Túlélni vagy csak élni: a járványhelyzet lélektani problémái

A brit miniszterelnök hiába intette mértéktartásra, óvatosságra honfitársait. A lazítások bejelentése után azonnal tömegek lepték el a pubokat. Mi is ezt a mintát fogjuk követni, élni minden áron, megfeledkezve a túlélésről?

Könnyű számon kérni rajtunk a fegyelmezettséget, csak az önmegtartóztatás nehéz: a járványhelyzet szokatlan próbatételek elé állít minket. Főleg a bizonytalan, egyre nyúló időfaktorral. Bárki hajlandó biztonságát, életét féltve néhány hónapig otthon karanténba zárkózni. De egy évig? Vagy ki tudja, meddig? Látva, hogy lassanként nullára apadnak a tartalékok, ha vannak egyáltalán. És ha nem is fenyeget az elszegényedés, nehéz viselni a beszűkült, agyonszabályozott életteret, minden sarokban önmagunkba, belső gyötrelmeinkbe ütközni.

Kiestünk a koordináta-rendszerünkből, kapkodunk, kapaszkodunk mindenfélébe. Még akkor is, ha betartjuk az előírásokat, és fegyelmezettnek látszunk. Legújabb szórakozásunk az oltás, a vakcinakínálat. Amíg átmenetinek látszott a veszély, nagy okosan elutasítottuk, most meg várjuk, gondol-e ránk az állam. Örömmel tölt el, mikor telefonál a háziorvos, érkezik az e-mail: hívnak oltakozni! Személyesen. Tehát vagyunk még valakik. Jöhet a szúrás, kibírjuk! Két nap láz, fájó kar – kibírjuk! Mekkora kaland, micsoda dicsőség!

Valami nagyon másképp működik, és ha kinyílik egy kis ajtó, azonnal berohanunk rajta, például sietünk a fodrászhoz, akár naponta nyiratkoznánk. És ha még van pénzünk, el fogjuk lepni a teraszokat, levesszük a maszkot, és mindent megrendelünk, mindent megiszunk. Hátha nem lesz újabb hullám.

A lélektan azonban semmin nem lepődik meg, ismerős viselkedésmodelleket vél fölfedezni a „megbuggyanásban”. Salát Luca szakpszichológus a korlátozások alóli kibújási próbálkozásokat, az ezzel járó veszélyek vállalását a kognitív disszonancia redukció jelenségeként írja le: „Gondoljunk valamilyen káros szenvedélyünkre, például a cigarettázásra. A veszély tudatosulása ütközik bennünk azzal, hogy szeretünk cigizni. Ez feszültséget, szorongást okoz, kognitív disszonanciát, amelyet oldani, redukálni próbálunk. Elkezdünk ellenpéldákat keresni: ott a szomszéd 88 éves, kamaszkora óta dohányzik, és semmi baja. Most, a járványnál meg az történik, hogy a virológusok, orvosok fokozott óvatosságra intenek, bezárkózást javasolnak. De én meg akarom ünnepelni a családdal a kisfiam születésnapját. És tompítom a dilemmát: a családtagokkal nem lehet olyan veszélyes találkozni, ha velük vagyok, levehetem a maszkot.”

Már rég nem krízishelyzet

Az is benne rejlik természetünkben, hogy egy idő után adaptálódunk bármilyen helyzethez. Salát Luca ebből a szempontból is jellegzetesnek és igen tanulságosnak látja a járványhoz való viszonyunk eddigi alakulását. „Krízishelyzetről általában 4-6 hétig beszélünk – magyarázza a szakember. – Mi egy évvel ezelőtt voltunk krízishelyzetben. Megrémültünk a vírus megjelenésétől, tele voltunk feszültséggel, agresszióval, keményen számon kértük egymástól a szabályok betartását. Vegyen föl maszkot! Ne jöjjön közel hozzám! Az ijedtség erősítette a fegyelmezettséget. Majd eltelt a krízis időszaka, elkezdett visszaállni a belső egyensúly, olyannyira, hogy a második hullámot már hajlamosak voltunk félvállról venni. Tanult emberektől is hallhattuk, hogy nem kell annyira vigyázni, ez a vírus sem olyan veszélyes, autóbalesetben is sokan meghalnak. Elfeledtük, hogy azért lett jobb a helyzet, mert bezárkóztunk. Bizakodással töltött el minket a vakcinák megjelenése is. És most itt vagyunk a harmadik hullámnál.

