Szerencsés nap volt 1971. május 19. a Real Madrid, és elátkozottnak tetsző a magyar labdarúgás számára. A királyi gárda Ignacio Zoco góljával az utolsó percben egyenlített a Chelsea-vel vívott KEK-döntőben (1-1), míg honfitársaink 3-0-ra kikaptak Szófiában, a bolgárokkal vívott Eb-selejtezőn. A magyar szakvezető, az MTI sportszerkesztőségének elöljárója saját titkárnőjének diktálta a telefonba a keserves meccs után: „Lemondott Hoffer József szövetségi kapitány”. Emiatt nehéz helyzetbe került Illovszky Rudolf, aki már elszerződött Zaragozába, de a sporthivatal kötelezte, lépjen Hoffer helyére a válogatottnál.
Abból a szempontból nem volt rossz döntés, hogy Illovszky irányításával összes többi selejtezőjét megnyerte, sőt még gólt sem szedett be, majd az Európa-bajnokság legjobb négy csapata közé jutott a nemzeti együttes. A másodszor kapitány mester a belgákkal a harmadik helyért vívott találkozón (1-2) ült huszonötödször a címeres mezes csapat kispadján, és egészen jó mérlege volt: 15 győzelem, 5 döntetlen, 5 vereség. Persze a negyedik helyért kapott hideget-meleget a tréner és a gárda, mert akkoriban még nem volt divatban ünnepelni – nem, nem a selejtezőcsoport – az Eb negyedik helyét. (Ahogyan a szófiai mérkőzést dirigáló Tofik Bahramovot sem tartottuk kebelbarátunknak, de az azeri játékvezető, akiről a bakui stadiont elnevezték, ma alighanem az lenne.)
Amúgy Zoco utolsó perces egyenlítése smafu volt ahhoz képest, hogy az utánpótlás-válogatott a 97. percben kapott góllal kapott ki 1-0-ra aznap a bolgároktól. A Chelsea drukkereit azonban megrendítette Zoco mentő megmozdulása, mert négyezren utaztak Londonból Athénba, a döntőre, de nagy részüknek nem volt újabb 30 fontjuk az akkori szabályok szerint két nap múlva megismételt meccs jegyére és főleg nem szállodára. Ám a többség maradt, mégpedig úgy, hogy az éjszakát a pireuszi ég alatt töltötte, s előzőleg nem győzött telefonálni haza: „Főnök, legyen szíves engedélyezni szabadságom meghosszabbítását.”
A londoni együttes már hozzászokott a kétmeccses csúcstalálkozóhoz. A KEK-szereplésre jogosító FA Kupa-győzelmet akképpen érte el, hogy elsőre 2-2-t ért el a Leeds-szel szemben, majd másodszorra – kétszer negyedórás hosszabbítás után – 2-1-re nyert. David Webb a 104. percben fejelte a trófea elhódításáról határozó gólt, ám a mérkőzés nem erről, hanem rendkívüli agresszivitásáról maradt emlékezetes. A meccset az angol futballtörténelem legbrutálisabb két órájaként tartják nyilván, a The Observer azt írta Eric Jennings játékvezetőről: „Időnként úgy tűnt, hogy csak halotti anyakönyvi kivonat bemutatása után ítél szabadrúgást.” A kíméletlen szabálytalanságok sora azzal kezdődött, hogy Webb – biztos, ami biztos – már a második percben „szétrúgta” Eddie Grayt. Attól kezdve mindenki „adott” mindenkinek. Igaz, e nélkül is az erőszak tombolására lehetett számítani, mert Ian Hutchinson, a Chelsea csatára nem palástolta, amikor a leedsiekről kérdezték: „Utáljuk őket, ők pedig utálnak minket.”
