Előfizetés

Pillanatfelvétel a náci rémtettekről

Heimer György
Publikálás dátuma
2021.05.08. 12:44

Fotó: USHMM
Milliónyi fotó készült, de ez a világsajtót először mostanában bejárt felvétel párját ritkítja, nagytotálban merevíti ki a halálos sortűz pillanatát.
A fénykép egy ukrajnai kisvárosban, Miropolban, nyolcvan évvel ezelőtt, 1941. október 13-án készült. Abban az időben, amikor a Szovjetuniót lerohanó hitleri seregek nyomában a náci halálkommandók módszeresen legyilkolták az ellenségnek kikiáltott zsidó lakosságot. Korra, nemre való tekintet nélkül, nem egyszer lelkes helyi kollaborációval. A most közreadott fotó a gyilkolásnak azt a mozzanatát rögzíti, amikor a női áldozat előredől, fejét a minden bizonnyal a puskacsövekből kicsapódó lőporfüst eltakarja. Ahogy a sírgödör szélén meggörnyed, egy térdre esett, mezítlábas fiúcska kezét szorongatja, akinek arcát ugyancsak nem látni, talán rémületében, éppen a kameragomb lenyomásának minutában félrefordítja tekintetét. Közvetlenül az áldozatok mögött áll a kivégzőosztag, a sortüzet leadó három ukrán milicista. Mellettük feltűnik két egyenruhás német, kicsit odébb pedig még egy micisapkás civil is. De miért hajol annyira előre a női áldozat? – tanakodhattak a fotót elemző washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum szakemberei. Nagyítás után vált láthatóvá: a pöttyös szoknya redőiben még egy gyermek rejtőzik. Hárman egyszerre, együtt zuhannak a tömegsírba. A felkavaró felvétel több hasonló fotódokumentummal együtt évtizedeken át az egykori csehszlovák titkosszolgálat prágai archívumában hevert, csak a közép-európai rendszerváltását követően, a levéltár megnyitása után, állítólag cseh újságírók adták oda a washingtoni intézménynek. A tettesekről és vérengzéseikről ma már sok mindent tudni, miután Wendy Lower amerikai holokausztkutató a fotó nyomába eredt, s az évekig tartó kutakodásait – a több mint egymillió áldozatot követelő ukrán holokauszt történetével keretezve – ez év elején könyvben is megjelentette, The Ravine (A szakadék) címmel. Drámai olvasmány. Többek közt kiderül belőle, hogy nem is az SS Einsatzgruppe halálkülönítményesei, hanem a keleti hadjáratra mozgósított német vámőrség egyik alakulata hajtotta végre a miropoli zsidó közösség elleni pogromot. Wendy Lower nevesíteni tudta a képen feltűnő két német vámtisztet, csakúgy, mint az egykori vörös hadsereg uniformisát viselő ukrán milicistákat. Az áldozatok kilétét azonban minden erőfeszítés ellenére sem sikerült megállapítania. Anya gyermekeivel, vagy talán egy rokon nagynéni, esetleg csak a szomszédasszony? Nem tudjuk. Ami nem csoda, az ukrán holokausztban legyilkoltak fele, félmillió áldozat ma is névtelen.
A fotó készítőjére viszont fény derült. A felvételt Lubomir Skrovina, egy besztercebányai szlovák készítette, ő a szovjetellenes hadjáratban résztvevő szlovák Tiso rezsim hadseregének katonájaként alakulatával Miropol közelében állomásozott. Amikor bajtársaival együtt azon a végzetes napon meghallotta a fegyverropogást, a fotózásért rajongó Skrovina felkapta fényképezőgépét, s a helyszínre sietett. Azt ugyan nem tudjuk, hogy feljebbvalói utasításra, vagy csak amatőr kedvtelésből kattogtatott, de a kameraállásból és a felvételkészítés közelségéből ítélve bizonyos, hogy nem titokban – mondta Dési János újságíró, aki a washingtoni holokausztmúzeum megbízottjaként kapcsolódott be a besztercebányai fényképész szerepét tisztázó kutatómunkába. Mintha egy tűt kerestek volna a szénakazalban. Hónapokig tartó kutakodások eredményeként Dési és kollégái végül megtalálták és szóra bírták a már 2005-ben elhunyt Skrovina idős gyerekeit. A velük készült „oral history” típusú interjúkban Skrovina fia azt állította, hogy apja a borzalmaktól meghasonlottként tért vissza a keleti frontról, betegségre hivatkozva leszerelt. Később zsidókat is bújtatott, majd részt vett az antifasiszta szlovák felkelésben, és persze rendre fényképezett. A háború után a kommunista csehszlovák titkosszolgálat tudott a szovjet hadseregre nézve is kompromittáló fényképsorozatairól. Emiatt az ötvenes években előszedték, elkobozták gyűjteményét, amelyek közül aztán a miropoli vérengzés képei kerültek a washingtoni intézménybe. A gonosztevők igencsak felemásan lakoltak bűneikért. A fotón szereplő két német vámőr közül az egyikről úgy tudni, elesett a háborúban, a másik túlélte. Vele szemben a nyugatnémet hatóságok 1969-ben ugyan eljárást indítottak, de megúszta: bizonyítékok híján ejtették a vádat. Ennél keményebbek voltak a túloldalon. Amikor a szovjet hadsereg 1944-ben megérkezett Miropolba, azokat a náci szolgálatba szegődött ukrán bérenceket, akik nem tudtak elmenekülni azonnal, felakasztották. Később, a kilencszáznyolcvanas években – írja könyvében Lower – még egy eljárás indult három egykori ukrán milicista ellen, s közülük kettő bitófán végezte.

