Kedvenc professzoromnál voltam nemrég látogatóban, akihez épp bekopogtatott egy idősebb orvos barátja és elpanaszolta rokona méltatlan halálának körülményeit. Részvétemet látva felajánlotta, hogy akkor, a járvány csúcsán bejuttat egy covid osztályra, hogy a saját szememmel lássam, ami ott történik.
A 28 ágyas félintenzív osztályon a délelőtti műszakban is csak két agyonhajszolt, fásult, alig beszélő nővér, egy alkoholista segédápoló (senki nem szól rá, amiért részeg, mert legalább bejött dolgozni) és egy nem tudom milyen szakvizsgájú orvos volt található. A nővérek szinte már nem is gondolkodtak. Minden "halálosan" le volt egyszerűsítve, rutinná téve, hogy legalább minimálisan, a létfenntartás szintjén el lehessen végezni a munkát a rendelkezésre álló idő alatt.
De milyen munkát? A legegyszerűbbet, többre nincs idő. Mosolyra, sírásra, vagy egy részvétet sugárzó tekintetre nem jutott energia. Mint a robotok a gyárban, pedig félő, így nem lehet embert gyógyítani. A gyógyítás élménye és öröme rég elveszett. Fásultan várta a nővér, mi lesz a beteggel, mit mond a műszer, az orvos, a labor. És ha megkapta az utasítást, tolta az ágyat a beteggel együtt tovább az intenzívre. Forgatni kellene a fekvőbeteget? Kellene, de hiszen etetni sincs idő. Gyógyszer van, de nem olyan és nem annyi és nem akkor, amennyi és amikor kellene.
Minden el volt csúszva a zsúfoltság, a létszámhiány és a képzetlenség miatt: vagyis a beteg később és rosszabb állapotban került hozzájuk, mint ahogy még megmenthető lett volna, és ugyanígy később adták tovább, mert várni kellett, hogy üresedés legyen az intenzív osztályon, ahol már invazív lélegeztetés és altatás is van. Ott óránként aratott a halál, de néha itt is feladta egy-egy lélek a küzdelmet, és akkor sivított, sípolt a műszer, és rohant az újraélesztő csapat az alig remélhető siker tudatában.
A halálfélelmet kézzel meg lehetett fogni. Műszerzajok, nyögések, köhögés, hörgés, szuszogás, és sziszegett a rosszul felszerelt oxigénvezeték. Minden betegen oxigénpótlás, mind benyugtatózva, hogy ne vergődjön és ne panaszkodjon hangosan állandóan. Reményvesztett monotónia. Mind bepelenkázva, katéter lógott ki belőlük és infúzió ment beléjük. Aki fel tudott ülni, segítette a nővért, etette, itatta a szomszédját. Azt nem láttam, hogy lett volna közöttük járóképes.
Ilyen körülmények között isteni csoda, ha valaki meggyógyul. És voltak még rosszabb helyzetű covid osztályok is, ahol 40-50 betegágyra jutott két nővér, és az orvost frissen helyezték oda, akkor látott először covidos beteget.
És nemrég átéltem azt is, hogy mi zajlik a háziorvosnál. A telefon szinte rágyógyult az asszisztens és orvos fülére. A maradék időben űrlapok, táblázatok kitöltése, ajánlások, utasítások értelmezése, mert érthetetlenek vagy értelmetlenek. Továbbképzésre, szaklapok olvasására nincs idő. Gyógyítás, tanácsadás? Nyomokban. Csak a legszűkebb rutinra van idő. Covidra gyógyszer (favipiravir) háziorvos kezében csak néhány hete van, előtte nem tehetett többet betegeiért, mint a hírhedt távgyógyító Gyurcsók József. Ráadásul ez sem adható minden betegnek, és nincs alternatíva megengedve. A háziorvosnak illene házhoz is kimenni, ami ugye természetes lenne, de ezt ma csak a halál megállapítása céljából teheti meg.
Szóval arra a kérdésre, hogy miért van nálunk 29 ezer halott, és miért van Ausztriában csak 7 ezer, a válasz nagyon egyszerű. Az egészségügyi rendszerünk összeomlott az elkésett és rossz/buta/önző járványügyi intézkedések miatt. Ez a végső tapasztalatom. Nem a kormányunk győzte le a vírust, hanem a vírus és rossz döntéseink győztek le minket, és okozták sok ezer ember értelmetlen halálát.