Előfizetés

Demokráciát és jogállami alkotmányosságot!

Bárándy Péter Lengyel László Vörös Imre Fleck Zoltán
Publikálás dátuma
2021.05.15. 12:00

Fotó: Marabu
Magyarország nem demokratikus jogállam, hanem személyes tekintélyuralom. A 2010-es választás legitim módon kétharmados többséghez juttatta a Fideszt.

Kiindulópont

Az Orbán-kormány azonban nem habozott parlamenti többségével nemcsak élni, de visszaélni is. Kezdődött mindez a jogalkotási joggal való visszaéléssel, s folytatódott a jogállami alkotmányos intézmények, a fékek és ellensúlyok korlátozásával és leépítésével. Majd a jogalkotásra vonatkozó törvényes előírások figyelmen kívül hagyásával, bármiféle társadalmi vita nélkül a kormány elfogadtatta azt az Alaptörvényt, amely szimbolikusan is szakított a magyar köztársasági hagyománnyal, ami a demokratikus hatalomgyakorlással és hatalommegosztással fonódott össze. A köztársaság kikiáltásai Magyarország ritka demokratikus pillanatai voltak, a despotizmussal leszámoló haladó és humánus erők győzelmei. Megtagadásuk roncsolja a magyar társadalom demokratikus önazonosságát. Az egypárti Alaptörvény kirekesztő, hamis egységet akar kreálni olyan értékek mentén, amelyek ellentmondanak egy modern európai nemzeti közösség önazonosságának és reményeinek, nyíltan szakít a semleges állam elvével. A törvényesség leplébe burkolt politikai akaratnak és a közérdek mezébe bújtatott magánérdekeknek a társadalomra való kíméletlen ráerőszakolása a Fidesz saját testére szabott Alaptörvényét is sértette. Az Alkotmánybíróság kezdeti ellenállását legyűrve, a kormányzat tíz év alatt kilenc Alaptörvény-ellenes lényegi módosítással tette önkényessé, bizonytalanná és kiszámíthatatlanná az alkotmányosságot, ezzel előállítva az „alkotmányon belüli alkotmányellenesség”, a „törvényes törvénytelenség” rendszerét. Számtalan hazai és rangos nemzetközi állásfoglalás – az Európa Tanács Velencei Bizottsága, az EU Bizottsága, az EU Parlamentjének több határozata – fogalmazta meg a magyarországi jogállami sérelmeket, hogy Magyarország az önkényuralom kiépítésének lezárásához közeledik. A világjárvány idején az Orbán-kormány a válsághelyzet/veszélyhelyzet ürügyén tartós „különleges”, „rendkívüli jogrendet” vezet(ett) be, amelyet három különböző, alkotmány/Alaptörvény-ellenes szabállyal tart életben. Ezek révén korlátlan a végrehajtó hatalom hatályos törvényeket felülíró rendeletekkel való kormányzása. A 2020 márciusi határidő nélküli felhatalmazási törvény a járványhelyzetre hivatkozva követel „különleges jogrendet”, miközben az Alaptörvényben a veszélyhelyzet kizárólag elemi csapás vagy ipari katasztrófa esetén mondható ki. Az alaptörvény-ellenes szabály kinyilatkoztatta a parlamenti többséggel, hogy csak akkor vonható vissza, ha a kormány előzőleg megszüntette a veszélyhelyzetet, amivel a parlament lemondott törvényalkotási jogáról a rendeleti kormányzás javára. Amikor 2020 júniusában a kormány megszüntette a veszélyhelyzetet, az Egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény módosításával, az „egészségügyi válsághelyzet” bevezetésével újabb „rendkívüli jogrend” meghirdetésére nyert jogot, és élt is vele. Ezzel párhuzamosan hatályban van a „Tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet” különleges jogokat biztosító szabálya, amelyet hathavonta meghosszabbítanak, annak ellenére, hogy elrendelésének feltételei már létrejöttének időpontjában sem álltak fenn és azóta sem léteznek. A magyar „törvényes törvénytelenség” és „alkotmányon belüli alkotmányellenesség” összefüggő és zárt, befejezett és reformálhatatlan önkényuralmi rendszeréből immár nem csupán az igazságosságra és a közérdekre való törekvés veszett el, hanem az alkotmányosság, a jogbiztonság, a normavilágosság is. Mára a teljes jog- és intézményrendszer javíthatatlanná vált, ezért alkotmányos jogállami rendszerváltásra van szükség.