A marxizmus (újra) megújítása

Weiss János
Publikálás dátuma
2021.05.08. 12:12

2008-ban Mink András és Neményi László így kezdték a Tamás Gáspár Miklóssal készített nagyinterjújukat: „Minduntalan a szemedre vetik, hogy szellemi fordulataid követhetetlenek és következetlenek...”. Erre TGM azt válaszolta, hogy egy és csak egy ilyen fordulata volt (Beszélő 2008/11.). Ez a kötet e fordulat után keletkezett, eredetileg angol nyelvű tanulmányokat gyűjti egybe; egy nagyon tarka életút után jutunk el ehhez a könyvhöz, és ennek marxista-baloldali politikai beállítottságához. Egy másik interjúban Révai Gábor a demokratikus ellenzékkel való kapcsolatra kérdezett rá, amire ez volt a válasz: „Benne voltam, tagja voltam, és erre máig büszke vagyok. Ellentétek azért akadtak. (…) A magyar demokratikus ellenzéknek, nem mondom, hogy fontos, de mindenképp aktív résztvevője voltam.” (Beszélgetések a baloldaliságról, Libri 2019. 121.)
Valószínűleg az egész életnek és életműnek ez a döntő tapasztalata: az illegalitásban végzett munkától (tanulástól, gondolkodástól) eljutni a magyar parlamentig, az SZDSZ frakciójának egyik legaktívabb tagjává válni. Ezt a pályát az 1994-es választás megtörte; TGM ekkor a heti Beszélőbe írt egy nagyon fontos cikket, amelyet így zárt le: „Ha a liberálisok képesek túllátni az egyéni szabadság elvont kultuszán, és megértik, hogy államalapítóknak kell lenniük, akkor van egy aprócska remény. A liberálisoknak – ezer bosszantó hibájuk ellenére – még fölfedezhetők a lélek nyomai. – Hátha.” (Beszélő, 1994. július 7. 11.) Ebből a reményből persze nem lett semmi, és ma már tudjuk, hogy az új „államalapítás” (bármit is jelentsen ez) se vezetett volna sehová. Én a fenti sorokat mégis inkább egyfajta búcsúként olvasnám: az ellenzéki tevékenység és a politikusi munka között még volt egy bizonyos folytonosság – de most ennek vége. Lukács György az 1956 utáni tevékenységét úgy jellemezte, hogy „csak ideológus”, TGM ennek helyébe az „antitézis” fogalmát állítja, de valami hasonlóra gondol. A feladat a fennálló, önmagukat affirmáló társadalmakkal szembeni antitézis (vagy antitézisek) kidolgozása, anélkül, hogy megoldási javaslatokat terjesztenénk elő. A búcsú (és a fordulat) után a gondolkodói pálya nagy kérdése az, hogy mi történt itt 1989-ben; hogyan értékeljük az életünknek ezt a nagy fölszabadulás-élményét. A Révai-interjúban elhangzó mondatok közül talán ezek a legszomorúbbak: „A ’89-es projektből még gyorsabban és szembetűnőbben lett kudarc, mint az 1917-esből. Az égvilágon semmi nem valósult meg abból, amit a demokraták akartak, (és) nem is csak a liberális demokraták, hanem az összes demokrata (…), akik ’89-90-ben szerepet játszottak a történésekben.” (I.m. 124.) A nagy kérdés így az, hogy hogyan lehet feldolgozni ezt a hatalmas reményvesztést. A mostani kötetben több esszé is szól a rendszerváltásról. De mielőtt erre rátekintenénk, ki kell mondanunk a szerző újra és újra visszatérő „alaptézisét”, mely szerint a reálisan létezett szocializmus tulajdonképpen államkapitalizmus volt. „Nem kétséges, hogy a szovjet tömb országaiban kiirthatatlanul jelen voltak a klasszikus kapitalista sajátosságok: a bérmunka (…), a