítve: amennyi marad). Járni semmi sem jár, és nincs hova panaszra, perre menni. Elvették az önkormányzatok intézményeit, megszüntették a kórházak és szakrendelők relatív autonómiáját, az orvosokra és szakdolgozókra a „normális”-nál is szigorúbb állami rendszert, a fegyveres erőknél szokásos szolgálati jogviszonyt kényszerítették rá.  Kökény állítása, miszerint a szlovák egészségbiztosítási reform megbukott, nem igaz. A Fico-kormány korábban valóban korlátozni akarta, de ezzel szemben aláírásgyűjtés folyt, és elállt tőle. A Matovič-kormány programja alternatívaként tartalmazta a magánbiztosítók felszámolását, de ebből sem lett semmi. Kökény ugyan azt állítja, hogy nem lehet megakadályozni, hogy egy versengő rendszerben a magánbiztosítók válogassanak a biztosítottak között, de a holland rendszerrel kapcsolatban, utalva a rendszer bonyolultságára, maga is elismeri, hogy ez lehetséges. Nem véletlen, hogy a 2005 óta évente publikált Európai Egészségügyi Fogyasztói Index rangsorában Hollandia minden évben az első három hely egyikét foglalja el. Mert hatékonyan és igazságosan működik. A 2020-as és 2021-es év a világ valamennyi országának egészségügyi rendszerét vizsgahelyzet elé állította: mit tudnak az egyes országok kezdeni a koronavírus járvánnyal? Bár még nem látjuk, nem láthatjuk tisztán a végeredményt, az azonban tény, hogy a lakosság-arányos, kumulatív Covid-halálozás szerint értékelve a helyzetet Magyarország a világ 200 országa között a 4. legrosszabb helyére került. Ezen a listán a szlovákok a 11., a hollandok a 39., az izraeli egészségügyi rendszer, ami nagyon hasonlít a hollandra, az 58. helyen van. Az derült tehát ki, hogy az államilag centralizált, katonai irányítás alá helyezett egészségügyi rendszer a legkevésbé sem szolgálta a kormány által fennhangon hirdetett ígéretet, miszerint minden emberélet számít. Egy ilyen rendszerben éppen hogy nem sokat számít. Molnár Lajos nem volt egy naiv optimista, mert nagyon jól ismerte a hazai viszonyokat. Mindig abból indult ki, hogy a gyávák, az alkalmazkodó opportunisták elképesztő károkat tudnak okozni a magyar egészségügyben. Egyik kedvenc mondása Örkény István egyperces novellájából vett idézet volt: „A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat.” Valószínűleg Kökény Mihály sem tudta elképzelni, hogy mi fog történni azután, hogy a szocialista párt kihátrált az SZDSZ-es Molnár Lajos biztosítási reformja mögül. Hát most megtapasztaljuk.    

Testvérharc

Sejthettük, hogy Angela Merkel távozásával nemcsak Európában, hanem pártjában is nagy űr keletkezik, de hogy az ekkora lesz, arra nem számíthattunk. Armin Laschet, a CDU és Markus Söder, a CSU elnöke csatározik egymással a kancellárjelölti tisztségért. Az eredmény pedig nyilvánvaló: az uniópártok saját helyzetüket nehezítik meg a szeptemberi választás közeledtével. Egyesek magát a kancellárt hibáztatják a testvérharcért, mondván, nem gondoskodott az utódlásról. De egy demokratikus pártban aligha a pártelnöknek kell kijelölnie követőjét. Ráadásul egykor Helmut Kohlnak sem Merkel volt a kiszemeltje: bár tisztelte tehetségéért, szóba nem jött volna számára, hogy épp egy nő legyen a CDU elnöke. Merkel egy 1999 végén megjelent újságcikknek köszönhette, hogy 2000-ben a CDU elnöke lett. Ebben ugyanis váratlanul leszámolt Kohllal az akkori pártfinanszírozási botrány miatt. A botrány Wolfgang Schäublét, a Kohl által kijelölt utódot is magával sodorta, aki mindössze 16 hónapig állt a CDU élén. A CDU-nál dühösek Söderre, aki nem volt hajlandó belenyugodni abba, hogy Armin Laschetnek a CDU elnökeként előjoga van a kancellárjelölti tisztségre. A kereszténydemokraták nagy tekintélye, Schäuble hangot is adott elégedetlenségének. Ám Söder fellépése is érthető. A közvélemény, a CDU tagsága, sőt az uniópárti frakció is mögötte áll, de még a CDU tartományi miniszterelnökeinek egy része is kezd átállni az ő oldalára. Ha Laschet nagyobb támogatottságot élvezne a közvélemény részéről, akkor nem is lenne vita - de erről szó sincs. Egy felmérés szerint az uniópártok szavazóinak 77 százaléka tartja Södert, s mindössze 17 százalék Laschetet alkalmasabbnak a kancellári tisztségre. Sokan értenek egyet Söder focis hasonlatával, miszerint úgy még a Bayern München sem tud bajnokságot nyerni, ha gólvágóját, Robert Lewandowskit a kispadra ültetik. 

