Pünkösdi levél Istvánnak

Ez a levél Kamarás Istvánhoz szól. A jeles vallásszociológus, aki Ferenc pápa hívének, „ferencpápistának” s egyben Beer Miklósnak, a mélyszegénységben élő cigány családok patrónusa barátjának nevezi magát, írt egy könyvet. Az Istenbohócai című regényes szociográfia – keresztény utópia? - olvastán írtam meg levelem, melyet közreadok.

Kedves Mester!

Hiszem, hogy szándékaid szerint szólok, ha nem fésülgetem a gondolataimat, hanem leírok minden bolondságot úgy, ahogy jön evangéliumod olvasása nyomán. (Gondolom, e műfaji meghatározás nem blaszfémia.) Rögtön az elején meg kell azonban jegyeznem, hogy én a bolondság paulusi fogalmát másképp értelmezem, mint példabeszéded bolondjai/bohócai (lehet, hogy ebben Károli Gáspár is ludas), ugyanis Szent Pál idézett levelében nem az adott világ kifigurázására való buzdítást látok, hanem az adott világnál jobbra vágyó képzelet szabadságát bolondságnak bélyegző írástudók és papi fejedelmek lekezelő ítéletének fordított előjelű felvállalását. Erre a részre gondolok (I. Kor. 1:18–21):

„Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje. / Mert meg van írva: Elvesztem a bölcseknek bölcsességét és az értelmeseknek értelmét elvetem. / Hol a bölcs? hol az írástudó? hol e világnak vitázója? Nemde nem bolondsággá tette-é Isten e világnak bölcsességét? / Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket.”

Azt is előre kell bocsátanom, hogy az üggyel, amelyet felvállaltál, teljes mértékben azonosulok. Szerintem is, ha valaki, Ferenc pápa és követői lehetnek alkalmasak arra, hogy a (bármilyen) hitéletet (talán az utolsó pillanatban) „visszaállítsák a fejéről a talpára”.

Mondom ezt olyan emberként, aki beleszületett a katolikus hitbe, majd az iskolák államosítása körüli politikai harcok idején „kiátkozódtam” (ezt részletesen megírtam Fiúk és apák című önéletrajzi könyvemben); amikor pedig egy kamasz már tudatosan kezdi keresni a helyét a világban, nekem a történelmi materializmus racionális világképe kínált kapaszkodókat. Az egymást követő mozgalmas évtizedek során persze be kellett látnom, hogy – ami engem illet – „a törvény szövedéke ugyan nem feslett föl sehol”, kortársaim nagy többsége számára a vallási identitás még mindig szilárdabb kötőanyag, mint a társadalmi osztálytudat (legyen az bár értelmiségi is!). Újkapitalista világunkban több szociális érzéket és társadalmi elkötelezettséget látok vallásos közösségekben, mint politikai intézményekben – a civil szervezetekről ezúttal (ahogyan Könyves Kálmán királyunk mondaná) „mivel pedig ilyenek nincsenek”… és így tovább.

De hadd jöjjenek végre a „bolond” asszociációk. Talán Boccacciónál olvastam valamikor, hogy a keresztény pap meg a zsidó rabbi fogadást köt: megismerkednek egymás vallásával, és amelyik jobbnak bizonyul, áttér arra a vesztes. Itt a püspökök, érsekek, pápák, apátok bőséges bűnlajstroma következik. Hogy a másik oldalon mi mindent lehetett felróni, arra már nem emlékszem, de nem is ez alapozta meg a történet csattanóját. Az ember azt várta volna, hogy… Ám meglepetésünkre a rabbi kijelenti, hogy áttér vitapartnere hitére. – Hát ez hogy lehet? – csodálkozik a „nyertes”. – Hát úgy – válaszolja a rabbi –. hogy ha a papjaitokat ennyi bűn terheli, és az egyházatok mégis áll még, akkor az mindennél szilárdabb lehet…