Egészségügyi szempontból ez a legintenzívebb, nálunk a legpusztítóbb. De már alig bírjuk a koncentrált védekezést. Pszichológusnyelven szólva életbe lép bennünk a tanult tehetetlenség. Ez az egy év, a három hullám arra tanított, hogy bármit teszünk, nem tudunk megszabadulni a vírustól. Akkor meg engedjenek vissza az életbe, majd kitapasztaljuk, hogyan lehet együtt élni vele. Mikor tehát a legjobban kéne

vigyáznunk, már inkább az adaptálódásra vagyunk hangolva.”

Közösségi szinten további érdekes törvényszerűségeket tükröz a járványhelyzet kezelése. Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológus, tudományos munkatárs arra hívja fel a figyelmet, hogy egy vírus terjedése, egészen addig, amíg nem jelentkezik a közvetlen környezetünkben, absztrakt jelenség lehet a számunkra, nehezen fogjuk fel a folyamat működését, belső összefüggéseit. Így az sem tudatosul kellően, hogy saját egyéni fegyelmezettségünk a kollektív védekezési rendszert erősíti.

„Kicsit olyan az egész, mint a forgalmi dugó – von párhuzamot a szakértő. – Mindenki hajlamos a többi autósban látni az okát. 10-15 százalék kiáll, és tömegközlekedésre váltana. Ekkor fellazul a dugó, mire ők bosszúsan visszaszállnak a kocsijukba, és megint leáll a forgalom. De ilyen a bankcsőd is. Meghallják az emberek, hogy a bankjuk nehéz helyzetben van, megijednek, kiveszik a pénzüket, másokat is erre biztatnak, és éppen ez okozhat majd pánikot. Hasonló példa, mikor nem érzékeljük az ökológiai összefüggéseket, könnyedén vesszük, ha kilövünk egy állatot, mert nem tudjuk, mi a tápláléklánc. Nem kézzelfogható, szemben például a nyaklánccal.”

Képzeterősítés

További fontos tényező lehet a csoportszintű egészségkockázati magatartásoknál a többszörös tudatlanság, amelyet tovább fokozhat a téves kommunikáció. Szvetelszky Zsuzsa érdekes kutatási eredményekről számol be ezzel kapcsolatban az alkoholfogyasztásról. „Kiderült például, hogy a férfiak és a nők is, különösen, ha még fiatalok, túlbecsülik a mértéktelen ivászat gyakoriságát, elterjedtségét – állítja a szociálpszichológus. – Így aztán, ha olyan alkoholellenes kampány indul, amely az alkohol káros hatásainak szélsőséges eseteire összpontosít, az még ronthat is a helyzeten, mert azt ülteti el az emberek fejében, hogy mindenki nagyon sokat iszik. Azt a képzetet erősíti meg, hogy a mértéktelen ivás szélesen elfogadott, egyfajta társadalmi norma. És így nehezebb visszautasítani a kínálást. Ez a tévesen észlelt normákhoz való konformitás.

Ugyanezt tapasztalhatjuk a járvánnyal kapcsolatos egészségkockázati magatartásoknál. Ha a média gyakran számol be a korlátozások megsértéséről, azt hihetjük, hogy ez már csoportnorma, különösen, ha barátainknál is látunk ilyesmit, és egyre többször csábítgatnak, menjünk kirándulni vagy edzésre. Én nem félnék a helyedben – mondják. Ha úgy érezzük, a környezetünk lazít, nehéz helyzetbe kerülünk, vívódást okoz, hogy konfrontálódjunk-e a normával. Mindenki ki mer már mozdulni, csak én zárkózom be? Magunkra maradva, vagy ennek képzetével nagyon nehéz kitartani a fegyelmezettség mellett.”

De a bezártság önmagában is súlyos lelki problémákat okoz. Salát Luca döbbenten tapasztalta magánpraxisában, mennyire erőteljesen nő a kliensek száma. Ami persze, ha belegondolunk, egyáltalán nem meglepő. „Felszínre törnek a szorongások, pánikok, depressziók, amelyeket a hétköznapi életben még tudnánk kezelni – körvonalazza a jelenséget a pszichológus. – Mintha kiürült volna a színpad, ahol az elrejtés, elfojtás, oldás kellékei vannak: a szociális kapcsolatok, presszók, sörözők, a tömegközlekedés, vásárlás, nyaralás. Nincs kilépési lehetőség a szűk családi körből, és egy idő után nem bírjuk tovább, kénytelenek vagyunk szembenézni legszorosabb emberi kapcsolataink anomáliáival, önmagunk gyengeségeivel. Egy rossz házasság például évtizedekig is eldöcöghet, de ha egy évig össze vagyunk zárva, képtelenség tovább takargatni, hogy baj van.”

