Ez az írás talán közömbösnek tűnik majd a bűnökkel szemben. Ami nem jelenti azt, hogy papírra vetője ne ítélné el őket. Csupán arról van szó, hogy nem a törvénytelenségekről lesz szó. Márpedig civilizációnkban szinte minden bűnös tett törvényekbe ütközik, és ezért büntethető. Legalábbis elvileg. Amíg fény derül rá, és rendelkezésre áll megfelelő, független jogi erő az ítélkezéshez. Így aztán el kell fogadnunk az ártatlanság vélelmének szabályát is, s vele együtt azt, hogy a bűnösnek joga van a védekezéshez, tagadhat, megtéveszthet – és ez csak egyértelmű bizonyítékok felmutatásával törhető meg.
Nincs ez másképp a politikai gaztettekkel sem. Lehetünk gyanakvók, nyomozók, vádlók, de bízhatunk is a hatalomban – ez esetben védhetjük, hihetünk benne naiv módon. Amíg nincs egyértelmű, bizonyító erejű jel bűnére, nem kell kételkednünk szavában, hazudhat, amennyit akar, csak legyen hihető, elfogadható, amit mond. Márpedig a politika éppen ebben nagymester. Olyan értékrendet, ideológiát, világműködést fest körénk, amelyben mindenre talál alibit. És elérheti akár a támogatást is.
Hit és énkép
El lehet hinni, hogy szervezetek, társadalmi csoportok, országok ellenünk törnek, és védekezni kell ellenük minden eszközzel. Kemény fellépéssel, ítéletekkel vagy akár fegyveresen. El lehet hinni, hogy az emberiség különböző fejlettségi szintű fajokra oszlik, és történetesen az enyém van a topon, elvégre tudósnak minősített emberek állítják. El lehet hinni, hogy egy kis nép tartja kezében a világot, amelynek meg kell törni az uralmát, hiszen a hétköznapi életünkben is mindig egy kisebbség nyom el minket. El lehet hinni, idegen erők ügynökei tevékenykednek körülöttünk, hiszen a munkahelyünkön is állandó a fúrás-faragás. El lehet hinni, hogy hazánk humánussá akarja formálni a világot, amelyben renegát, kizsákmányolásra szomjazó erők gátolják, pokolra hát velük. Mint ahogy azt sem kell megkérdőjelezni, hogy a globális tőke ellen csak úgy védekezhetünk, ha közpénzből létrehozunk egy nemzeti nagytőkés réteget.
Bármit el lehet hinni, amíg nem lehet semmit biztosan tudni. Erre épít a hatalom manipulatív kommunikációs rendszere. Semmiről nincsenek pontos információk, biztos tájékozódási pontok, mindenhol csak a nagy-nagy maszlag. Amely maszlagosítja a kritikát is, az oknyomozó újságírástól az ellenzéki fellépésig. Miért pont ezek lennének igazak, hiszen csupán feltételezéseken alapuló vádakra épülnek? Vagy esetleg rágalmakra. És ha mégis választani kell, azaz fogadni valakire, szívesen állunk a nagyobb erő mellé, mert nehéz emésztgetni, hogy hazug politikai rendszerben élünk.
Bélyegek és rendek
Mégis van egy támpontunk, amely biztosan jelzi a veszélyt: az erkölcsi érzékünk. Lebecsüljük, hiszen ma már nem illik sokat moralizálni, sikamlós, az emberek sokfélék, sokféle igazsággal, érdekkel, hitre vagy tudásra kell támaszkodni. Ám sajnos mindmáig nem akadt jobb eszközünk a tájékozódáshoz a politika világában.
Becsaphatnak bármivel, nyalogathatjuk alkalmazkodóan, amit felkínálnak, használhatjuk a szemellenzőt, de történik egy lépés, elhangzik egy kijelentés, amitől kigyullad a fránya erkölcsi piros lámpánk. A hatalom megvillant magából valamit, amit magyarázgathatunk napestig, mégis aljasnak érzünk. Talán csak türelmetlenségből teszi, mert túl gyorsan akar lezárni egy ügyet, talán a lojalitásunk határait tapogatja, vagy azokat a pontokat, ahol még hatással lehet ránk. Vagy egyszerűen erejét ünnepli óvatlanul. Mindegy, a lámpa ég. Vagy égnie kéne.