Alkotmányos jogállami rendszerváltás

Az alkotmányos jogállami rendszerváltáshoz már a tekintélyuralmi rendszer uralma alatt hozzá kell kezdeni az egyesült demokratikus ellenzéknek, a szakmai és egyéb civil köröknek, mert a választások után kormányra kerülők nem lesznek képesek hitelesen és hatékonyan kormányozni, törvényes hatalmukkal élni. „Amelyik kormányzat törvényesnek tudja magát, és érzi maga mögött az erre vonatkozó közmeggyőződést, az tud határozott és rugalmas, bátor és nagylelkű, erélyes és engedékeny lenni egyszerre. Amelyik kormányzat nem tudja magát törvényesnek, és nem érzi maga mögött az erre vonatkozó közmeggyőződést, az merev és kapkodó, presztízsére féltékeny és belsőleg bizonytalan, erőszakos és erélytelen egyszerre.” (Bibó István: A demokratikus Magyarország államformája, 1945) A demokratikus ellenzéknek választási programjában meg kell hirdetnie a IV. Magyar Köztársaság kikiáltását, a köztársasági, jogállami alkotmányozás és a jogszerű, igazságos és méltányos büntető igazságtétel szándékát, továbbá, hogy a köztársasági államformát és az új alkotmány legitimációját megfelelő előkészítés és valóságos társadalmi vita után népszavazással fogják megerősíteni. Másrészt, szakértői csoportoknak hozzá kell kezdeniük olyan jogszabálytervezetek kidolgozásához, amelyek nélkül az új kormány képtelen lesz kormányozni, és olyan széles körű viták szervezéséhez, amelyek biztosítják a civil társadalmi részvételt az alkotmányozó rendszerváltás folyamatában. Az új Országgyűlésnek első ülésnapján három alapvető döntést kell hoznia: 1) határozatot az új, IV. Köztársaság kikiáltásáról, arról, hogy Magyarország európai, demokratikus, jogállami köztársaság; 2) megállapítani az Alaptörvény és az önkényuralmat kirívóan biztosító törvényi rendelkezések alkotmányellenességét és semmisségét; 3) elrendelni a jogrendszer egészének haladéktalan felülvizsgálatát annak érdekében, hogy hatályos jogszabályok ne akadályozhassák az alkotmányos jogállam kialakítását. Az Országgyűlés a választás révén kapott felhatalmazása alapján, egyszerű többséggel, szűk tárgyi körben, az Alaptörvény C) cikk (2) bekezdése sérelme – a közhatalom kizárólagos birtoklására törekvés tilalma, mint általános érvényű szabály – okán kimondja az Alaptörvény semmisségét. Az országgyűlési többség megállapítja, hogy az „egyeduralomra”, a „közhatalom kizárólagos birtoklására” törekvés megtörtént az elmúlt évtizedben, és ennek általános tilalma minden demokratikus jogállami rendszer alkotmányosságának alapja. A közhatalom kizárólagos birtoklására törekvő Alaptörvény és a belőle folyó jogrendszer ennek megfelelően semmis. Az Alaptörvény semmisségének deklarálásakor az Országgyűlés alkotmánybíráskodást végez, vagyis átveszi az Alkotmánybíróság jogkörét, ennek következtében egyes megsemmisített rendelkezések csak későbbi időpontban, az új alkotmány hatályba lépésével vesztik hatályukat. Az Országgyűlésnek az alkotmányellenesség megállapítása során figyelemmel kell lennie arra, hogy az Alaptörvény megalkotásakor megsértették a törvényhozási eljárásra vonatkozó törvények szigorú előírásait. Az Alkotmánybíróság kimondta: „Az alkotmányos jelentőségű eljárási szabályok megsértése formailag érvénytelen (közjogi érvénytelenség) és illegitim döntést eredményez. Az Alkotmányra visszavezethető eljárási szabályok sérelmével meghozott döntésnek nincs sem alkotmányos legalitása, sem demokratikus legitimitása.” Ezért az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy az Alaptörvény közjogi érvénytelenség okán is semmis. Az Országgyűlés határozatában pontosan felsorolt, a közhatalom kizárólagos birtoklását kirívóan elősegítő törvényi rendelkezések alkotmányellenességét és semmisségét ugyancsak meg kell állapítani. Az Alaptörvény semmisségének országgyűlési kinyilvánítása egyben a kétharmados szavazattöbbséget igénylő törvények jogintézményének – (T) cikk (4) bekezdés – megszüntetését is jelenti, mint olyan jogintézményét, amely alkalmas visszaélésekre és az egyeduralom kialakítására. Az új, köztársasági alkotmányban, ha erről döntés születik, a széles körű parlamenti egyetértést igénylő szabályozást be lehet iktatni. Az egyesült ellenzék választási programjában bejelenti, hogy támogatja a büntető igazságtételt és a gazdasági biztonságot, a hatékonyságot és a társadalmi igazságosságot is szem előtt tartva átrendezi a tulajdonviszonyokat. Az 1989-es rendszerváltozás két súlyos fogyatékossága volt, hogy nem tudta társadalmilag igazságosan és hitelesen megoldani az igazságtétel és a tulajdonváltás kérdéseit. Ha erre a 2022-es rendszerváltozás sem lesz képes, akkor az orbáni ancien régime mérgező gyökerei megmaradnak, és könnyen bekövetkezhet a sértett tömegek által megszavazott újabb egyeduralmi restauráció.  