S hogy a továbbiakban saját történetekkel folytassam a „bolondozást”, fölidézem egyik legkorábbi emlékemet. (Bizonyára meghatározó élmény volt, bár nem hároméves korom előtt történt, de nem is sokkal később.) Zimankós téli este, odakint dühöng a szél, ülünk a konyhában (akkoriban ott szoktunk étkezni), egyszer csak zörgetnek az ajtón. Nagyanyám kinyitja, majd furcsa népség tölti be a meleg, de nem éppen tágas helyiséget. Mindegyikükön vastag birkabunda és szemükbe húzott kucsma van. Egyikük rögtön lefekszik a konyhakőre és horkolni kezd. A másik lehajol hozzá és megrázza a vállát: – Kelj fel, öreg! – mondja. A másik csak nagy álmosan visszamorog – Nem kell nekem tejfel. – De a fiatalabb csak biztatgatja mindenféle mulatságos dologgal, amire az „öreg” hasonló tréfás válaszokat ad. Végül a fiatal „pásztor” olyat mond, amire már muszáj fölébredni: – Megszületett a Kisjézus! – Az Öreg föltápászkodik és csodálkozva belenéz a ládikóba, amelyet ketten tartanak és amelyben bölcső, emberi bábuk és tehénkék, báránykák vannak…

Aztán húsvétkor is becsöngetett egy fekete szemű fiú, hogy szabad-e locsolkodni. Ő volt a szenes Feri, aki ősszel lehordta a tüzelőt a pincébe, és amikor a cirkuszos kocsi előtt ismertünk rá a téren, elárulta, hogy a betlehemes csapatban is ő volt az egyik pásztor. Szenes Feri éveken át rendszeresen megjelent nálunk bizonyos alkalmakkor, és én mindig nagyon örültem neki, mert a barátomnak tekintettem…

A népi vallásosság játékos rítusai után az iskolai hittanórák következtek (katekizmus), ezekről azonban már nem tudnék pozitív élményként beszámolni. Az életkori sajátosságomhoz – szerintem – nem illő száraz kérdezz–felelek szövegekhez ráadásul talpig feketébe öltözött száraz hitoktató nénik tartoztak, akiket mi csak „bilikalaposnak” hívtunk, és akik egyikével meg is gyűlt a bajom, mert „valahogyan” (jóllehet nem neki mondtam) a fülébe jutott, hogy kifogásolom a tananyagot, és ez szentségtörésnek számított még akkor is, ha a magolandóval a bibliai történeteket állítottam szembe, amelyeket „imádtam”, mert nagyon életszerűen meséltek el még egészen kicsi koromban a szüleim. Ráadásul némelyikhez még anekdotát vagy (nép)mesét is fűztek. Mint például, hogy a cigány ajánlkozik a plébánosnál, hogy kifestené a templomot. – Lehet – mondja a pap, de csak bibliai jelenetekkel. Egy idő után bemegy megnézni, hogy halad a munka, és látja, hogy csupa vörös festék a fal. – Hát ez meg micsoda? – kérdezi. – Hát a Vörös-tenger, ahol átmentek a zsidók. – De hol vannak a zsidók? – Hát már átmentek rajta.

A népmese pedig valahogy így szólt (egyébként sok mese kezdődött így: „Mikor Krisztus urunk a földön járt…”). Ez esetben éppen Szent Péterrel vándorolt, amikor egy faluban rájuk esteledett. Betértek a kocsmába, ahol csak egy sarokban teríthették le a köntösüket és arra fekhettek. Igen ám, de nagy mulatság volt az ivóban és a táncolók összevissza rugdosták a kívülről fekvő Pétert, aki egy idő után megunta ezt és suttyomban megfordította a fekhelyet az alvó Jézussal, hogy most a társát rugdossák. Egy idő után aztán a táncolók is észbe kaptak – Ne ezt a szegény embert tapossuk egész éjszaka! Fordítsuk meg a vackukat!... És lőn!

Mindezt csak azért idéztem, hogy jelezzem, megértettem a mondandódat: az ember(iség) lelki egészségének megőrzéséhez szükség van humorosan felfogható élményekre; s a hivatásos tréfálkozóknak egy sajátos csoportját bohócoknak nevezzük. Történetileg rokonfogalomnak tekinthetjük a bolondot is – habár a modern civilizáció embere (legalábbis a kulturáltabbja) nem az elmebetegség bizonyos tüneteit hordozó embertársain tud igazán kacagni. Ilyen értelemben nem érzem a könyvben egészen tisztázottnak a két fogalom (bolond és bohóc) összemosását. Más kérdés, hogy az irodalmi (és talán történelmi) hagyományban él az a kép, hogy bizonyos helyzetekben az udvari bolond kiváltsága az igazmondás, és ebbe a tükörbe még olyik zsarnok sem röstell belenézni.

