Egy tehetséges csatár: a visontai Ronaldo

Országszerte rosszul hengerelt pályákon, hajdani libalegelőkön fociznak kiugróan tehetséges fiatalok, akik aztán ottragadnak a falujukban, mert a futballban lévő hatalmas pénzek hozzájuk nem érnek el.

Disney-hercegnős rózsaszín plédet terít szét az árokparton egy fiatal lány. Leül, majd két kicsi gyerek huppan mellé. Jégkrém kerül elő egy kis hűtőtáskából. Többen is ülnek a földön, másoknak csoki, szotyi, dobozos sör van a kezében: az árokpart lassan megtelik a Heves megyei Mátraballán, a tájszólás hamisítatlanul palóc. Néhány tíz méterrel odébb egy asszony monoton kapálja az agyagos földet, krumplit ültet majd bele, errefelé más nemigen terem meg. Szombat van, délután öt óra, a hazaiak a Visontát fogadják a „megye kettőben”, a meccset most az átlagosnál is nagyobb izgalom övezi.

A vendégcsapatban pályára lép Radics Renátó, aki a legeredményesebb csatárok közé tartozik a megyében, a bajnokság április 24-ig tartó periódusában 16 meccsen 13 gólt szerzett. Ráadásul az előző héten országos hírnévre tett szert, miután szinte a teljes sajtót bejárta edzője, Dérfi Zoltán nyilatkozata. A mester az Atkártól elszenvedett egy-nullás vereség után azt mondta a heol.hu-nak csapatáról és a meccstől távol maradó labdarúgóról: „Ma teljesen veszélytelenek voltunk a kapura, az ellenfél a végén kihasználta az egyetlen helyzetét, igaz, azt is mi rúgtuk. Azt azért megjegyezném, vicckategória, hogy három nyert meccs után az egyetlen csatárunkat nem engedi el a barátnője a meccsre! Ez röhej!” A sztori hamar végigfutott a médián: foglalkozott vele a megyei újság, rádió, országos bulvárlap, a népszerű hírportálok.

- Na mi van, máma végre elengedett az asszony? – süvít valaki a fakorlátok takarásából, majd a meccs végén jön egy másik megjegyzés: „Te, Renátó, 99 nem fogadott hívásod volt a barátnődtől…!” A falusi foci világát ismerve abban is biztosak lehetünk, hogy a csatár nem ússza meg ennyivel: még évekig élcelődésre ad okot a pálya szélén álló drukkereknek s ellendrukkereknek az edzői elszólás.

A húszéves fiatalembert szemmel láthatóan megviseli a felhajtás. Szóra bírni nem is tudjuk, noha a 3-3-as döntetlenre végződött meccsen a visontaiak két gólját is ő jegyzi, így lenne oka némi felszabadultságra. Edzője, Dérfi Zoltán mentegeti.

- Nagyon jó srác, de hát ez a „megye kettő”. Itt senki nem kap fizetést, nincs mit elvonni, ha valaki kihagy egy meccset. Most is ketten hiányoznak, nem kényszeríthetem őket, hogy itt legyenek. Renátónak volt ez a szerencsétlen indoka, aztán persze kiderült, hogy a barátnőjének semmi köze az egészhez, csak nem volt „ingerenciája” focizni aznap – mondja az edző, civilben a visontai vadásztársaság vadászmestere. Hetente két edzést tart, kedden és csütörtökön, szombaton és vasárnap pedig a pálya széléről „üvölti szét a torkát”, mert nemcsak a felnőtteknek, de az ifiknek is ő a mestere. Hogy mennyi pénzből gazdálkodnak, azt nem árulja el, miként azt sem, mennyi taotámogatás érkezik hozzájuk. Szavai szerint egyedüli fenntartójuk a visontai önkormányzat, amelyik finanszírozza az egyesületet, de – teszi hozzá - a Mátrai Erőműtől vagy más, a környéken működő gazdasági társaságtól nem kapnak közvetlen támogatást.

Ennél persze árnyaltabb a kép. A környékbeli nagyüzemek jelentős iparűzési adót fizetnek, Visonta és Halmajugra például évente több száz millió forintot kap ilyen címen, de ha a társasági adó egy részét is a focicsapathoz irányítják, még tágabb lehetőségekről beszélhetünk. Később Szarvas László, Visonta polgármestere sem beszél a focicsapat támogatásáról: hiába hívjuk emiatt többször is az általa korábban megadott időpontban, nem veszi fel a telefont.

Mátraballán nincs nagyüzem, sőt lassan már semmilyen cég, ezért az önkormányzatnak, a focicsapat fenntartójának „lavíroznia” kell. Mázli, hogy a falu polgármestere, Pádárné Gyuricza Henriett maga is nagy futballrajongó, férje pedig – aki ezen a meccsen épp a kaput védi, mert az egyes számú kapusnak az előző meccsen kificamodott az egyik ujja – a focicsapat edzője.

