A marxizmus (újra) megújítása

2008-ban Mink András és Neményi László így kezdték a Tamás Gáspár Miklóssal készített nagyinterjújukat: „Minduntalan a szemedre vetik, hogy szellemi fordulataid követhetetlenek és következetlenek...”. Erre TGM azt válaszolta, hogy egy és csak egy ilyen fordulata volt (Beszélő 2008/11.). Ez a kötet e fordulat után keletkezett, eredetileg angol nyelvű tanulmányokat gyűjti egybe; egy nagyon tarka életút után jutunk el ehhez a könyvhöz, és ennek marxista-baloldali politikai beállítottságához. Egy másik interjúban Révai Gábor a demokratikus ellenzékkel való kapcsolatra kérdezett rá, amire ez volt a válasz: „Benne voltam, tagja voltam, és erre máig büszke vagyok. Ellentétek azért akadtak. (…) A magyar demokratikus ellenzéknek, nem mondom, hogy fontos, de mindenképp aktív résztvevője voltam.” (Beszélgetések a baloldaliságról, Libri 2019. 121.)

Valószínűleg az egész életnek és életműnek ez a döntő tapasztalata: az illegalitásban végzett munkától (tanulástól, gondolkodástól) eljutni a magyar parlamentig, az SZDSZ frakciójának egyik legaktívabb tagjává válni. Ezt a pályát az 1994-es választás megtörte; TGM ekkor a heti Beszélőbe írt egy nagyon fontos cikket, amelyet így zárt le: „Ha a liberálisok képesek túllátni az egyéni szabadság elvont kultuszán, és megértik, hogy államalapítóknak kell lenniük, akkor van egy aprócska remény. A liberálisoknak – ezer bosszantó hibájuk ellenére – még fölfedezhetők a lélek nyomai. – Hátha.” (Beszélő, 1994. július 7. 11.) Ebből a reményből persze nem lett semmi, és ma már tudjuk, hogy az új „államalapítás” (bármit is jelentsen ez) se vezetett volna sehová. Én a fenti sorokat mégis inkább egyfajta búcsúként olvasnám: az ellenzéki tevékenység és a politikusi munka között még volt egy bizonyos folytonosság – de most ennek vége. Lukács György az 1956 utáni tevékenységét úgy jellemezte, hogy „csak ideológus”, TGM ennek helyébe az „antitézis” fogalmát állítja, de valami hasonlóra gondol. A feladat a fennálló, önmagukat affirmáló társadalmakkal szembeni antitézis (vagy antitézisek) kidolgozása, anélkül, hogy megoldási javaslatokat terjesztenénk elő.

A búcsú (és a fordulat) után a gondolkodói pálya nagy kérdése az, hogy mi történt itt 1989-ben; hogyan értékeljük az életünknek ezt a nagy fölszabadulás-élményét. A Révai-interjúban elhangzó mondatok közül talán ezek a legszomorúbbak: „A ’89-es projektből még gyorsabban és szembetűnőbben lett kudarc, mint az 1917-esből. Az égvilágon semmi nem valósult meg abból, amit a demokraták akartak, (és) nem is csak a liberális demokraták, hanem az összes demokrata (…), akik ’89-90-ben szerepet játszottak a történésekben.” (I.m. 124.) A nagy kérdés így az, hogy hogyan lehet feldolgozni ezt a hatalmas reményvesztést. A mostani kötetben több esszé is szól a rendszerváltásról. De mielőtt erre rátekintenénk, ki kell mondanunk a szerző újra és újra visszatérő „alaptézisét”, mely szerint a reálisan létezett szocializmus tulajdonképpen államkapitalizmus volt. „Nem kétséges, hogy a szovjet tömb országaiban kiirthatatlanul jelen voltak a klasszikus kapitalista sajátosságok: a bérmunka (…), a munkamegosztás, a kötelező munkavégzés, a tőkének való alávetettség, a pénz, a járadék (…).” (73.) Ezt aligha lehet vitatni, de valóban ezek a „klasszikus kapitalizmus” alapvető sajátosságai? Itt két kritikai észrevételt is szeretnék megfogalmazni. Egyrészt: a 80-as évek reformközgazdasági vitáiban alapvető premissza volt, hogy a reálisan létezett szocializmusban nem volt igazi piac, és nem voltak tőketulajdonosok (a közgazdászok ezért állandóan a tulajdonviszonyok reformjáról beszéltek, hátha a hatalmon lévők nem értik, hogy miről van szó). Másrészt: ha nincs lényegi különbség a reálisan létezett szocializmus és a kapitalizmus között, akkor elvész az a vonás, hogy a szocialista országok önmagukat hangsúlyozottan mint kelet-európaiakat határozták meg, és a Nyugattal szembenállóként pozicionálták magukat. (Erre jött válaszként a Közép-Európa vita, a lakosság körében pedig a fogyasztás-éhség és a Nyugat-szimpátia.)

Annyi már az eddigiekből is kiderült, hogy TGM szerint a rendszerváltás nem volt igazi: a kapitalizmusból csak a kapitalizmusba mentünk át. A könyv legfontosabb újítása azonban abban áll, hogy a reálisan létezett szocializmus leírásakor nagy súlyt fektet a párt és az állam egykori nagyon furcsa összefonódására. „A Párt uralma jelenti a döntő különbséget a keleti és a nyugati blokk között, aminthogy az újraelosztás és a tervezés nem elég specifikus.” (249.) (Pedig ez volt a sztenderd politikai gazdaságtan tankönyvek kiinduló premisszája.) „A Párt leváltotta a piacot (mint közvetítőt), így ő lett a közvetítő.” (268.) (Emlékszünk rá: Kornai János az 1983-as akadémiai székfoglalójában a „bürokratikus” és a „piaci koordinációt” állította szembe egymással.) A párt a piac differenciáló hatásával szemben az egyenlőség megvalósítását ígérte, de igazából semmit sem tett ezért. Az egyenlőség errefelé csak annyit jelent, mint a magasabb rang és a jogcímek el nem ismerését, amivel együtt a tiszteletadás minden formája is leépül.

Végül a reálisan létezett szocializmus bukásának súlyos következményei lettek: az emberek elvesztették azt a képességüket, hogy „intim” kapcsolatot alakítsanak ki azzal, ami „nyilvános” és/vagy „közös”. (371.) A szerző ironikusan írja: „a rendszerváltás „megismertette velünk a »kollektíva« szemkápráztató délibábját”. (Uo.) Hankiss Elemér már 1982-ben arról írt, hogy a szocializmusban a közösségiség csak ideológiaként létezett, ehelyett egy féktelen egoizmus bontakozott ki. (Diagnózisok, Magvető, 63-98.) A rendszerváltás ennek nem véget vetett, hanem még tovább élezte, amiből fatális következmények adódtak: „a kritikai kultúra megsemmisülése és az általános elhülyülés.” (34.) Ezek a szubjektív-mentalitásbeli következmények jól megágyaztak egy populista-illiberális berendezkedés számára.

Mindez feltehetően így van, de meggyőződésem, hogy a rendszerváltás emlékének őrzése a lehető legszorosabban összefügg a mostani világunkon való túltekintéssel. „Mindazonáltal az emberek vágyakozása valamire, amit jobb szó híján kénytelen leszek »nemesebbnek« nevezni, nyilvánvaló”. (365.)

(Tamás Gáspár Miklós: Antitézis. Válogatott tanulmányok (2001 – 2020), Pesti Kalligram, Budapest, 2020, 456 oldal, 4990 Ft)