Aki végigélte a változást

Általában a politikában azok az egyének népszerűek, akik szélsőséges érzelmek kiváltói. Vagy egyéniségüknél, vagy programjuknál fogva alkalmasak a tömeg indulatának fölkorbácsolására. Nem nagyon becsülik a tisztes középszert, amelynek egyetlen erénye, hogy mérsékelt, becsületes.

Ez volt a jellemvonása a 2021. április 19-én, 93 éves korában elhunyt Walter Mondale-nek, aki volt Minnesota állam főügyésze, szenátora, Jimmy Carter alelnöke, többszörös elnökjelölt, s mindenekelőtt egy régi, nemes amerikai baloldali hagyomány megtestesítője. Egyszerre volt liberális és szociálisan érzékeny, ugyanakkor a vidéki Amerika, a kisemberek szószólója. Mérsékelt hangú politikus volt, de következetes elveiben. S igen, eleinte támogatta hazafias okból a vietnami háborút – ez is része az emlékezetének.

Minnesota állam manapság leginkább George Floyd meggyilkolásáról és a Derek Chauvin-perről híres, vagy inkább hírhedt. Ám van ennek az amerikai tagállamnak egy másik, barátságosabb, szerethetőbb, mondhatni, észak-európai arca. Minnesota története mély baloldali hagyományokkal rendelkezik. Ez az eszmei tradíció nem a minnesotai fákon nőtt: szegény, nincstelen skandináv bevándorlók hozták magukkal távoli hazájukból. Minnesota volt az egyik őshazája a XIX. század végi farmermozgalmaknak, amelyek fölléptek a farmerek és munkások védelme, a nyolcórás munkanap, a progresszív adózás és a közvetlen demokrácia (népszavazás, népi kezdeményezések) mellett.

A svéd és norvég telepesek magukkal hozták hazájukból a szövetkezeti mozgalmat, amelyről 1911-ben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy nem akadályozza a szabad versenyt: ellenkezőleg, éppen a nehézségekkel küzdő farmerek alulról szerveződő szövetkezésének akadályozása sérelmes a vállalkozás és a verseny szabadságára. Minnesotában alakult meg a Farmer-Munkás Párt 1918-ban, a XIX. század végi és XX. század eleji agrárpopulizmus kifutásaként. És végül ebből az államból származott Walter Mondale.

Walter Mondale 1928-ban született. Az 1940-es években kapcsolódott be az állami politikába, a hagyományokhoz híven a Demokrata Párt oldalán, és segítette Hubert Humphrey kormányzójelölti kampányát. 1960-ban a kormányzó kinevezte az állam ügyészévé. 1964-ben került először a Szenátusba, a lemondott Humphrey helyére. Ezt a pozícióját még kormányzói jelöléssel töltötte be. Majd 1966-ban 54 százalékos többséggel az állam lakosai megszavazták szenátornak. Mondale olyan politikát vitt, amelyet liberálisnak vagy centristának nevezhetünk. Társadalompolitikai kérdésekben képviselte a hagyományos liberális értékeket, és törekedett a szociális jogok bővítésére. Kiállt a polgárjogi mozgalmak mellett. Támogatta a méltányos lakhatásról szóló törvényt, amely igyekezett véget vetni a szegregációnak a lakáspiacon.

Az 1960-as években a Humphrey és Mondale által képviselt centrista politika mindinkább két tűz közé került. Egyfelől azért, mert ragaszkodtak az amerikai kulturális értékekhez, és így szembekerültek az újbaloldallal, a 60-as évek tömegmozgalmaival. Különösen amiatt, hogy mindketten támogatták a vietnami háborút, ami persze annyiban logikus volt, hogy egy pártban voltak a háború két elindítójával: Kennedyvel és Johnsonnal. A vietnami háború ráégett Johnson elnökségére, és Humphrey túl későn csatlakozott le a háború támogatásáról. Másrészt a 60-as évekre tehető az új jobboldali szövetség kialakulása, amely össztüzet zúdított a szegénység csökkentését célzó programokra, a New Deal örökségére. A kulturálisan konzervatív, szociálisan baloldali, polgárjogi kérdésekben liberális, ráadásul még demokrata párti politikusoknak nem volt könnyű dolguk a 60-as évek végén, mert minden oldalról támadás alatt álltak.