– Húsz éve ott vagyunk a csapat mögött, ez afféle szerelem, másképp nem is lehetne egy falusi focicsapatot működtetni – mondja a polgármester. Fél szemmel folyton a pályát pásztázza, s fennhangon biztatja, akit éppen kell az övéi közül. Elismeri: náluk sokkal rosszabbak a feltételek, mint Visontán, nincsen például igazi öltözőjük, a pálya is göröngyösebb – a hengert a tíz kilométerre lévő Recskről kellene idehozni teherautóval, de ez nem mindig sikerül –, s edzést is csak hetente egyszer tudnak tartani. A legtöbb játékos gyöngyösi vagy jászsági üzemekbe ingázik, aki esti műszakból jön, vagy épp odatart, nem tud tréningezni. A gyerekek és ifik miatt mégis megéri fenntartani az egyesületet, meccsekre utazni velük, szponzorokat felkutatni, mert a sport nélkül többen is elkallódnának.

Renátó közben berúgja az első gólt.

– Villámgyors és jól cselez, de sajnos forrófejű – mondja egy visontai néző, miközben szotyihéjakat köpköd a pálya szélén. A szemközti domboldalon közben élénken futnak odébb a legelésző birkák, mintha maguk is a gólnak örülnének.

– A legjobb focista. Nemcsak a faluban, de talán az egész térségben – ezt már Lakatos Rozália, Halmajugra polgármestere mondja a településen élő, de Visontára igazolt Renátóról, aki a „sajtóhírverés” után majdhogynem sírva hívta fel őt, mondván: nem gondolta, hogy ekkora felhajtás lesz egyetlen mondata miatt.

– Ugyanezt az elesettséget és bizonytalanságot látjuk, amikor tehetséges roma gyerekek 14-15 évesen „felkerülnek” egy fővárosi csapatba. Elvesznek, magukra maradnak, nem találják a helyüket, s közben az itteni családtagok is folyamatosan emésztődnek, hogy mi lesz a fiúval Pesten – teszi hozzá. A vége pedig rendszerint az lesz, hogy a tehetséges roma focisták néhány hónap múlva visszamenekülnek a szülőfalujukba, és közmunkás lesz belőlük.

Renátó családja még halmajugrai viszonylatban is nagyon szegénynek számít: édesapja alkalmi munkákból él, édesanyja nem dolgozik, neveli a focista három testvérét. A polgármester szerint Renátó története hasonlíthatna Ronaldóéra, aki a nyomorból küzdötte fel magát, de vajon Renátó pályaíve lehetne-e legalább magyar viszonylatban hasonlatos a brazil sztáréhoz? A halmajugrai csatár abból él, amiből a többi helyi fiatal cigány fiú: alkalmi munkákat vállal, építkezéseken dolgozik, ami alkalomadtán jó napszámot jelent, de hosszú távú megélhetést nem biztosít.

A Visonta-Mátraballa meccs után, a döntetlen tiszteletére kisebb ünnepséget tartanak a hazaiak. Hevenyészett öltözőjük előtt körbejár a pálinkás butykos, szisszennek a dobozos sörök, az egyik helyiségben babgulyás rotyog. A vendégcsapat már elporzott, a legelésző birkák is elvonultak. A füves pályát féltucatnyi, kisiskolás korú, klottgatyás gyerek foglalja el, lelkesen passzolgatni kezdenek, pedig már lassan a hold is feljön a mátraballai horizonton.

„Vastagabban fog a ceruza”

A megyei bajnokságok másod vagy harmadosztályában játszó amatőr futballisták hivatalosan nem kapnak tiszteletdíjat.

Az egyik egyesület vezetője névtelenséget kérve elárulta, hogyan tudják mégis dotálni őket.

– Elvileg a taóból eddig csak az utánpótláscsapatokra kaphattunk pénzt. Nem olyan régóta lehet pályázni a felnőttklubok működtetésére. Amikor az ifik utaznak vagy mezt kell nekik venni, kicsit vastagabban fog a ceruza, és az így lecsípett pénzből tudunk felszerelést adni vagy épp benzinpénzt fizetni a felnőtt játékosoknak – mondja.

Ez utóbbi úgy megy, hogy öten ülnek ugyan az autóban, de mindenki megkapja fejenként a benzinpénzt. A taotámogatásnak is van egy államilag meghatározott plafonja, ám ha valamelyik település hat-nyolc utánpótláskeretet is ki tud állítani, akkor utánuk csapatonként akár másfél-másfél millió forintot kaphat. Egy megyei harmadosztályban szerény körülmények között játszó falusi focicsapat éves működése alsóhangon egymillió forintba kerül. Ebből a mez 250 ezer, a 20-30 labda – amit szinte évente pótolni kell – 300 ezer, a többit elviszi az útiköltség.

– A „megye kettőben” vagy „megye háromban” senki nem a pénzért focizik – mondja Molnár Zsolt, a mátraballai székhelyű Mátrai Sportcentrum Egyesület szakmai igazgatója. Ők néhány éve alakultak meg afféle ernyőszervezetként, miután az egykori virágzó bányászkolóniákban – például Egercsehiben, Recsken, Sirokban – a bányák bezárása után pénz híján elsorvadtak a helyi sportklubok. De átvették a dél-hevesi szegény falvak, Erdőtelek, Átány, Sarud, Tiszanána focicsapatát is, így jelenleg közel hatszázan sportolnak a klubban.

– Lehet szidni a taót, de enélkül ezekben a kistérségekben rég nem lenne foci. Márpedig a legszegényebb falvakban hangsúlyosan jelen van az alkohol- és a drogprobléma, így a sportolás, az értelmes elfoglaltság segíthet jó úton tartani a fiatalokat – mondja. D. J.

A meccsen készült fotóriportért kattintson ide!