Nagyapámtól örököltem a szenvedélyemet. Ő volt a családban a gyűjtő, úgy is hívták a kolozsvári kétszobás lakást a szomszédok – némi mosolygással, némi csodálattal –, hogy a múzeum. Fogtechnikusként dolgozott hivatalosan és feketén is, a fürdőszobában volt a laborja, és mindig attól rettegtek, hogy valamelyik – vagy a csodáló, vagy a mosolygó – feljelenti. S mivel az emberek foga a diktatúrában is romlott, sőt rendre kihullt, mindig volt munkája. A fémkoronák nagy mestere volt, akkoriban ez volt a módi, akadt, aki direkt aranyból rakatott magának, mert szerette, ha – szó szerint – villan a mosolya. Megbízhatóan és sokat dolgozott, így sok pénzt is keresett, ami azért tűnt még többnek, mert Ceaușescu kommunizmusában nem nagyon volt mire költeni.
Nem tudom, mi lett volna, ha a fenti konstelláció akár egyetlen elemét is megváltoztatta volna a sors. Talán egy normálisabb világban nem vett volna annyi indiai padlóvázát, rézholmit, bármit, amihez kéz alatt vagy a konszignációk révén (ez a zálogháznak amolyan megtűrt, szofisztikált változata volt) hozzáfért. Igazi műgyűjtő módjára vett szobrokat, festményeket, mindent, ami régiségnek tűnt. A majd négyméteres belmagasságú lakás minden szeglete (a falak is) megtelt tárgyakkal. És nagymama sopánkodásával, mert ő mindegyikben javarészt csak porfogót látott, valamit, ami még inkább megnehezíti a takarítást.
Mivel ebbe nőttem bele, én is megpróbáltam beszállni a gyűjtésbe. Rágópapírokat, cigis- és sörös dobozokat gyűjtöttem. Úgy is mondhatnám, hogy a nyugati élet mindennapos kincseit. A nyolcvanas években ez egyáltalán nem tűnt valami eredetinek: sokan próbálták erdőt és tengerpartot ábrázoló poszterrel, valaha megivott vagy elszívott, vagyis kitüntetett pillanatokkal feldobni a lakását. Most, a bőség idején senkinek sem jutna eszébe trafikboltban élni, de akkoriban ez a világ sokszínűségéből csempészett ide valami halványan derengő illúziót.
Aztán akadt pár olyan szerencsés, ám elég rövid időszak, amikor magam is eljátszhattam a műgyűjtés szerény gondolatával. Főként a rézkarcokat szerettem, lenyűgözött az aprólékosságuk, meg az, hogy az alkotó eredetileg mindezt fordítva rajzolta/karcolta meg, s csak a lenyomat adta ki a valódi képet. Ösztönösen is betartottam a világ egyik legnagyobb műgyűjtőjének tanácsát: „Soha ne végy olyan festményt, amelynek a megtartását nem engedheted meg magadnak, az unokáidnak pedig el kell adniuk.” Ő persze ezt olyan művekre értette, amelyeknek én még a csücskét sem engedhettem volna meg magamnak, de a lényeget valahogy elsajátítottam. Leginkább a kortársak, azon belül is a fiatalok érdekeltek, akikből még nem tudni, hogy mi lesz, de feszíti őket az alkotóvágy.
Ahogy gyűltek körém a művek, úgy kezdtem még jobban megérteni a nagyapámat. A Szép birtoklásának elemi vágyát, valamilyen soha nem csillapodó mohóságot, ami kívülről éteri dolognak tűnik, mint minden, ami a Széppel kapcsolatos. Most már tudom, hogy mint minden szenvedély, ez is betegség. Komoly műgyűjtő ritkán egészséges. A mohóság egy idő után elevenen felfalja, már rég nem a művészet szeretete a felhajtóerő, hanem a puszta birtoklás. És ez bizony kevés józanságot, erkölcsi szilárdságot engedélyez.
A fent idézett tanács olyasvalakitől származik, akinek a galériájában tízezer festmény gyűlt össze (összehasonlításképp, a washingtoni nemzeti galéria kevesebb mint négyezer képet birtokol), magánszigete van, és ötmilliárd dollárra becsült vagyona. Ilyen léptékben a becsületesség, mint kifejezés, fel sem merül. A családot is – bár a második világháborúban párizsi vagyonuk egy részét elkobozták a nácik – érték különféle vádak: például ők is kereskedtek ekként zsákmányolt (értsd: zsidó családoktól elrabolt) értékekkel. Ha egy-egy ilyen alkotás mesélni tudna, bizony undorító dolgokat árulnának el rólunk. Olyasmiket, amelyek szöges ellentétben álltak azzal, ami eredetileg a festőt hajtotta a kép születése idején. Próbáljuk csak egymás mellé rakni például Van Gogh csöndes őrületét a dél-franciaországi fények és színek iránt, meg Göring és Hitler gyűjtőszenvedélyét, és amit az elfajzott művészetről gondoltak. Talán csak az őrület a közös: az egyik oldalon teremt, a másikon elvesz.
A műkereskedelem (második világháborús) szennyesét, és a máig ható következményeket tárgyaló könyv nemsokára megjelenik, de az biztos, hogy elolvasása után kicsit másképpen néznek majd egy-egy csodálatos alkotásra a múzeumok falán. Ahogy a mű szerzője, Jonathan Petropoulos fogalmaz: „A holokausztnak kulcsfontosságú elemét jelentette a fosztogatás. A deportálást és a halált kisajátítás előzte meg. Az emberek kulturális javainak elvétele egyik módja a dehumanizálásuknak.” A kép fájdalmakkal teli utóélete valahogy nyomot hagy a színeken is. Ahogy nagyapám festményeiben is látom már a boldogtalanságukat, az egymástól elvett időt, a rengeteg veszekedést, mert nagymamám egy-egy kép árából inkább nyaralt, vagyis élt volna. Ahogy a gyűjtemény gyarapodott, úgy lett az ő életük is egyre szürkébb. S bár ez messze nem akkora bűn, a keserűség mégis tapintható. Amikor az örökségemben gyönyörködöm, ebben is gyönyörködnöm kell.