Az angol csapat az athéni döntőre is átmentette belemenős formáját, ennek következtében Pirri, a Real Madrid vezéralakjainak egyike begipszelt karral játszott a második mérkőzésen. Ilyesmi manapság elképzelhetetlen lenne, de ötven éve megengedték, így az első meccsen partjelző, a másodikon játékvezető Anton Bucheli sem emelt kifogást ellene. (Elsőre a svájci sporttárs honfitársa, Rudolf Scheurer bíráskodott.) Peter Osgood, a Chelsea centere pedig kortizon injekciókat kapott a térdébe, hogy egyáltalán futballozni tudjon, és megérte szurkálni, mert a döntő mindkét találkozóján gólt szerzett. A középcsatárt „a Stamford Bridge királyának” hívták, 2010 óta szobra van a Chelsea-stadionnál. A többiek sem voltak akárkik: Ron Harris 795, Peter Bonetti kapus kereken 600 bajnoki mérkőzésen szerepelt az akkor még nem feltétlenül „arisztokratikus kékek” együttesében.
Az athéni visszavágó ragyogóan indult a londoniak szempontjából. Előbb Borja kapus röviden ütötte ki a labdát, és Dempsey kapásból a hálóba lőtt, majd Osgood védhetetlennek nem mondható, bal sarkos lövésére a spanyol háló ingatag őre feltűnően későn vetődött. Fél Európa húzta fel a szemöldökét a képernyő előtt: ez a lyukas kezű vajon ki fia Borja? A 2-0-ás brit előny nagyon is megnyugtatónak tetszett, mert a Chelsea csak egy alkalommal kapott egy gólnál többet a KEK-sorozatban (FC Bruges 0-2, a visszavágón 4-0), a címvédő Manchester Cityt is dupla nullára (1-0, 1-0) verte az elődöntőben.
Az utolsó negyedóra kezdetéig nem is történt változás, ám ekkor a paraguayi Sebastián Fleitas tetszetős szólóval szépített. Miguel Muñoz, a Real Madrid edzője elérkezettnek látta az időt, hogy beküldje Francisco Gentót, aki aktív pályafutása utolsó mérkőzésén a kilencedik európai kupadöntőjét játszotta. Addigi BEK-döntős mérlege imponáló 6:2 volt, s ehhez járult tizenkét spanyol bajnoki cím. A másfél évvel később, 1972. december 14-én rendezett búcsúmeccsén így festett a Real Madrid nemzetközi csatárötöse: Bene Ferenc, Eusebio (portugál), Santillana (spanyol), Dobrin (román), Gento [Dzsajics (jugoszláv)].
Ám hiába jött Athénban Gento, az eredmény már nem módosult. Szőnyi János, a több nyelven és – hiszik vagy sem – magyarul is választékosan beszélő tévériporter pedig így foglalta össze a történteket: „Gépszerű csapatjáték az egyik oldalon, öncélú technika csillogtatása a másikon. Fortuna kegyeibe fogadta az angolokat, és a megismételt döntőn sem engedte el játékosaik kezét. A spanyolok a legbiztosabb helyzeteket sem tudták berúgni, így a tavalyi győztes Manchester City után a Chelsea a szigetországban tartotta a Kupagyőztesek Európa Kupáját.”
A Stamford Bridge környékén emeletes nyitott buszon parádézott hazaérkezése után a Chelsea, míg a Real Madrid nyomasztó évadot hagyott maga mögött, hiszen a La Ligában csak a negyedik helyet szerezte meg (1. Valencia 73 pont, 2. Barcelona 73, 3. Atletico Madrid 72, 4. Real Madrid 71). A bajnokság záró szakaszában tizenkét meccsből kilencet megnyert, kettőt döntetlennel zárt, és csupán egyet vesztett el, de ez is kevés volt az üdvösséghez.
Még a dobogóhoz is.
A KEK-ben harmadszor tartottak dupla döntőt. Hatvankettőben az Atletico Madrid aratott diadalt a Fiorentinával szemben (1:1, 3:0), majd hatvannégyben a lisszaboni Sporting múlta felül az MTK-t (3:3, 1:0). Akkor még volt közünk a világfutballhoz, sőt annak krémjéhez: az Eb-n bronzérmet, az olimpián aranyérmet nyert a magyar csapat, míg a kontinens válogatottjában az angyalföldi Mészöly Kálmán és a Hungária körúti Sándor Károly is szerepelt a jugoszlávok 7:2-es belgrádi legyőzése alkalmával.
Ami a glóbusz valódi labdarúgását illeti, a nemrégiben látott BL-elődöntő bizonyítja: ma már csak a Chelsea–Real Madrid stimmel.