munkamegosztás, a kötelező munkavégzés, a tőkének való alávetettség, a pénz, a járadék (…).” (73.) Ezt aligha lehet vitatni, de valóban ezek a „klasszikus kapitalizmus” alapvető sajátosságai? Itt két kritikai észrevételt is szeretnék megfogalmazni. Egyrészt: a 80-as évek reformközgazdasági vitáiban alapvető premissza volt, hogy a reálisan létezett szocializmusban nem volt igazi piac, és nem voltak tőketulajdonosok (a közgazdászok ezért állandóan a tulajdonviszonyok reformjáról beszéltek, hátha a hatalmon lévők nem értik, hogy miről van szó). Másrészt: ha nincs lényegi különbség a reálisan létezett szocializmus és a kapitalizmus között, akkor elvész az a vonás, hogy a szocialista országok önmagukat hangsúlyozottan mint kelet-európaiakat határozták meg, és a Nyugattal szembenállóként pozicionálták magukat. (Erre jött válaszként a Közép-Európa vita, a lakosság körében pedig a fogyasztás-éhség és a Nyugat-szimpátia.) Annyi már az eddigiekből is kiderült, hogy TGM szerint a rendszerváltás nem volt igazi: a kapitalizmusból csak a kapitalizmusba mentünk át. A könyv legfontosabb újítása azonban abban áll, hogy a reálisan létezett szocializmus leírásakor nagy súlyt fektet a párt és az állam egykori nagyon furcsa összefonódására. „A Párt uralma jelenti a döntő különbséget a keleti és a nyugati blokk között, aminthogy az újraelosztás és a tervezés nem elég specifikus.” (249.) (Pedig ez volt a sztenderd politikai gazdaságtan tankönyvek kiinduló premisszája.) „A Párt leváltotta a piacot (mint közvetítőt), így ő lett a közvetítő.” (268.) (Emlékszünk rá: Kornai János az 1983-as akadémiai székfoglalójában a „bürokratikus” és a „piaci koordinációt” állította szembe egymással.) A párt a piac differenciáló hatásával szemben az egyenlőség megvalósítását ígérte, de igazából semmit sem tett ezért. Az egyenlőség errefelé csak annyit jelent, mint a magasabb rang és a jogcímek el nem ismerését, amivel együtt a tiszteletadás minden formája is leépül. Végül a reálisan létezett szocializmus bukásának súlyos következményei lettek: az emberek elvesztették azt a képességüket, hogy „intim” kapcsolatot alakítsanak ki azzal, ami „nyilvános” és/vagy „közös”. (371.) A szerző ironikusan írja: „a rendszerváltás „megismertette velünk a »kollektíva« szemkápráztató délibábját”. (Uo.) Hankiss Elemér már 1982-ben arról írt, hogy a szocializmusban a közösségiség csak ideológiaként létezett, ehelyett egy féktelen egoizmus bontakozott ki. (Diagnózisok, Magvető, 63-98.) A rendszerváltás ennek nem véget vetett, hanem még tovább élezte, amiből fatális következmények adódtak: „a kritikai kultúra megsemmisülése és az általános elhülyülés.” (34.) Ezek a szubjektív-mentalitásbeli következmények jól megágyaztak egy populista-illiberális berendezkedés számára.
Mindez feltehetően így van, de meggyőződésem, hogy a rendszerváltás emlékének őrzése a lehető legszorosabban összefügg a mostani világunkon való túltekintéssel. „Mindazonáltal az emberek vágyakozása valamire, amit jobb szó híján kénytelen leszek »nemesebbnek« nevezni, nyilvánvaló”. (365.) (Tamás Gáspár Miklós: Antitézis. Válogatott tanulmányok (2001 – 2020), Pesti Kalligram, Budapest, 2020, 456 oldal, 4990 Ft)

