Sétálni jó, így járvány után, már majdnem szabadon, különösen. Még Budapesten is, ha hagyjuk magunkat meglepni. Elsőre ez a szituáció még nagyon távol van a színháztól. Két fiatal, Gardenö Klaudia rendező és Komán Attila dramaturg azonban úgy gondolták, hogy pusztán egy budapesti sétából is lehet színházat teremteni és igazuk lett. Az általuk alapított East End alkotócsoport tagjaival a Trafó égisze alatt létrehozták az Idővonal című előadást. Nyolc fős csoportokba hívnak sétára, kiindulópont a Falk Miksa utcai Columbo szobor. A résztvevőktől azt kérik, jöjjünk feketében, a kért buszjegyekből, illetve bérletekből arra lehet következtetni, hogy utazni is fogunk. Lassan összejövünk. Kapunk egy szerkezetet, amelyen halljuk a narrátor hangját, hoztunk fülest is. Összejöttünk, de hamar elkülönülünk. Együtt kezdjük az utat, de mindenki elmélyedhet a saját gondolataiba. Közben folyamatosan kapjuk az instrukciókat, merre menjünk. Aztán szó esik a járványról, arról, hogy mi lesz utána. Folytathatjuk-e ott, ahol abba hagytuk? Miben változtunk? Hogyan hatott ránk ez az egész őrület?
A Falk Miksa utca csendes, napfényes szombat esti arcát mutatja. Egyszer csak elhangzik, hogy álljunk a fal mellé, szerencsére nem lőnek, csak arra kérnek, csukjuk be a szemünket és hallgassuk meg Budapest utcáinak két évvel ezelőtti lüktető zaját. Néhány másodperc igazi ellenpont: az egymásba mosódó múlt és a jelen, már csaknem színház. Mire a Kossuth térre érünk már kevésbé kételkedem. Hagyom magam, Hallom a fülemben a szöveget, nézem az épületeket. Szívom magamba a várost. Várjuk a villamost. Szemben egy fiatal lány az egyik ház előtt népdalokat énekel, mögötte a kerékpárja. Nem tudni, színház-e vagy maga az élet, de nincs idő, fel kell szállni. Megállunk, elhelyezkedünk, egyszer csak egy fiatal pár szóváltására leszünk figyelmesek. Vitáznak, szenvedélyesen indulatosak. Arról van szó, hogy együtt, vagy külön, hogyan tovább. Nem kímélik egymást, mi pedig akaratlanul beavatottakká válunk. Kilessük, kihallgatjuk őket. Egy jelenetet kapunk, ami lehetne akár az életből való is. A Duna parton zsúfoltak a teraszok, a talpalatnyi zöldön önfeledten tollasoznak.
A Boráros téren leszállunk. Instrukcióra megállunk a kürtöskalács pavilon melletti telefonfülkével szemben. Igen, vannak még telefonfülkék Pesten. Ki gondolta? Bent egy az állását elvesztett fiatalember az édesanyjától kér pénzt. Ezt a dialógust is kihangosítva halljuk a fülünkbe. Újabb beavatás. Aztán megint villamos, azon már nem lepődünk meg, hogy épp abban a kocsiban zenélnek, ahol mi vagyunk. Mutatóban néhány turista is élvezi. A Harminckettesek terén leszállunk, irány a Mikszáth Kálmán tér. A szórakozóhely terasza tömve. Egy fiatalember, aki pszichológusnak mondja magát, újabb játékra hív. Kéri, vegyük elő azt a mondatot, amit magunkkal hoztunk, mondván a járvány után ettől szabadulnánk meg. Párokba rendeződünk. Az én párom a 19 éves Nóri lesz, aki Pécsett tanul színészetet és három percben arról mesél, hogy számára a folyamatos költözés, az otthontalanság jelentette a legnagyobb gondot járvány idején. Én azt próbálom elmondani, miért az online színházat írtam a papíromra. Továbbmegyünk.
A Rókus kórháznál leülünk egy padra. A fülünkben különös zaj, hosszabb idő után jövök rá, hogy valószínű, egy lélegeztető gép lüktető zöreje. A gyász az agyunkba hatol. Nem tudunk tőle szabadulni. Felállunk, egy kiút feliratú táblával hadonászó férfira leszünk figyelmesek. Követni kezdjük. A Kazinczy utcába érünk. Az egyik szórakozóhelynél hosszas sor. Aztán az út közepén zenészek. Fúvósok. Komolyzenét játszanak a bulinegyed közepén. A taxis leveszi a világítást. Akik arra járnak, megállnak. Rögtönzött, alkalmi koncert, járvány után. Az idegenek tekintete zenére ér össze. Mégis létezik kiút?
Infó:
Idővonal
A Trafó és East End alkotócsoport sétaszínházi előadása
Szereplők: az SZFE és a freeSZFE hallgatói
Író: Komán Attila
Rendező: Gardenö Klaudia
