Gondi Sándor családjában szinte mindenki a cipőiparból élt. Nagyapja, édesapja és édesanya is a martfűi gyárban dolgozott, így természetes volt, hogy ő is folytatja a mesterséget. Szakközépiskolás évei alatt nyaranta a gyárban dolgozott kötetlen beosztásban, s amikor befejezte a tanulmányait, beállt a szalag mellé. „Cvikkelő”, vagyis cipőorr-összecsíptető lett.
– Az első nap sírtam. Ez most túlzásnak tűnik, de eléggé neki voltam keseredve, amikor nyolc órát le kellett húzni egyhuzamban a gyártósor mellett – mondja a harmincas évei közepén járó fiatalember, a hazai kézműves cipőipar egyik újragondolója. Három évig „húzta az igát”, aztán „kiemelték” s a modellező részlegre került, ahol a tervezést is megismerte. A Tisza Cipőgyár akkor már nem létezett, felszámolták, s egy osztrák cég gyártott akkoriban a telephelyen nagy mennyiségben cipőket. Az ő technológiájuknak köszönhetően tanulta meg a precízséget, hiszen ott mindent milliméterre és fillérre pontosan előre megterveztek. Később átkerült Cibakházára, egy magyar cipős vállalkozóhoz, s egészen más munkaszemléletet tapasztalt. - Kreatívabban terveztünk minden napot, a gyártás teljes folyamatát ismernünk kellett, s ha bármilyen gikszer történt, mi találtunk rá megoldást – mondja.
Ez a kétféle tudás jól jött, amikor úgy döntött, hogy a saját lábára áll. Társával, a marketing-feladatokat is ellátó Tóth Mátéval megtalálták azt a piaci rést, ahová nem csak betörtek, de ahol meg is kapaszkodtak. Bőrből készült, egyedi tervezésű és kivitelezésű sportcipőket gyártanak, amelyeket internetes webshopjukon keresztül árusítanak: így jött létre öt évvel ezelőtt, mintegy a martfűi cipőgyártás romjain a GT Sportcipő Manufaktúra Kft.
- Sokan elsiratták előttünk a magyar cipőipart, minket is többször figyelmeztettek „jóindulatúan”, hogy ezen a területen nehéz lesz sikereket elérni. Az tény, hogy egyre kevesebb a jó szakember. Amikor a cégalapítást terveztük, annyival volt könnyebb dolgom, hogy nagyon jól ismertem a régi gárdát, tudtam, hogy kikkel szeretnék együtt dolgozni. Tizenegy-néhányan vagyunk, köztük az édesanyám, aki művezetőként dolgozik, és az ikertestvérem, aki szintén itt van a gépek mellett. Mindenki ismer minden munkafolyamatot, én is beállok nap mint nap, s nagyjából így tudjuk elkészíteni a napi átlag ötven pár cipőt – mondja Gondi Sándor.
Sokszor nem elég ehhez a nyolc óra, hiába tart hattól kettőig a munkaidő, gyakran még négy-öt órakor is dolgoznak az asszonyok, férfiak a gépek mellett. A túlórát rendesen kifizetik, s arra is büszkék, hogy náluk a könnyűipari átlagbérhez képest valamivel többet keresnek az emberek. - Nem a minimálbér a cél. Ha magam elé képzelem a vállalkozást jó pár év múlva, akkor azt szeretném látni, hogy a környéken nálunk keresnek a legjobban az emberek, és hozzánk akar jönni mindenki dolgozni. Sem én, sem a társam nem vágyunk drága dolgokra, s bár rövid idő alatt voltaképpen rentábilissá vált a cégünk, és az eredmények a várakozásainkat is felülmúlták, nem arra költjük a bevételt, hogy puccos terepjárót vagy valami ehhez hasonló „luxuscuccot” vegyünk magunknak – teszi hozzá.
Az induláskor nagy könnyebbséget jelentett, hogy a kézműves manufaktúra társalapítójának, Tóth Máténak az édesapja maga is a cipőiparban dolgozott, rendelkezett a cipőkészítéshez szükséges gépparkkal, s övé az a felújított iskolaépület is, ahol a gyártás végül helyet kapott.
– Segíteni akartam a fiúknak, mert láttam rajtuk, hogy teremtő munkát szeretnének végezni, és amit elképzeltek, az piacképes – mondja a tiszaföldvári Eurotechnik Kft. tulajdonosa.