Ma magyar filmet nézünk!

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2021.05.08. 10:30

Fotó: Domonkos Sándor / NFI
Április 30. a magyar film napja. Ha tetszik, írhatjuk akár büszke nagybetűsen is: a Magyar Film Napja. 2018 óta ünnepelhetjük a Magyar Nemzeti Filmalap kezdeményezésére. Ugyanis 1901-ben ezen a napon került bemutatásra az első magyar film, A táncz, amelyet Zsitkovszky Béla rendezett. A megemlékezés formája egyszerű és impozáns: annyi hazai filmalkotást bemutatni moziban, streamingen, tévében, amennyit csak elbír huszonnégy óra. Egyébként sem állíthatjuk, hogy a terület az utóbbi tíz évben nem kap elég figyelmet, tiszteletet, sőt, támogatást az államtól. Létrehoztak egy állami, kormánybiztosi felügyelettel vezérelt, zárt körű részvénytársaságot, a Magyar Nemzeti Filmalapot, amely nemrégiben a tekintélyesebben csengő Nemzeti Filmintézet nevet kapta a magyaros arcél erősödésének reményében. Valamiért nagyon bizonygatni kell, hogy ez csupán egy támogatásokat elosztó szerv, ahova pályázni lehet produkciós tervekkel, de a gyakorlatban egy irányító-produceri cég, hiszen nem cserélődő, hanem kinevezett kuratóriuma van, ugyanaz az öt ember dönt évről évre arról, mi készüljön el, és mi nem. A tapasztalt filmes vállalkozók meg tudják találni feléjük a tapogatódzási csatornákat. De végül is, nem ördögtől való, hogy a filmiparban működjön egy erős állami cég – főleg egy kis piaccal rendelkező országban –, föl lehetne nyíltan vállalni. Más kérdés, hogy alternatív forrásokra is szükség lenne. Mindenesetre az egyelőre létező rendszer működik, ha nem is ideálisan, de kellően nyitott – és eredményes. Kirántotta a magyar filmet egy hosszú pangásból, sok értékes alkotás született, meghökkentően sok a fesztiváldíj, sikerült szerezni egy újabb Oscart. A közönség is éledezik, bővülget, egyre kevesebb a lekezelő reflex. Egyszóval, lenne mit ünnepelni. Ha a mai kulturális-művészeti élet nem ünnepekre lenne hangolva. Az ünnep itt már lassan alapvető terjesztési, létezési forma. A filmművészetben különösen. Andy Vajna pontosan tudta, hogy nemzetközi fesztiválsikereket kell mindenáron elérni, mert ezek mozgatják meg a nézőket. Ezeket akarják igazán látni, ezekről hiszik el, hogy látni kell őket. Az Oscar-díjasokat, a cannes-i, berlini menőséget. Az Ünnep itt már nem a mindennapok megkoronázása. Az Ünnep szervezi, artikulálja a mindennapokat. Nem a helyi moziközönség és kritika szűri ki, mi ragadja meg a kínálatból, hanem a nemzetközi fesztiválzsűrik. Nem mondhatjuk, hogy nagyokat tévednek. Mégis furcsa, hogy előbb