Felsőbbrendűnek születtünk, nekünk kell irányítani a világot. Most még egy kis korcs nép elitje tartja kézben, el kell ragadni tőle a hatalmat, ha másképp nem megy, erőszakkal. De miért fontos megbélyegző jelet tenni e nép minden tagjára? A barátaimra, a családjukra, a szőnyegárusomra, segítőkész tisztviselőkre is? Hiszen a kutyákat meg a lovakat is szeretjük… Vagy: forradalmi változások korát éljük, államunk új, igazságos világot épít, amelyben nem lesz gazdag és szegény, úr és szolga. Nem ismerhetünk irgalmat a régi rend, az elnyomás híveivel és az áruló szövetségeseikkel szemben. De azt miért várják el tőlünk, hogy feljelentsük a szüleinket, a szerelmünket? Vagy: kimerülten, sokat szenvedve, de egy győztes háború végén járunk. Hozzuk a világnak a békét, a szabadságot, a demokráciát. Megalkottunk egy elrettentő bombát. Hogy ne legyen többé háború. Miért dobjuk le mégis két városra, miért pusztítunk el vele legalább kétszázezer polgárt?
Börtöndiplomácia
De hagyjuk a történelmi léptékű dolgokat! Nézzünk inkább körül a jelen politika hétköznapjaiban! Ott van például a Navalnij-ügy. Fogadjuk el, főleg ha oroszok, oroszbarátok, a mai Oroszország egyszerű szimpatizánsai, esetleg sikeres üzleti partnerei vagyunk, hogy Vlagyimir Putyin kurzusa áldást hoz az országra, vagy legalábbis fontos lépéseket jelent a fejlődés irányába. Higgyük el, hogy ez a föderatív nagyhatalom még mindig nem érett meg a nyugati demokráciára, erősen központosított irányítást igényel, különben tönkremegy, szétesik. Így aztán valahogy távol kell tartani a hatalomtól mindazokat, akik nem akarják ezt megérteni, több szabadságot, jogi tisztaságot követelnek, és mozgalmakat szerveznek érte. Már csak azért is, mert könnyen válhatnak az ország gyengítésére törekvő, külföldi hatalmak érdekeinek szószólóivá. Főleg, ha kiderül, törvényt sértő ügyletekben vettek részt, amiért felfüggesztett börtönbüntetésre vannak ítélve.
Persze furcsa, ha egyikük mérgezési tünetekkel rosszul lesz egy repülőgépen, kényszerleszállással kell azonnal kórházba juttatni és életben tartani. De miért következik ebből, hogy az állami titkosszolgálat akarta meggyilkolni? Lehet, hogy meg se mérgezték, hiszen él, kiengedték németországi kezelésre. Ott meg már azt mondanak, amit akarnak, hogy ilyen meg olyan mérget találtak a szervezetében.
Megúszta, és lám, azonnal leleplező filmet tesz közzé az elnök rezidenciájáról. Csak… mikor hazatér, miért kell rögtön, már a repülőtéren letartóztatni? Mert felfüggesztettként nem jelent meg egy ellenőrző beszélgetésen? De hát… külföldön volt, a halálból hozták vissza, hónapokig lábadozott. Ez így nem kegyetlenség? Majd gyorsan elítélni, börtönbe dugni, nem engedni hozzá az orvosát… Ég a piros lámpa.
A szomszédban, Fehéroroszországban Aljakszandr Lukasenka elnököt választási csalással vádolják, amiért százezrek tüntetnek, követelik a távozását. Lehet, hogy hazugság, Nyugatról gerjesztett provokáció Oroszország szövetségese ellen, hiszen ha akkora diktátor lenne, nem is engedne választásokat. Mindenesetre érthető, ha védekezik, és letartóztatja, akit csak lehet. És tessék, idővel egyeztető tárgyalásokat kezdeményez, ahogy illik. De hogy is van ez? A börtönben ül asztalhoz a letartóztatott, elítélt ellenzékiekkel? Majd visszaküldi őket a cellába, kösz, sziasztok, majd meglátjuk? Atyavilág!