Itt jegyzem meg, hogy a „bolondszabadság” és a társadalomkritika frigyesülésének ünnepnapjairól („bolondok miséje”, „húsvéti nevetés”, Erasmus, Luther, a keleti kereszténység „szent bolondjai” stb.) részletesebb ismertetést is szívesen vettem volna, de ez nem sokat változtat a lényegen. Mármint hogy Ferenc pápa – akit főpapoknál szokatlan szokásai okán „korunk szent bolondjaként” szintén a fenti sorba helyezel – új korszakot nyitott (nem csak) a katolikus egyház történetében, és világunk minden emberarcú értékközösségének életében is.

De ha már eljutottunk Ferenc pápa személyiségének és szerepének méltatásáig – ami nyilvánvalóan és nagyon helyesen írásod célja –, nekem az előzmények felsorolásából hiányzik a magát Isten bohócának nevező Szent Ferenc elhelyezése a sorban. Akiről más fejezetben olvasom, hogy VI. Pál pápa 1979-ben az ökológusok védőszentjévé avatta; ismét más helyen említed a Katakomba-paktumot, amelyben 40 zsinati püspök meghirdette a XX. század realitásához alkalmazkodó „szegények egyháza” programot. Ez nekem nagyon összecseng Assisi Szent Ferenc XIII. századi „alternatív” mozgalmával. Érdekelne, valóságos kapocs-e a program Ferenc pápa és névadó őse közt?

Persze tudom, hogy a legendáriumok és a történeti alakok nem mindig fedik szükségképpen egymást, de az a mód, ahogyan a gazdag ifjú elhagyta a szülői házat és az öröklött polgári javakat, az írásod témájába vágó történeti ténynek látszik. Bizonyára lehetett valami alapja annak a legendás motívumnak is, hogy Ferenc képes volt madaraknak is prédikálni; s ha már csak irodalmi leleménynek tekinthetjük is a vérengző farkas és a rettegő gubbiói polgárok közti „megegyezés moderálását”, ez mai szemmel nézve – szerintem – az egyetemes kultúrtörténet legfontosabb példabeszéde. A megegyezéses érdekérvényesítés, a win-win stratégia, egyben az empatikus kommunikáció ideáltipikus mintája.

Ez persze az olvasó (jómagam) asszociációja, ami természetesen nem pattanhatott volna ki a semmiből az írás ismerete nélkül. Az írás lényege pedig, hogy egy „szegletkő” ember körül hozzá hasonlóan szabálytalan sorsú és személyiségű emberekből afféle bázisközösség képződik, megtestesítvén a II. Vatikáni Zsinatnak Ferenc pápa által erőteljesen szorgalmazott egyházreform-programját – amely általánosabb életmód-reform is egyben, anélkül, hogy a katolikus egyház „egyedül üdvözítő” hitelveit akarná a testvérinek tekintett vallásos és laikus szervezetekre és személyekre erőltetni (párbeszéd).

De nem könyvismertetőt akarok írni, könyved magáért beszél, és tudom, hogy a leírt (kis)közösségnek megvan a valóságfedezete is Isten Bohócainak Rendje névvel összefogott (több mint) baráti köröd létében.

Ismerem én is ennek a rendnek néhány tagját és becsülöm őket. Sajnos, egyelőre kevesen vannak. Vagytok. Vagyunk – ha magamat is ide számíthatom. Mint ahogy teszem szívem szerint. Ha igazság- és feladatkereső, előítélet-mentesen gondolkodó emberek összeszerveződését látom, legyen az a közösség bármily’ szűk körű, hajlamos vagyok benne mustármagot látni – amely kisebb ugyan minden magnál, de fává lesz, rászállnak az égi madarak, és fészket raknak az ágain. (Máté evangélista után kissé szabadon.)

További jó munkát kívánva barátsággal köszöntlek,

Budapest, 2021. május 5.

Egy égi madár (Trencsényi Imre)