kell eljutni egy ünnepre, egy fesztiválprogramba, mint odahaza a mozikba. Ha az utóbbival kezded, az Ünnepen már igényt se tartanak a műre. Ott kell bemutatkozni, ott dől el a sors, a forgalmazási pálya. De később se árt minél több ünnepi keretbe illeszkedni. Ilyen filmnap, olyan filmhét, kis retrospektív, tematikus rendezvény. A magyar filmnek, mikor nem gátolja járvány, van nemzeti szemléje, régi kincsei, restaurált kópiái felvillanhatnak a Filmintézet keretei közt működő Magyar Nemzeti Filmarchívum éves Budapesti Klasszikus Film Maratonján. És most már ott a Magyar Film Napja is. A reprezentatív ünnepek persze gyakran ösztönöznek arra, hogy egyszerűen kipipáljuk őket. Ezt érezhettük a köztévés csatornák magyar filmnapi programjánál is. Komoly kifogást nem lehet emelni vele szemben, dömping volt, emblematikus, fontos, jó alkotásokkal. Persze, jöjjön újra a Hyppolit, a lakáj, a Meseautó, a Liliomfi, a Mágnás Miska, a Kárpáthy Zoltán, a Körhinta, a Szerelem, meg a két Oscar-diadal, a Mephisto és a Saul fia. A jelent pedig képviselje a megbízható Aurora Borealis. Ezzel így Törőcsik Mari emléke előtt is tisztelgünk. Rendben. Fölmerülhet persze, hogy ilyen alkalomból miért nem nézhetünk meg valamit Jancsó Miklós és Tarr Béla életművéből, de nem kerülhet be mindenki, még ha külföldön és idehaza a magyar film emblémájának is számít. Jó, majd jövőre, főleg, ha kormányváltás lesz. (A Fényes szelek pedig végül is képernyőre került a szép nap előestéjén.) Szóval, nem volt semmi komoly baj. Csak az a kis plusz hiányzott. Ami ünneppé tesz valamit. Ami hangsúlyt ad annak, hogy ez a dolog tényleg fontos nekünk, bennünk él, gondolkozunk róla. Ami mögött érezni lehet egy csipetnyi szerkesztői erőfeszítést, hogy mit is csinálhatnánk itt még. Ami összekapcsolja a virágcsokros tisztelgést a filmkultúra mindennapi élvezetével. Valószínűleg ez se lenne fontos, ha a mindennapok kínálnák a művészet örömét, érzelmi-szellemi gazdagságát. De a köztévén a magyar filmek napi megjelenése is inkább kötelező jellegű. Van egy se nem nagy, se nem kicsi csomag remekművekkel, fontos, sikeres alkotásokkal, valamennyire átgondolt, valamennyire esetleges, és időről időre keresztülpörög a képernyőn. Aki valamiért rákattint, vagy nézi, vagy nem. Különleges összeállítás, ínyencségek kísérőműsorral zéró. Ami azt sugallja: Minek? Hiszen volt itt már Filmmúzeum csatorna óriási kínálattal, nem ment, volt M3 csatorna – átkerült a netre. A magyar filmek barátai böngésszenek a filmio.hu-n. Vagy akár váltsanak rájuk jegyet a moziban, ha nincs jobb dolguk.