Aki az utóbbi években ellátogatott Bakuba, bizonyára elámult: viruló-ragyogó óváros, rendezettség, mindenfelé új, impozáns épületek, még Forma–1-es futam is van. Lám, mire képes egy illiberális rendszer. Főleg, ha dinamikus, határozott, kemény kezű ember áll az élén (vagy ül a hatalom trónján). Itt biztos jó üzleteket lehetne kötni. Igaz, az örményeket nagyon nem szeretik, de hát azok elvették tőlük azt a Karabahot. Most visszafoglaltak belőle egy nagy részt, ünneplik, érthető. Az ő dolguk. Mégis… furcsa, még a diadal mámorában is, hogy elnöki támogatással létrehozták a Katonai Zsákmány Parkját. Amelyben kilőtt örmény tankokat, katonai járműveket mutogatnak. Meg az ellenség laktanyában tébláboló, karikírozott figuráit. Meg… elesett vagy foglyul ejtett örmény katonák sisakjait…
Gyűlölet vész idején
Evezzünk hát gyorsan hazai vizekre! Ahol béke, jó teljesítés, biztonság van. Többek között azért, mert a kormány nem enged be migránsokat. Bölcs döntés, ne zavarják az életünket mindenféle idegen kultúrájú, vallású népségek. Ha háború elől menekülnek, otthontalanná váltak, maradjanak ott az első pusztában, ahol nincs lövöldözés. Csak hát, azért… ha már eljutottak idáig, ott állnak a határkerítéseink előtt, elcsigázottan, kiszolgáltatottan, síró gyerekekkel, talán mégsem kéne… Mégsem kéne elkergetni őket. Örüljünk, hogy nálunk nincs háború, föl lehetne nekik állítani egy nagy, tiszta, jól felszerelt tábort, pihenjenek meg, mi meg tisztázzuk, kiken lehet vagy kell közülük segíteni, hányójuknak tudunk menedéket adni. Elvégre az orvos sem zavar el azonnali ellátásra szoruló beteget, ha nem a kórházához tartozik. És attól még, hogy találkozott már szimulánsokkal, megvizsgál mindenkit, aki panasszal jelentkezik.
De amúgy az országban minden rendben. A kormány végzi a dolgát, keményen védi a nemzeti érdekeket, kezeli a járványt, vakcinákat szerez be, ahonnan csak tud. Az ellenzék meg morog. A parlament perpatvaroktól hangos. De hát ez így van rendjén egy demokráciában. Azért jó, hogy a kormánypárt ural minden lehetséges pozíciót, tartsa csak kezében az irányítást, költse a pénzt, amire akarja, kerüljük a zűrzavart.
Bár… akadnak furcsa dolgok. Az országgyűlés magyaros bajszú elnöke egyik nyilatkozatában kirekeszti a nemzetből az ellenzéket. Máskor meg milliókra büntet balliberális képviselőket diákos beszólásokért, csínyekért a kölcsönös becsmérlések áradatában. Most meg… a járvány idején… a kormány kizárja politikai ellenfeleit a helyzet kezeléséből, hol azt állítja róluk, hogy a vírusnak szurkolnak, hol azt, hogy oltásellenesek. Pedig mintha mellette agitálnának, és a minél hatékonyabb megszervezéséhez ajánlanának fel segítséget. De köztük is akad olyan, aki halálhozónak nevezi a miniszterelnököt. Gyűlöletet kelteni vészhelyzetben, vádaskodni, bizonygatni, ki hány ember haláláért felelős, amikor oly természetes lenne az együttműködés, hiszen az is mindegy, honnan érkezik a vakcina. Úristen!
Ne szégyelljük hát a bennünk égő, vagy legalább még pislákoló humanista, erkölcsi lámpát. Becsüljük meg, és ha a fénye pirosra vált, tartsuk a biztonsági távolságot. Mert a politika nem mindig éri be annyival, hogy elfogadtassa bűnös játékait. Olykor szüksége lehet arra is, hogy beléjük rántson.
