Eucharisztikus Világkongresszus;Horthy Miklós;

2021-05-09 10:30:00

Hálaadás profán politikával, avagy a kormányzó látványprojektje

Kiemelt fontosságú rendezvénnyé nyilvánította a kormány az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. A budapesti katolikus világtalálkozó eredetileg tavaly lett volna, ám a járvány miatt 2021 szeptemberére halasztották. A vallási tömegrendezvény, amelyet a magyar állam sok milliárd forinttal támogat, nem csupán komoly közegészségügyi kockázata miatt ellentmondásos.

Hazánknak öröm és megtiszteltetés, hogy a kongresszus alkalmából Magyarországra érkezik Ferenc pápa. Az egyházfő részt vesz a szeptember 12-i záró misén – közölte márciusban az esztergom–budapesti érsek. Erdő Péter bíboros szerint a látogatás „vigaszt és reményt adhat a mostani nehéz időszakban”.

Persze könnyebb szívvel is várhatnánk a pápát, ha a NER megmondóembere nem irkált volna róla olyan gyalázatosakat néhány évvel ezelőtt, hogy „demens vénember, aki teljességgel alkalmatlan a pápai poszt betöltésére, vagy egy gazember”. A világszerte megbecsülésnek örvendő főpásztor azzal vívta ki a magát kereszténynek nevező kurzus mocskolódását, hogy a menekültválság idején merészelt krisztusi értékeket képviselni az idegengyűlölő populizmus ellenében. Előzetes hírek szerint a pápa nem is kíván találkozni a magyar kormányfővel őszi villámlátogatásán. Pedig Rónay Tamás kollégánk szavaival, „mindannyiunknak jót tenne azzal, ha elmagyarázná miniszterelnökünknek, mit is jelent kereszténynek lenni”.

Tragikomikusan hiteltelen a kormányzat túlcsorduló eucharisztikus buzgalma, miután a Borkai-, a Kaleta- és a Szájer-botrány gyors egy­más­utánban leplezetlen bepillantást engedett abba, hogyan követik a gyakorlatban a NER különféle rendű s rangú potentátjai a keresztény erkölcsöket: vizet prédikálnak és bort isznak. Alighanem sokak felháborodását fogalmazta meg Gyöngyösi Márton, a Jobbik EP-képviselője, amikor a közösségi médiában kiposztolta: „Most éppen a kereszténységet sajátítaná ki a fideszes bűnbanda. (…) Nem szent ezeknek az Isten sem, csak egy portéka, amit a kirakatba tesznek. Undorító.” Emlékeztetett, hogy „Magyarországon rekordokat döntöget a halálozások száma és ezrek veszítik el a megélhetésüket, ők csak szórják a pénzt”.

Ami a költségeket illeti, gyakorlatilag követhetetlenné vált, mennyi folyik el az egyházi rendezvényre – és azzal együtt a másik „kiemelt fontosságú” kormányzati presztízsberuházásra, a vadászati kiállításra.

Biztos csak az, hogy a kongresszus egyre drágább és drágább. A hvg.hu összesítése szerint az eredetileg 17,9 milliárd forintra tervezett állami támogatás már 2017-ben 22 milliárdra duzzadt, az esztergomi érsekség pedig szabad kezet kapott ingatlanvásárlásra és felújításra a bőkezűen osztott közpénzből. Mielőtt a pandémia kitört, már a 30 milliárdot közelítette az összeg, amit tavaly márciusban újabb csaknem kétmilliárddal toldottak meg „eszközbeszerzésekre, a működési, szervezési és lebonyolítási feladatok ellátására”, jóllehet addigra már nyilvánvaló volt, hogy a járványkezelésben és a gazdasági károk enyhítésében nagy szükség lenne minden fillérre. Ehhez képest a múlt hónapban a vasúti fejlesztések keretéből irányítottak át újabb összegeket. Miközben a két rendezvényre számolatlanul ömlenek az adóforintok, már senkit sem lep meg igazán, hogy alvállalkozóként NER-közeli cégek bukkannak fel.

Oltáriszentség és csábítás

A görög eredetű eucharisztia szó jelentése: hálaadás. A bibliai utolsó vacsorára utal, amikor a hagyomány szerint Jézus „a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: Ez az én testem, amelyet értetek adok” (Lukács evangéliuma, 22,19). A Magyar Katolikus Lexikon definíciója szerint az eucharisztia „tág értelemben mise, szoros értelemben az oltáriszentség”, vagyis a megszentelt kenyér.

A katolikus dogma úgy tartja – ellentétben a későbbi protestáns fölfogással, amely jelképes értelmet tulajdonít neki –, hogy Krisztus az oltáriszentségben „igazán, valóban és lényegileg (vere, realiter, substantialiter) jelen van”. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus imájában a hívek így könyörögnek Istenhez: „Küldd el Szentlelkedet, hogy az önmagát értünk feláldozó és az Oltáriszentségben velünk lévő Krisztust felismerjük, és egyre jobban szeressük! Ő Urunk és Mesterünk, barátunk és táplálékunk, orvosunk és békességünk.”

Ám ha az emelkedett ideák és szavak mögé nézünk, profán dolgokat pillantunk meg. Az eucharisztia tisztelete az ellenreformáció idején kapott lendületet, szembeállítva a protestáns úrvacsora-felfogással. Az eucharisztikus kongresszus pedig újkori, csupán 140 éves találmány, és kezdettől fogva napi politikai célokat (is) szolgál. Az első ilyen nemzetközi találkozót a franciaországi Lille-ben rendezték, egy zarándoklatokat szervező vallásos asszony, Marie-Marthe-­Baptistine Tamisier unszolására (1881).