Mocskos munka

Nem kellene sokat foglalkozni a kormányközeli Századvég múlt héten megjelent tanulmányával, ha a miniszterelnök pénteken nem gyakorol “nemes gesztust” a politikai ellenzékkel szemben, s nem veti oda a rádióinterjújában, hogy a kormánypárti képviselők közül visszatartja azokat, akik sürgetik, az oltásellenességnek legyen büntetőjogi következménye. Mert vannak ilyen indítványok, de nem szeretné, ha védekezés közben még ezzel is foglalkoznia kéne. Lehet gondolkodni, valóban ott van-e a politikai kritika határa, ahol azt a kormányfő éppen "nagyvonalúan" meghúzza, és hogy ez a határ úgy mozgatható-e, ahogyan neki tetszik. S hogy kire bízza a mocskos munkát - a kritikus hangok elfojtását, az egyoldalú tájékoztatás fenntartását -, miközben az ő keze tiszta marad. A megjegyzés azzal nyer mélyebb értelmet, ha emlékszünk a cinikus válaszra, amit a nagyobb tájékoztatási szabadságot kérő média kapott a kormányzattól: “a kórházban gyógyítani kell, nem kamerázni”. Ami nemcsak az újságírók szakmai megalázása, hanem a nyilvánosság, a szabad tájékoztatás kisajátítása, lenézése. De több is, mint a szokásos fideszes szájkosár. Háború van, mondja  egy kormánypárti sajtóember a Hír TV-ben, bólogatásokkal kísérve a kormányzat háborús retorikáját. Pedig nincs itt semmilyen háború. Kezelendő és kétségkívül nehezen kezelhető pandémia van, szörnyű áldozatokkal. A félrevert harangok zúgása viszont csak arra jó, hogy a kollektív félelmet oly méretűvé dagassza, hogy a jövő tavaszi választáson a kormánypárt a nemzet egyetlen - oltó - megmentőjeként léphessen fel. A kormány pandémiás "tájékoztatását" ez vezérli, ezért fogná be nemcsak az ellenzék, hanem a kritikus média száját is, rákenve mindkettőre, hogy álhírgyártó oltásellenes. Nemzetgyilkos. A Századvég múltheti elemzése arra jut: "Gyurcsány Ferenc és partnerei... az oltásellenességük elkendőzésébe kezdtek... A mocskos munkát pedig ráhagyják a szabad és független médiumokra..., feltételezhető, hogy a balliberális médiumok terve (amely a kórházakban és oltópontokon történő kamerázást célozza) nem más, mint a Gyurcsány-lista tehermentesítése, a hatékony járványkezelést hátráltató politikai magatartás újságírók általi folytatása". Lehetne mondani, primitív elemzés. Csak a pandémia kormányzati kezelését kritikusan tekintő média, az amúgy is erősen kézben tartott nyilvánosság lekezelése; számon kérés, hogyan akadhat olyan médium, amely kételkedni merészel a kormányfő és az operatív törzs szavaiban. Csak épp megtámogatja a kormányfő már említett fenyegetése, miszerint erős a nyomás rajta, hogy adminisztratív módszerekkel számolja fel a kritikát. Mondhatnánk: a kormánypárti sajtó önmagából indul ki, amikor eleve hazug, pártpolitikát kiszolgáló mocskos munkát feltételez a kritikus sajtóról. Hogy egyszerűen képtelen, vagy inkább nem akarja megérteni a média szerepét, amikor a “baloldali politika" transzmissziós szíjának degradálja a kormánykritikát, miután az ellenzéki politika zubbonyát ráhúzza a média valóságfeltáró részére. De mi ez, ha nem mocskos munka?