Mindezen még segíthet egy tudatos önvizsgálat, sok őszinte beszélgetés vagy egy terápia. De ha a vírus csap le ránk vagy családunkra, legjobb barátainkra, a gyötrelmek, a halállal, veszteségekkel való szembenézés tragikus krízishelyzeteket teremt, amelyek kezelése rendkívüli erőfeszítést igényel a szakemberektől, és így sem ritka, hogy tehetetlennek bizonyulnak.

Salát Luca, aki a krízisek területére szakosodott, öt hónapja dolgozik az egyik nagy budapesti kórház szubintenzív Covid-osztályán. Segédápolói tevékenységet is folytat, etet, fürdet, pelenkázik, halottakat csomagol. Ebbe ágyazódik bele pszichológusi feladata, a poszttraumás stressz, a gyász, a bűntudat, a kórházban tartózkodás káros lelki következményeinek feldolgozása. És a halálfélelemmel küzdő betegek támogatása.

Amikor csöndben kell maradni

„A média keveset foglalkozik a betegek állapotával, így kevesen sejtik, milyen több hétig egy gép segítségével lélegezni, mozdulatlanul, látogatói támasz nélkül. Hogy mit él át az, aki reggel arra ébred, hogy a többiek eltűntek a kórteremből, vagy akire holtan rázuhan egy betegtársa. Ott ülök mellettük, fogom a kezüket, próbálok lelket önteni a lélegeztetőgépen fekvőkbe. Nehéz megérezni, amikor már nem érdemes, mert a beteg feladta, és már az élettől búcsúzik. Ilyenkor csöndben kell maradni, egyszerűen ott lenni vele az utolsó napokban, órákban. Pótolva a hozzátartozókat.

De rengeteg egyéb trauma is adódhat. Bekerül például egy házaspár, egyikük meghal, az özvegy pedig még ott küzd a gépen. Vagy képzeljük el annak az embernek a bűntudatát, aki hazavitte a vírust, és a házastársa halt bele a fertőzésbe. A traumafeldolgozás első lépése, hogy beszélni lehessen a fájdalomról. Hagyom, hogy valaki akár nyolcszor elmondja ugyanazt. Az együttérzés jelzése mellett igyekszem biztosítani arról, hogy nem őrült meg, ha állandóan szörnyű képek villannak föl benne, nem tud másra gondolni, nem tud enni. Tudatosítom, hogy ez természetes, és így fog maradni egy ideig. A következő lépés megtalálni az elgyászolás módját, az utat, amely elvezet majd a veszteséggel való együttéléshez. Csak hát amíg valaki kórházban van, ez nem könnyű, nem lehet olyasmit mondani neki, hogy legyen együtt minél többet a barátaival, menjen el futni vagy nézzen sorozatokat…”

Érdemes hát kísérteni a sorsot? Milyen csodás élményeket tud kínálni ez a mai francos élet, hogy őrült kockázatokat vállaljunk értük? Evést-ivást egy teraszon, focimeccset a stadionban, filmeket a moziban, kóborlást a bevásárlóközpontban? Miközben el tudjuk tölteni napjainkat telefonnyomogatással, internetes rendelésekkel? Elképzelhetetlen, hogy ráunjunk több száz éves szórakozási és kulturális szocializációnkra, és modellt váltsunk, új élethelyzeteket kialakítva? Talán egy jövendő generáció képes lesz rá, vagy nem lesz más választása. Számunkra most egyelőre az marad, ha még fontos a túlélés, hogy bízzunk a tudományban.

Ehhez Szvetelszky Zsuzsa szerint az kell, hogy a gazdaság, a politika és a társadalmi élet több más területe is tudatosabban, a nyilvánosság számára is hirdetve hagyatkozzon a tudományra. „Egy járványhelyzetben tényekkel szembesülünk, méghozzá tudományos tényekkel. Foglalkozzanak hát velük a tudósok, akiknek a hétköznapi véleményformálókkal szemben nemcsak véleményük van, hanem tudásuk is.”