1968-ban Humphrey súlyosan elveszítette a választást. Hiába kezdett békepárti retorikába, élesen elhatárolódva Johnsontól, és - miként John Kenneth Galbraith közgazdász írta - „Humphrey Salt Lake Cityben elmondott, bátorítóan háborúellenes beszéde nyomán a liberális és békepárti erők elhatározták, hogy közös nagygyűlést rendeznek” támogatására, ez a váltás későn érkezett. Az új jobboldal és embere, Nixon pillanata jött el. Ám Nixon nem vált be, ahogyan Gerald Ford sem. 1976-ban Jimmy Carter, a kulturálisan legkonzervatívabb, ám szociálisan érzékeny demokrata párti elnök vezetésével demokrata ciklus kezdődött. Mondale-t választotta alelnöknek. Nem volt rossz párosítás: a déli születésű, kulturálisan konzervatív elnök és a középnyugati liberális alelnök párosa alkalmasnak tűnhetett a párt egységének megerősítésére. A Carter-korszakban a polgárjogi reformok sorozata folytatódott, ám a külpolitikai nehézségek megkeserítették a kormányzást.

Mondale elindult az 1984-es választáson. Ő volt az első elnökjelölt, aki női alelnök-jelöltet választott, Geraldine Ferrero személyében. Ám Ronald Reagan könnyűszerrel legyőzte Mondale-t. Ez volt az amerikai történelem legelsöprőbb győzelme. Csak a fővárosban, Washingtonban és Minnesotában szavaztak az elektorok Mondale-re, a többi mind Reagané lett.

Mi állt a vereség mögött? Köztudomású, hogy Reagan volt az első olyan elnök, aki magát büszkén konzervatívként határozta meg, és az első olyan, aki a liberális szót elkezdte szitokszóként használni. Tudni kell, hogy a „liberális” kifejezést a „szociáldemokrata” vagy „baloldali” szinonimájaként használták ekkoriban, és ennek alapján a Mondale-féle társadalom- és gazdaságpolitikát könnyen össze lehetett mosni a gyűlölt szocializmussal. A demokrata párti bázis jelentős részét a Republikánus Párt lehasította. A demokrata párti renegátokra használt Reagan-demokrata elnevezés jól kifejezte, hogy egy széles réteg elfordult a Demokrata Párttól annak szociális programja, a polgárjogi mozgalmak támogatása vagy éppen a defetizmusként megélt enyhülés miatt. Mondale maga alatt vágta a fát azzal, hogy kritizálta a szövetségi adók Reagan-féle csökkentését. A Demokrata Párt hátországának erős oszlopa – a Dél – már a 60-as évek végén kidőlt, és a republikánusok a munkások körében is egyre több szavazatot szereztek.

Mondale az 1980-as évek végén és a 90-es évek elején a National Democratic Institute for Foreign Affairs nevű agytrösztben tevékenykedett, majd Bill Clinton megbízásából nagykövetként dolgozott Japánban. A minnesotai politikus még egyszer játszott szerepet a politikában. 2002-ben odaállt a minnesotai Paul Wellstone mellé, aki a legbaloldalibb programmal föllépő jelöltnek számított a szenátorválasztáson. A sors most sem volt kegyes. Wellstone elhunyt egy repülőgép-szerencsétlenségben, a hirtelen jelöltté avanzsált Mondale pedig ismét veszített.

Mondale sorsa jól példázza a Demokrata Párt XX. századi történetét. A New Deal-koalíció leszármazottja volt, és a roosevelti reformok kultuszában nevelkedett. Ekkor a Demokrata Párt inkább volt a déliek és a középnyugatiak pártja, mint az északkeletieké, inkább volt a társadalom alacsonyabb jövedelmű rétegeinek pártja, mint a gazdagoké, és inkább volt a vidéké, mint a városé. Mondale ebben a politikai kultúrában szocializálódott. Az 1960-as években azonban az urbanizáció, az ellenkultúra, a vietnami háború elleni tiltakozás, a polgárjogi mozgalmak és a szövetségi kormányzat hatáskör-kiterjesztése, valamint a republikánus reakció együttesen átrendezték a politikai térképet: a Dél beállt lassan a Republikánus Párt mögé, és a munkásság meg a kisvárosi lakosság mindinkább megoszlott. Jimmy Carter és Mondale párosa ideig-óráig sikeresen egyesítette a Demokrata Párt régi és modern irányzatait. Az 1980-as években a Republikánus Párt már liberálisnak bélyegezte meg a Mondale-féle adónövelési ígéretet és az enyhülés folytatását.

A sors iróniája, hogy az 1990-es években, az identitáspolitikák fölfutása idején Mondale már konzervatívnak számított pártján belül. Halála egy korszak végét jelzi a Demokrata Pártban.