Büntető igazságtétel

A büntető igazságtétel: 1) nem politikai bosszú, nem kivételes jogi eszközök politikai alkalmazása: nincsenek kivételes törvények, népügyészség, népbíróság, hanem a ma meglévő törvények és jogintézmények alapján zajlanak le az eljárások; 2) a magatartásokat a megvalósulásuk idején hatályban volt szabályozás alapul vételével kell elbírálni; 3) a törvény előtt mindenki egyenlő, így mindenkire vonatkoznak a ma meglévő büntető, polgári, pénzügyi jogszabályok, ezért engedni kell, hogy a rendőrség, az adóhatóság, az ügyészség jogköreinek megfelelően eljárjon bárkivel – politikussal, politikához közeli vállalkozóval – szemben; 4) ha a törvényes bíróság bűnösnek találja és elítéli az ország leggazdagabb emberét vagy korábbi miniszterelnökét, bármely miniszterét, akkor nem a vállalkozót vagy a politikust ítéli el, hanem a bűncselekmények elkövetőit; 5) a törvénytelenül szerzett vagyonok egy része a bíróság által megítélt vagyonelkobzás révén kerülhet állami tulajdonba, más része törvényes államosítással és ebből a tulajdonból lehetséges valamiféle igazságos és méltányos igazságtétel.

