Az utóbbi időben mintha kicsit izgatottabb volnék, nemcsak éjszakánként nem tudok aludni, hanem az iskolában is minden más. Anyu hiába nyugtat, hogy elmúlik, csak az injekciókúra mellékhatása. Például, amikor a padok között kergetik egymást a srácok az osztályban, és a végén kicsi a rakás lesz belőle, én nem szerettem rohangálni, vagyishogy szerettem volna, csak attól féltem, hogy a végén valamelyik hülye rám ugrik vagy elgáncsol. Igazából az a jó, ha ki lehet szabadítani azt, aki legalul van, szét lehet szedni a verekedőket, és békét lehet teremteni, de most valahogy én is szeretnék már benne lenni és velük birkózni, úgyhogy átugrom a padsoromból a másikra az Incze Zsófi szeme láttára, mert az fontos, hogy lásson, és azt kiabálom:
Ez egy izraeli kommandó!
Ahogy leesem a rakás tetejéről a szomszéd padra, hirtelen rádöbbenek, mit kiabáltam.
Ijedten nézek körbe, és beleremeg a gyomrom, hogy elárultam magam, és most kiderült rólam, hogy zsidó vagyok. Ki más kiabálna különben ilyen hülyeséget, amikor a tévében mindenfélét mondanak az izraeliekről, hogy megszállók, hogy agresszorok meg hasonlók. Csak hát közben mégis ők szabadították ki a túszokat azon a repülőtéren valahol Afrikában, akiket elraboltak a terroristák, ami mégiscsak nagy dolog. Nem tehetek róla, hogy kiszaladt a számon. Én ilyesmiről soha nem beszélek mások előtt. Remélem, nem lesz baj belőle. Nem értem, hogy lehetek ilyen hülye, és egyáltalán, miért kellett nekem verekedni, és pont ezt üvölteni? Miért? Nem értem, mi van velem, régebben nem mertem volna belemenni egy kicsi a rakásba, pláne ilyesmit kiabálni, mert én általában vigyázok magamra.
Nem akarok úttörőtáborba menni, de anyu és apu ragaszkodnak hozzá, amit nem értek, máskor féltenek az ilyesmitől. Meg kell szoknom a gyerekek társaságát, magyarázzák, nem lehetek folyton velük. Ez az élet: hozzá kell szokni a rossz dolgokhoz. Anyun látszik azért, hogy aggódik, de úgy tesz, mintha a tábor jó szórakozás lenne. Én viszont félek az idegenektől, félek, hogy csúfolni fognak, és bántani, mert kövér vagyok és vörös hajú, és félek, hogy nem fogok tudni aludni, vagy kiállítanak őrségbe éjszaka, rosszul csinálok valamit és megbüntetnek, vagy hogy egyedül leszek, meg félek csak úgy, nem tudom, mitől.
Apunak és anyunak sok könyve van, de én mindig csak azt a kettőt nézegetem, a Káma Szútrát és A szerelem iskoláját. Sok könyv van itthon, és én elég sokat olvasok, viszont ha egyedül vagyok délután, mert még nincsenek itthon, vagy esténként, amikor vendégségbe mennek, vagy színházba, akkor megint odahúzom a fotelt a polchoz, felmászom a karfájára, és ezeket veszem le, hiába vannak olyan magasan, és hiába vannak bennük olyan idegen szavak, mint jóni és lingam, amiket nem pontosan értek, de sejtem, hogy mit jelentenek, viszont nincs idő, hogy megnézzem a könyv végén, mert hazajöhetnek. Sietni kell az olvasással, amitől elszorul a torkom, és olyan melegséget érzek a hasamban, egyre lejjebb, mintha tűzhányó lenne bennem. Remegni kezd a lábam, a hasam, le kell másznom és leülnöm. Az egész ölem feszül, bizsereg. A könyvek azért vannak, hogy megírják azt, amiről nem lehet beszélni, csak olvasni.
Viszont az a baj, hogy miután erről olvasok, utána már semmi olyasmit nem találok a könyvek között, ami ennyire érdekelne. Amikor egyedül vagyok, mindig bejövök a nagyszobába és leveszem a polcról. Nem mindent olvasok el belőle, de van egy-két rész, amit mindig.
Amikor apu felajánlja, hogyha érdekel, olvassak bele ezekbe a könyvekbe, úgy teszek, mintha nem érdekelnének. Honnan tudja egyáltalán? És hogy mondhatnám el neki, hogy ha nincsenek itthon, mindig ezt olvasom?
Lehet, hogy rosszul tettem vissza a könyvet és észrevették. Lehet, hogy azért mondja. Meg is próbálja, hogy felvilágosítson, ahogy az iskolában is mondták, hogy jön majd valaki, és beszélget velünk. A többiek ezen is csak röhögtek, és mindenféle hülyeséget mondtak, de én nem értem, mi a vicces ebben, inkább kínos, hogy másokkal kellene beszélni róla, de azért még mindig jobb, mint hogy otthon.
Apu leül velem szemben, és azt mondja, beszélgessünk a szexről, mint férfi a férfival. Csak úgy, mintha azt kérdezné, mi történt az iskolában. De ahogy az iskolában csak poénkodnak, ő túl komolyan beszél. Hogy beszélgethetnék pont erről, pont vele, pláne úgy, hogy előre bejelenti, hogy erről fogunk beszélgetni?
Izzadok a témától, mondom neki, mire nevet, és azt mondja, akkor hagyjuk. Majd szóljak, ha érdekel, ő nem akarja erőltetni.
Én nem tudom, hogy lehetne erről beszélni. Túl bizalmas dolog. Nem értené meg, ahogy azt sem, hogy miért nem jó egyedül aludnom, és miért félek elmenni a táborba. Hiába kérdezné, nem tudnám megmondani. Ahogy azt sem, miért nem akarok beszélgetni a szexről. Különben is mit beszélgessek erről, ha már pontosan tudom, mi a szex, amiről akkor olvasok, amikor éppen nincsenek itthon. Ha viszont megmondanám, és rákérdeznének, honnan tudom, akkor azt is meg kellene mondanom, hogy A szerelem iskolájából és a Káma Szútrából vagy maguktól rájöhetnének, vagy már rá is jöttek. És akkor lehet, hogy viccelődnének, amihez nincs kedvem se itthon, se az iskolában, mert elég komoly dolog, engem nagyon is érdekel, de fogalmam sincs, melyik lány lesz hajlandó rá velem. Hiába akar beszélgetni, mint férfi a férfival, nem tudna segíteni. Ez mégse olyan téma, amit a szüleivel tárgyal meg az ember.
Viszont én erről mással se tudok beszélni. Talán, ha lenne egy lány.