Tóth Ferenc maga is a Tisza Cipőnél kezdett, géplakatosként került oda. - Apám annak idején azt mondta, hogy minden gyerek kezébe kell egy rendes szakma, ezért hiába voltam jó tanuló, lakatosnak kellett először jelentkeznem. Később, amikor már munkát kaptam és pénzt kerestem, levelezőn elvégezhetem a technikumot – teszi hozzá. A martfűi cipőgyár mechanikai részlegén kezdett, majd később itt lett raktárvezető. Hozzá érkezett be minden javítandó gép, minden alkatrész-megrendelés, jó nemzetközi kapcsolatrendszert alakított ki, ami nagy könnyebbséget jelentett, amikor úgy döntött a kilencvenes évek végén, hogy a saját lábára áll.
- Sorra jöttek a hírek a cipőipari cégek bezárásáról, elbocsátásokról, szerkezetátalakításról.
A hazai cipőgyártásnak az első nagy pofont az olcsó kínai cipők megjelenése adta, az igazi döfést viszont a 2000-es évek elején a lengyel cipők megjelenése „vitte be” - mondja. Ezek majdnem olyan jó minőségűek voltak, mint a hazaiak, viszont a lengyel állam minden pár cipőt 1000 forintnak megfelelő zlotyval dotált, hogy az iparágat segítse, vagyis ezek a cipők ennyivel olcsóbban jelentek meg a hazai piacon. - Nem volt kérdés, hogy a fogyasztók az olcsóbbat veszik le a polcról. Éreztem, hogy a cipőipar egyre zsugorodik, s lázasan gondolkodni kezdtem azon, merre tovább. Mivel a gépeket mindig szenvedélyesen szerettem, ezért ebbe az irányba indultam el: volt egy kis kezdőtőkém, amivel elkezdtem felvásárolni a felszámolás alá került üzemek berendezéseit. Először csak Magyarországon, később már szerte a világban. Mára Európában ezen a területen nincsen versenytársunk. Bárki, akinek működőképes cipőipari gépre van szüksége, vagy ehhez kapcsolódó alkatrészre, netán azt szeretné, hogy megjavítsuk az elromlott berendezést, nekünk telefonál – mondja Tóth Ferenc.
Lemegyünk az egyik raktárba, ahol sorban állnak egymás mögött az öntöttvas vagy épp acéllemezekből készült, méltóságteljes szabászati, vágó és varrógépek. Finnországból, Svédországból, de akár Pakisztánból vagy Mexikóból is megveszik a felszámolt, tönkrement üzemek sokszor egy csomagban árverésre bocsátott berendezéseit, majd a tiszaföldvári lakatosok, műszerészek, hegesztők kis csapata nekiáll előbb szétszedni, s alkatrészenként felújítva, átfestve újra összerakni ezeket a berendezéseket. Nagyon ritka már az olyan kollektíva, mint a övék - mondja. Miközben a gépolajszagú műhelyben sétálunk, a kék köpenyes, bütykös ujjú, mindent megjavító férfiak között, mintha harminc évet visszarepülnénk az időben. Amikor Tóth Ferenc otthagyta a cipőgyárat és hivatalosan is főállású magánvállalkozó lett, négy-öt általa régóta ismert, jó szakemberrel kezdte el a „maszekot” Tiszaföldváron, de azóta már ők is fejlődtek, s 15-16-an dolgoznak a cégben jelenleg. De hiába sikeres a vállalkozás, a mostani évtized vélhetően a hattyúdaluk lesz.
– Volt olyan kollégám, aki 74 éves koráig dolgozott nálam, akkor ment nyugdíjba. Ha körbenéz a műhelyben, zömmel idősödő embereket lát, akik imádják ezeket a gépeket, megbütykölnek bármit, de ha ők visszavonulnak, már nem lesz, aki követi őket ezen a pályán. A szakképzés olyan, amilyen, kár szót vesztegetni rá. Nem látjuk a lelkesedést a fiatalokban, pedig évente akár két tanoncot is magunk mellé tudnánk venni, és a régi gépeken túl a legmodernebb technológiát is megtanulhatnák nálunk. Azt látom, hogy az új generáció tagjai türelmetlenek, nincs arra négy-öt évük, hogy megtanuljanak egy valódi szakmát, ától zéig - panaszolja. - Inkább elmennek egy gyárba, szalag mellé, vagy keresnek valami könnyebb munkát. Nekik már nem okoz sikerélményt, ha kezükbe vesznek egy elromlott műszert, megnézik erről-arról, töprengenek napokig, majd megoldják, kijavítják a hibát. Olyan méltóság van ezekben az öreg, nagy gépekben, és olyan alkotói lehetőség, amit ma már kevesen látnak, éreznek meg. Ezek nem kínai „kütyük”, bár azokat sem akarom bántani, csak hát másfajta minőségről beszélünk. A svédek, a finnek, a németek kiváló anyagból rakták össze ezeket a szerszámokat, amik ötven, száz év múltán egy kis arcfelvarrást követően még továbbműködnek tíz, húsz vagy akár ötven évig. Már ha lesz, aki egyáltalán be tudja még indítani őket.