Papucsarc

Erdélyi Eszkimó Péter
Publikálás dátuma
2021.05.15. 11:46

Fotó: A szerző felvétele
Nem veszítették el, csak elhagyták a párjával együtt. A homokos parton feküdt és az utóbbi egy hét járt a fejében. Mindennap hét ágra sütött a melengető napocska, az óceán felől finom szellő hűsítette a partot. Most is ilyen barátságos volt az idő, de a magányos éjszaka rádöbbentette arra, hogy kidobták. Tegnap még egy vidám család fontos tagjaként járt üdítőért, hamburgerért, fagyiért, aggódó tekintetek kutatták, ha a gazdája nem lelte, este pedig gondosan megfürösztötték és a csodás naplementében gyönyörködhetett az erkély korlátjáról, ahová száradni tették. Játszadozó kutyusok, viccelődő gyerekek, napozó felnőttek vették körül, ma pedig mindegyik strandoló elkerülte. Kivéve egyet, aki focizott vele, majd egészen az óceán szélére rúgta. Így már a párját is elveszítette, gondolta szomorúan. Estig nyaldosták, ringatták a sós hullámok, amíg egyszer csak szerecsen fiúcska lépett hozzá, majd behajította a kosarába a többi árva pajtásához. Sorstársaival hamar összebarátkozott. Kiderült, hogy közöttük mások is Nagy-Britanniából érkeztek, akárcsak ő maga, míg megint másokat szintén pakisztáni gyerekek készítettek, mint őt.
Az éjszaka nyugodtan telt újdonsült cimboráival. Hajnalban azonban több fekete fiúcska bújt elő a környező viskókból és kezdte el őket válogatni, halmokba dobálni. Megjelent két férfi is, akik kis székekre ülve nekiestek vagdosni a barátait. Elszörnyülködve nézte a jelenetet. Egyre-másra repültek társai alaktalan darabjai a földre, ahol a fiatalabbik férfi válogatott belőlük, hogy azután négy-öt-hat rétegben egymásra ragassza őket. - Minél tarkább színeket tegyél egymásra - utasította Ronaldo a fiatalabb fekete férfit. Társa pedig egyre erőteljesebb színűeket választott a nagy halomból. - Tudod, hogy álarc lesz belőlük, ezért feltűnőeknek kell lenniük - tette hozzá Ronaldo nyomatékul. Telt-múlt az idő és egyszer csak ő is sorra került. Szerencséje volt, mert alig-alig nyírtak le a széléből, majd finom illatú ragasztót kentek a hátára. A szer erős szagától kissé elkábult, majd emberi hangokra ocsúdott fel. - Te, Kevin, mutasd csak azt a maszkot! Ez sikerült a legjobban! - áradozott az idősebb férfi, majd az arcához emelte és ránézett társára.
A strandpapucs akkor látta meg Kevin csillogó szemében, miként lényegült át a fogyasztói társadalom tömegtermékéből ősi bennszülött rituális tárggyá. De hatalmasat tévedett, mert délután az egyik souvenir-boltba került sok-sok hasonló maszktársa mellé, hogy esetleg éppen Nagy-Britanniába utazzon vissza, mint idétlen papucsarc.

