Bürokrata tömeggyilkos

Nem volt tipikus náci, a zsidókat sem gyűlölte Adolf Eichmann. Személytelenül, bürokrata módjára irányította a holokausztot, hatmillió ember meggyilkolását. Rémtetteit „triviális fatalizmus” motiválta. Erre a megállapításra jutott Kulcsár István izraeli-magyar pszichiáterprofesszor, aki megvizsgálta a hírhedt háborús bűnöst, és elmeorvosi szakvéleményt írt róla a 60 éve kezdődött jeruzsálemi perhez.

A budapesti születésű Kulcsár István professzor már egy évtizede Izraelben élt, és a tel-hasomeri Seba kórház pszichiátriai osztályának igazgatójaként dolgozott, amikor egy napon váratlan látogatókat kapott (1960).

„Apám valamilyen megbeszélésen elnökölt a klinikán, amikor sürgősen kihívták. Azt mondta, elnézést, mindjárt jön. De nem jött. Az előtérben ugyanis két olyan pasas várta, akiknek, mint mondta, a pofájáról lerítt, hogy hol teljesítenek szolgálatot. Nagy titoktartási eskük közepette elárulták neki, hogy Eichmannt Izraelben tartják fogva – akkor ez még nem volt publikus –, bíróság elé állítják”, mondja a néhai pszichiáter fia, Kulcsár István újságíró, író. A magyar sajtó 88 éves doyenje nemrég a Népszava Szép Szó mellékletében elevenítette fel a családi legendárium néhány történetét (Blau I. és Blau II., április 17.). Kitűnő írásában csupán érinti édesapjának az Eichmann-perben játszott szerepét. Kérésünkre most bővebben mesélt arról, amit apjától hallott izraeli látogatásán (1965).

Átlagos szörnyeteg

A Harmadik Birodalom hóhérjaként is emlegetett Adolf Eichmannt (1906–62) izraeli titkos ügynökök rabolták el Argentínában, ahol Ricardo Klement álnéven bujkált a felelősségre vonás elől a hitleri diktatúra bukása után. A második világháború alatt a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) IV-B-4 ügyosztályát vezette, SS-obersturmbannführeri rangban. Feladata az európai zsidóság szervezett megsemmisítése volt, amit rendkívüli alapossággal igyekezett végrehajtani. Részt vett a „végső megoldásról” határozó wannseei konferencián (1942). Magyarország német megszállása után Budapestre utazott, Sonderkommandója élén személyesen irányította a deportálásokat. A tömeggyilkosságban a magyar államapparátusra és a csendőrségre támaszkodott. Jeruzsálemi perében halálra ítélték. Izrael állam történetében máig ő az egyetlen, akit bírósági eljárás nyomán kivégeztek.

Iszonyatos tevékenysége, illetve elfogásának kalandregénybe illő részletei ismertek. Személyiségéről elsősorban Hanna Ahrendt könyvéből tájékozódtak az olvasók (Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a gonosz banalitásáról, 1963). A német származású amerikai filozófus a New Yorker című hetilapot tudósította a perről, benyomásait a tárgyalóteremben szerezte. Úgy találta, a hírhedt háborús bűnös teljesen átlagos, „normális” ember, híján mindenféle fanatikus gyűlöletnek. Engedelmesen teljesítette a parancsokat, és „törvényesen”, vagyis a diktatúra hatályos jogrendje szerint járt el. Sokan felháborodva utasították el a holokauszttúlélő szerző megállapításait, aki esszériportjában kirakatpernek minősítette az izraeli eljárást. Ahrendt személyesen sohasem beszélt Eichmann-nal, csupán a vádlottak padján, golyóálló üvegfal mögött ülve láthatta – ellentétben Kulcsár professzorral, aki sok tekintetben eltérő következtetéseket vont le.

„Arra számítottak, hogy a védelem esetleg beszámíthatatlannak mondhatja Eichmannt, mire elmeszakértői vizsgálatra utalják az ügyet, az azonban hosszú hetekkel is kitolná a per végét. Egyszerűbb tehát, ha a vád mindjárt le is teszi az asztalra a kész szakvéleményt. Ezt kellene apámnak elkészítenie. Hosszú hetei vannak arra, hogy megvizsgálja Eichmann elmeállapotát, akár naponta felkeresheti. És most rögtön el is viszik hozzá. Izraelben van tíz olyan magaslat, amelyről az egész ország katonailag ellenőrizhető. Erre már a rómaiak is rájöttek, azon a tíz ponton építettek erődöt. Aztán az angolok építettek erődöket, pontosan ugyanott. Nos, az egyik ilyen erődben tartották fogva Eichmannt. A következő hetekben az öregem, aki kitűnően tudott németül, majdhogynem pszichoanalízist végzett a fogollyal”, mondja Kulcsár István.

