„Azon, hogy szerintem a vesztedbe rohansz, valami egészen sajátos, egészen borzasztó bukást értek én” – figyelmezteti Holdent, a Rozsban a fogó (korábbi címén: Zabhegyező) főhősét egykori angoltanára, Antolini. Az amerikai szerző, Jerome David Salinger 1951-ben megjelent regénye nyersen és érzékletesen mutatja be a New Yorkban bolyongó tinédzser kamaszkori útkeresését, dilemmáit és undorát a felnőttek világától. A könyv az évtizedek alatt nem hiába vívott ki kultstátuszt magának, ahogy a Salinger-életmű soron következő darabjai is. A siker, úgy tűnik, nálunk is töretlen: az Európa Könyvkiadó 2015-ben megjelentette az új fordítást, majd a többi kötetet, most pedig újra kiadja – immár megváltozott külcsínben – az egész sorozatot. De vajon mi lehet Salinger titka, és miért találja meg őt mindegyik generáció?
– A Rozsban a fogó kanonikus mű, minden kamasz, akit érdekel az irodalom, előbb-utóbb találkozik vele – mondja Németh Gábor, aki maga is nagy Salinger-rajongó. Az író szerint a regény azért lett olyan népszerű, mivel a fiatalkori magányról, mint közös tapasztalatról beszél. – Az ember, amikor gyerekkorában magányos, azt hiszi, biztos vele van a baj, később azonban megtapasztalja, hogy a magány valójában kollektív élmény – mondja Németh, aki szerint a regény elbeszélője, a tizenhat éves Holden Caulfield pontosan ezt az érzést igazolja vissza. – Az évek során Salinger műve sokak számára az úgynevezett „egyetlen könyvvé” vált, olyan világmagyarázattá, amely eligazít az életben – mondja Németh Gábor.
A könyv jelentőségét hasonlóan látja Barna Imre is, aki 2015-ben újrafordította a Zabhegyezőt Rozsban a fogó címen. – Igaz, hogy Salinger főhőse egy tizenhat éves srác, de ő ugyanolyan fontos világirodalmi alak mint a Közönyből Mersault vagy a Bűn és bűnhődésből Raszkolnyikov – mondja az író, aki szerint a könyv nem ifjúsági regény, hanem egy egzisztencialista mű, amely a legfontosabb létkérdésekkel foglalkozik.
A regény népszerűségében persze az új fordítás is szerepet játszik, melyhez Barna Imrének az adta a motivációt, hogy a magyar cím végre megfeleljen az amerikai eredetinek (The Catcher in the Rye), amelyre később a könyv fő motívuma is épül. – A cím átírása azért is fontos, mivel Holden nem egy zabhegyező, azaz nem egy felelőtlen, semmirekellő alak, hanem egy olyan kamasz, aki tenni akar a legfiatalabbakért – véli Barna Imre.
Az életmű további része szintén ezen a nyomvonalon halad, de tovább is gondolja azt. A Kilenc történet című novelláskötetben (új kiadás címe: Alpári történet Esmének, szeretettel) felbukkannak a Glass család tagjai, akik közül a legidősebb testvér, Seymour Glass az egyik legmisztikusabb figura, ő ugyanis már első feltűnésekor végez magával, míg a későbbi regényekben újra megjelenik, de csak mint emlékkép, akire a többi testvér folyamatosan hivatkozik, miközben felidézi tanításait is.
– Seymour normalitással szembeforduló alakja az életműben egyre jobban felmagasztalódik, kvázi tanítómester, lélekvezető lesz belőle – mondja Németh Gábor. Az író szerint ebből a szempontból különösen fontos az 1961-es Franny és Zooey című regény, mely a Glass család két legfiatalabb tagjáról, a „csodakorcsokként” nevelt testvérpárról szól, akik Holdenhez hasonlóan szintén felszínesnek és megjátszósnak látják a közegüket, melyre gyógyírként elhunyt bátyjuk spirituális gondolatait idézik fel.
A Salinger-kultuszt tovább növeli, hogy a Glass családra vonatkozó szövegek, akár a mítoszok, több ponton kapcsolódnak egymáshoz, ezért egyes történetek mellékszereplői könnyen válhatnak más történetek főszereplőivé. – A sztorikat olvasva olyan érzésünk lehet, mintha Salinger fejében létezne egy, a Glass család legendáriumából kibomló komplett univerzum, melyből ő „úri kedvében” megmutat nekünk egy-egy részletet – mondja Németh. Az író szerint így amikor Salinger a hatvanas években elvonult, eléggé valószínű, hogy a Glass család eposzát írta.
Merthogy Salinger tényleg olyan életet élt, mint amilyenre Holden vágyott az első regényében: elzárkózott a világtól egy házban Cornish városában New Hampshire államban, miközben megszakította a kapcsolatát a nyilvánossággal. Utolsó, publikált írása 1965-ben jelent meg, azóta más műve nem látott napvilágot.
A Népszava kérdésére az Európa Könyvkiadótól megtudtuk, hogy a szerző fia, Matt Salinger ígérete szerint öt év múlva közread a kései kéziratokból, most csupán annyit árult el, hogy Salinger még kilencven évesen is írt a Glass családról.