Idegen és vezető

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2021.05.15. 10:38

Fotó: A szerző felvétele
Egészen különös élmény volt házigazdaként megmutatni a végre kiérkező családnak (anyósomnak és anyámnak) a várost. Alig bécsiekként az egyáltalán nem bécsieknek. Persze ők is jártak már itt néhányszor, van némi fogalmuk a császárvárosról, de ez az idegenvezetés most mégis egészen más. Hiszen most a majdnem-otthonunkat mutattuk meg nekik, amely így az ő majdnem-otthonuk is lesz, mert majd ide kell jönni unokát nézni, családi életet élni, megbeszélni a dinasztia forgó ügyeit, vagyis hogy úgy mondjam, mi voltunk az igazi nevezetesség, és nem a Hofburg. Persze azért ami tudást eddig összekapartunk, azt megpróbáltuk megosztani, kezdve a kedvenc olasz éttermünk utolérhetetlen pizzájáig, amit egyébként onnan lehet felismerni, hogy fürtökben állnak előtte a biciklis és robogós futárok, mert annyi a rendelés. És persze a már feltérképezett játszóterekig, ahol Dusi megmutathatja legújabb trükkjeit, már azon túl, hogy mennyit nőtt az elválás óta, és mindenbe azt is belefűzni, hogy a csipkés tornyú Szent István-székesegyházat (Stephansdomot) a XII. században építették. Persze jó lett volna készülni, és izgalmas adalékokat összegyűjteni épületekről, terekről, sarkokról, ahol a történelem randizott a végzettel. Volt már sok idegenvezetésben részem, lelkesben és gépiesben, amatőrben és profiban egyaránt, megragadni azonban mégis egy ragadt meg igazán bennem. Valamikor (mérhetetlenül sok évvel ezelőtt, egy másik galaxisban) Rómába hívtak néhány újságírót, hogy Hiller István ünnepélyesen bejelenthesse: nekünk is van egy Botticellink. Az esztergomi freskóról van szó, amely azóta is vita tárgya, de a világszenzáció kissé elhalkult. Ahogy nálunk szokás, előbb botrányba (a felújításhoz méltatlan körülmények), majd totális közönybe (évek óta nem hallottam felőle semmit) fulladt. De nem ez volt a római utazás fénypontja, hanem az, hogy másnap Hiller idegenvezetésével megnéztük a várost. Hirtelen kiderült, hogy a politikusi álca mögött egy felkészült, sztorizós történész áll, aki ontotta magából a kulturális, történelmi adalékokat. Már nem is újságírók voltunk, hanem tanítványok, ő pedig a professzor, aki a sétáló görögök módjára veszi át velünk a tananyagot. Még az ellenzéki lapok munkatársai is csak bámultak (a bonyolultabb és fogós kérdésekre is tudott válaszolni), őszintén szólva nem ehhez voltunk szokva. Egy ilyen okos ember miért áll politikusnak, tették fel a költői kérdést, ami kábé azt jelentette, hogy még inkább tudnának lelkesedni, ha Hiller nem abban a táborban focizna. Ennél szebb bókot szerintem azóta sem érdemelt ki ellenoldali politikus. Nekem szerencsére sosem voltak hasonló gondjaim, én a Kárpátok Géniusza óta be vagyok oltva rajongás ellen, képtelen vagyok lelkesedni politikus iránt, annak örülök, ha csöndben teszi a dolgát (ami azt jelenti, hogy évek óta alig van okom örömre). Viszont azóta is őrzöm az akkori római történeteket, azt az érzést, hogy a város hirtelen ismerőssé válik, összeállnak a tudás mozaikjai. Azóta nagyon sok minden megváltozott. Nem azt mondom, hogy Hiller volt az utolsó okos ember a parlamentben, az utolsó civil, de azt már igen, hogy Kukorelly volt az, akiről még bizonyítottan lehet tudni, hogy látott már – olvasott, írt – könyvet közelről. (Rendben, ez L. Simonról is elmondható, de nagyon küzd azért, hogy ezt az érzést levetkőzze.) És nem azért ütötte fel, mert azzal bármilyen terve volt a másnapi sajtótájékoztatón. A műveltség szó eleve képlékennyé vált, az meg pláne idejétmúlt badarsággá, hogy a minket képviselő ember tán legyen jártas ebben, mert akkor esetleg tovább láthat az orránál. A mai politikus legfeljebb a politizálásban lehetne idegenvezető, abból meg valahogy nem kérek: nap mint nap érzékelem. És nem is azt mondom, hogy csak nálunk ilyen a szakma, hiszen a brazil Bolsonaro mellett a mieink kifejezetten agytrösztöknek tűnnek, bár akad néhány erősebb jelentkező, aki azért benevezhetne a versengésbe. Szóval rég letettem róla, hogy én valaha tanulhatok még politikustól, de még civilben sem, egy jó kis disznóvágás vagy pacalozás mellett, vagyis „hazai pályán”, pedig hát innen is be lehetne barangolni a kultúra széles tájait (olvassanak csak Cserna-Szabót, Dragománt vagy Váncsát). Ami elleshető lenne ilyenkor, az vagy a kínos macsóság, vagy a fentiek szinte már elismerésre méltó hiánya. Félő, hogy nekünk már nem adatik meg nemhogy a filozófus államférfi (ezen már Platón is fájdalmasan röhögne), de még a látszat ideája sem. Bele kell törődnünk, hogy a politikus pusztán politikus marad (ami egyesek szerint jó jel, hiszen professzionalizálódott a szakma, nem műkedvelők végzik, mint a rendszerváltás után – hát köszönjük), és így is kell kezelnünk őket: a szülők megértésével a vásott kölykök iránt. Jobb is, ha a mi Bécsünket mutogatjuk tehát és nem a Lázárét, hiszen épp azért jöttünk ide, hogy megint és újra a saját szemünknek higgyünk. Hogy megszólítson a másik, kérdőre vonjon, szembesítsen, dolgozzon bennünk, írja át és ne lovagolja meg az előítéleteinket. Sokak szerint ezzel kezdődik a kultúra. Nálunk lassan itt ér véget.