Szemtől szemben

A professzor hétszer járt a háborús bűnös cellájában, alkalmanként három-három órát töltött vele. Ezalatt számos pszichiátriai tesztet is elvégeztetett a vádlottal. E bőséges vizsgálati anyagból állította össze szakvéleményét felesége, a klinikai pszichológus Zsuzsanna közreműködésével. Átfogó képet festettek a személyiségéről, indítékairól, értelmi képességeiről, érzelemvilágáról. Eichmann mindvégig együttműködött, készségesen kifejtette nézeteit. „Nem létezik halál, csak élet. Ha emberként befejezem a létformámat, különféle szerves és szervetlen formákban tovább fogok élni. (…) A világ rendje megváltoztathatatlan. Nézze ezt a hamutartót. Atomok és elektronok rendszeréből áll. Összetörhetem, de attól a rend változatlan marad”, mondta az egykori SS-tiszt. Személytelen istenét a természettel azonosította, ebből fakadt „triviális fatalizmusa”, olvasható a szakvéleményben.

Eichmann embertelenül szemlélte a világot. A házasságot például úgy definiálta a pszichiáter kérdésére, hogy „két különböző nem egyesülése fajtájuk szaporítására”. Semmit sem jelentett neki, hogy egy ilyen emberi kapcsolatnak más értelme is lehet a szaporodáson túl. Kulcsár professzor szerint ez „a szó szoros értelmében vett embertelenség” volt egyik alapvető jellemvonása. Ugyanakkor világképe és beszédmódja lényegesen különbözött a nácikétól, például nem akart érzelmeket kelteni hallgatójában. Ő maga sem mutatott érzelmeket. Intelligenciája „jó átlagos”. Olvasmányai rendkívül beszűkültek voltak. Tudott hegedülni, de nem járt hangversenyre, operába, színházba.

Jóllehet perében később azzal védekezett, hogy csak parancsokat teljesített, az elmeorvos felhívta a figyelmet arra, hogy korábbi életútja nem egy passzív végrehajtóé. Semmi esetre sem volt olyan szabálykövető és tekintélytisztelő, mint amilyennek láttatni akarta magát. Gyerekként rendetlen és hanyag. Hiába erőltette könyvelő apja, hogy tanuljon, félbehagyta a gimnáziumot. (Döbbenetes választ adott arra a kérdésre, érzett-e valaha bűntudatot: azt felelte, egyszer-kétszer, amikor lógott az iskolából.) Konzervatív apjának rosszallása ellenére lépett be az NSDAP-be és az SS-be is (1932), pedig tőrölmetszett nemzetiszocialista sem volt. Eichmann valójában sokszor engedetlen, nonkomformista, de megtanulta, hogy e vonásait elrejtse. „Szimbiózisban élt a náci rezsimmel, ahogyan egyes baktériumok az emberi testben”, írja Kulcsár professzor.

Szorongás és szex

Beszélt szorongásairól is, amelyek egész életét végigkísérték. Hogy pontosan mitől félt, képtelen volt megfogalmazni. Belső bizonytalanság gyötörte. Gyerekkorában rágta a körmét, és ha idegenek közé kellett mennie, izzadt a tenyere. Az orvos megfigyelte: ugyanez történt vele a beszélgetéseik alatt is. Szörnyeteg lett volna a természeténél fogva, lusus naturea?

Kulcsár professzor nem osztotta ezt a feltevést, szerinte a szorongások és a neurotikus tünetek ellentmondanak ennek. Volt egy téma, amely mélyen zavarba hozta, és ha a szakember erre terelte a szót, Eichmann kivételesen csak vonakodva, szűkszavúan és őszintétlenül válaszolgatott: a szexualitás. Bármily elképesztő is, a hidegvérű tömeggyilkos szégyenlős volt.

„Kérdeztem apámat: igaz-e – ezt olvastam valahol –, hogy Eichmannra mindvégig németül beszélő őrök vigyáztak? Válasz: nem. Ellenkezőleg. Amikor a pszichikai vizsgálat során a páciens nemi életéhez értek, Eichmann kikötötte, hogy a továbbiak során csak olyan őrök maradhatnak hallótávolságban, akik garantáltan nem értenek németül”, emlékezik Kulcsár István. Édesapja úgy vette észre, ez volt a legkínosabb téma a háborús bűnösnek, noha a perrel nem függött össze. Későbbi elemzésében a pszichiáter érdekes összehasonlítást tett Sade márki és Eichmann között. A szadizmus névadóját a licitum quod libitum (amire vágysz, az megengedett) elve mozgatta, ösztöneit engedte felülkerekedni. Eichmann-nál nyoma sem volt effajta erotikus hajtóerőnek.