Felkarolta az ötletet a kevéssel azelőtt megválasztott új egyházfő, a vaskalapos elődeinél jóval szélesebb látókörű, reformer XIII. Leó pápa (lásd: keretes írásunkat). A látványos külsőségek – tömeges áldozások, gyónások, körmenetek és hasonlók – szemlátomást legalább olyan fontosak voltak, mint a lelki elmélyülés. A nagyszabású ünnepségek csillogásával csábítgatta vissza kiábrándult híveit a súlyos válságba jutott római egyház, egyszersmind demonstrálta a világ előtt, hogy még képes tömegeket mozgósítani.

Tévedések végjátéka

Előzőleg, a XIX. század derekán a katolikus egyház égbekiáltóan elavult intézménnyé vált: a feudalizmus utolsó bástyája, a maradiság jelképe lett ­Európában. A napóleoni háborúk után csak a Szent Szövetség fegyverei tartották fenn. Kétségbeesetten próbálták visszaforgatni az idő kerekét XVI. Gergely (1831–46) és IX. Piusz (1846–78) hosszú pápasága idején. Átkoztak mindent, ami modern. Ostorozták a korszak meghatározó folyamatait, a szekularizációt, a civil társadalom fejlődését, a tudományos-technológiai fejlődést. Világképükre jellemző, hogy „sátáni” eszköznek nyilvánították a vasutat, a gázlámpás utcai világítást pedig istenkáromlásnak tekintették. A korszerű orvostudománnyal a lourdes-i csodát (1858) állították szembe. Semmiféle érdemi mondanivalójuk sem volt az ipari forradalmak nyomán kialakuló új társadalmi osztály, a proletariátus keserves sorsáról. IX. Piusz abból sem okult, hogy álruhában kellett menekülnie a népharag elől, és csak másfél év múlva, külföldi katonai támogatással térhetett vissza Rómába (1848–49).

Előfordult, hogy a pápa középkori mintára kiátkozott közszereplőket, csakhogy ez akkoriban már senkit sem rémített halálra. A század utolsó harmadára a pápai állam világi hatalma példátlan – és addig elképzelhetetlen – mértékben sorvadt. Az egységesülő Itáliában elveszítette területének legnagyobb részét, lényegében a Vatikán falai közé szorult vissza. Franciaországban kikiáltották a harmadik köztársaságot, és a felvilágosodás eszméinek szellemében következetesen elválasztották az államot az egyháztól. Az új Német Birodalomban a bismar­cki Kulturkampf megfosztotta kiváltságaitól a klérust a házasságkötésben és az oktatásban, több szerzetesrendet betiltottak. IX. Piusz „csak azért is” keresztülerőltette az első vatikáni zsinaton a pápai tévedhetetlenség kihirdetését (1870), ami már önmagában is súlyos tévedésnek bizonyult, és kisebb egyházszakadást idézett elő. Az ókori fáraókra és istencsászárokra emlékeztető dogma nevetségessé tette korlátoltan reakciós nézeteit.

Horthy büszkesége

A reformer XIII. Leó pontifikátusa alatt rendszeressé váló eucharisztikus kongresszusok sikere révén az egyház újra közösségi élményt tudott kínálni sok hívének. Általában évente-kétévente tartották, csupán az első világháború és az azt követő spanyolnáthajárvány miatt volt hosszabb kényszerszünet (1914–22). A 34. világkongresszus rendezésének jogát Budapest nyerte el. Ezt Serédi Jusztinián hercegprímás, Esztergom érseke járta ki a Vatikánban, ám akkor jelentették be, amikor a pápa audiencián fogadta Horthy Miklóst (1936). A kormányzó ugyan Mussolini meghívására utazott Rómába, amúgy pedig kálvinista volt, de ezeket az apróságokat elhalványította, hogy az állam látványprojektet csinált a világkongresszusból. Csakugyan a két világháború közötti korszak legnagyobb tömegrendezvénye lett meg 1938 májusában. A több százezer vidéki és külföldi látogató egy részét fővárosi családok szállásolták el. Végül a kegytárgyak árusításából az állami támogatás is megtérült.

A misék, körmenetek, ünnepségek pompájukban túltettek a mintául szolgáló millenniumi rendezvényeken (1896). A Hősök terén felállították a római Szent Péter-székesegyház főoltárának aprólékos másolatát. Eközben a vallásos áhítatot rendre túlharsogták a Horthy-éra unos-untalan ismételgetett politikai lózungjai: Trianon revíziójáról és bolsevik veszedelemről papoltak. Csupán az okozott kellemetlenséget, hogy Hitler – két hónappal Ausztria megszállása után – megtiltotta a német katolikusoknak a pesti zarándoklatot. Ez sok jóérzésű keresztényben fokozta a nácik iránti ellenszenvet, ami kínos volt a magyar diplomáciának, hiszen éppen a Füh­rer segítségével akarta elérni a határmódosítást. A díszvendég Eugenio Pacelli bíboros volt, a Vatikán államtitkára, akit alig tíz hónappal később pápává választottak XII. Pius néven. Amíg a rendszer propagandagépezete hatalmas sikerről áradozott, viharfelhők gyülekeztek Európa felett. Hiába szeretett volna Magyarország a „béke szigete” lenni, ahogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson hirdették, a következő esztendőben kitört a második világháború.