A birodalmi hóhér nem volt hagyományos értelemben vett „szadista”, áldozatait nem gyűlölte, még csak nem is látta őket. „Elhittem a kijelentését, hogy nem gyűlöli a zsidókat. Az életet gyűlölte. Hasonlóan ahhoz, ahogy a zsidók tömeges megsemmisítését szervezte, készen állt, hogy orosz foglyokat, lengyel hazafiakat vagy német demokratákat likvidáljon. Személytelenül, bürokrataként ölt”, írja a professzor.

„Eichmann késztetése az ölésre (Tötungsdrang) elembertelenedett szadizmus volt: megsemmisítés érosz nélkül, kapcsolat nélkül, cél és nyereség nélkül. Ha fogalmat kellene alkotnom, hogy meghatározzam ezt az újfajta jelenséget, akkor – a szadizmustól megkülönböztetve – eichmannizmusnak nevezném.”

Szondi is megrémült

„Apám azt mondta nekem Eichmannról, hogy nem más, mint egy lelkiismeretes beamter (hivatalnok – a szerk.) volt, aki mindig pontosan igyekezett végrehajtani, amit rábíztak”, mondja Kulcsár István. E tekintetben nagy a hasonlóság Hannah Arendt álláspontjával, aki munkamániásnak (workaholic) nevezte a háborús bűnöst. Eichmann kínosan ügyelt a részletekre, jó munkájával mindenáron el akarta nyerni feletteseinek tetszését, miközben rettegett a kudarctól. Az ideológia nem érdekelte. Ám azt a megállapítást, hogy ilyenformán „átlagos”, vagy pláne „normális” személyiség lett volna, a legkevésbé sem támasztotta alá a pszichiátriai vizsgálat eredménye.

„Szondi-tesztet is csináltatott vele apám. Az eredményt a páciens személyének megjelölése és kiértékelés nélkül, csupán az alany nemét és életkorát feltüntetve, elküldte Szondi Lipótnak Svájcba. Szondi válaszlevelében azt írta neki, nem szokott vakteszteket értékelni, de amint erre csak rápillantott, megijedt. Nagyon vigyázzanak, mert ez az ember potenciális tömeggyilkos!” A per után öt évvel megjelent könyvében a professzor idézi Szondi Lipót (1893–1986) levelét, amelyben a világhírű analitikus kijelenti, negyedszázados praxisa során, hatezer teszt értékelésével a háta mögött nem találkozott hasonló „autisztikus Káin-figurával”. Szondi záró diagnózisa: „Majdhogynem egyszeri esettel van dolgunk. (…) Ez a férfi bűnöző, késztetése az ölésre csillapíthatatlan. Veszélyességét a társadalomra csak tovább növeli autisztikus hatalmi egója és a projekcióra való hajlama.”

Korának tömegterméke

Hat évtized távlatából különösen figyelemre méltó, ahogy dr. Kulcsár István szélesebb összefüggéseiben is értelmezte a jelenséget. Szerinte az „eichmannizmus” a huszadik század ipari-bürokratikus társadalmának „tömegterméke”. Jellemzői az egyén családon belüli elszigetelődése és elidegenedése; a munkától és a termelési folyamatoktól való elidegenedés; a tényleges emberi kontaktust nélkülöző kapcsolatok; a személyes kohézió nélküli tömegszervezetek létrejötte; a vélemények uniformizálása; a meggyőződés helyébe lépő propaganda; a tapasztalatoktól független, készen kapott sztereotip indulatok. Úgy látta, mindezek „egyazon folyamatnak különféle aspektusai”.

Az egyetlen elmeorvos, aki megvizsgálhatta a hírhedt tömeggyilkost, riasztó végkövetkeztetésre jutott: „A modern ember, ha gyilkolni akarna, és ezt meg is engednék neki, úgy cselekedne, ahogyan Eichmann. Ez logikus következménye társadalmi és pszichológiai fejlődésünknek. Eichmann mint individuum éppúgy szélsőséges példája korunk erotikától megfosztott pusztítójának, ahogy Sade a maga korában a személyes és erotikus kínzás jelképe lett.”