Megszúrtak, megdöftek engem is. Engem persze nem a versem végén, ahogy Cyrano szúrja meg az őt nem túl fantáziadúsan sértegető vicomte-ot. Én a vállamba kaptam a „vasat” és nem nevelő, hanem megelőző célzattal, és még monológot sem kellett előadnom. Ebből már ki lehet találni, hogy túl vagyok/vagyunk az oltáson: a nejemmel egyszerre kaptuk meg. Úgy gondoltuk, mégis csak így lesz a legegyszerűbb.
Azt már az első pillanatban eldöntöttük, hogy mi oltakozni fogunk, mint ahogy azt is, hogy nem kérünk sem az orosz, sem a kínai verzióból, kivárjuk a romlott Nyugat termékeit. Szeretnénk szabadon mozogni az EU országaiban, ha bevezetik a vakcinaútlevelet, s az egyelőre kérdéses, hogy ezeket el fogják-e ismerni. Ausztria is lekötött magának az orosz vakcinából, de csak akkor kezdik el használni, ha az Európai Gyógyszerügynökség is áldását adja az oltóanyagra (állítólag pár nap és megszületik a döntés). Vagyis nem fordítva ültek fel a lóra, hogy előbb a dicsőség, és aztán a biztonság. Igaz, ők nem járnak illiberális pávatáncot sem Putyinnak, sem a kínai vezetésnek, és még Európa-bajnokságot sem rendeznek. Boldog ország, mondja a bennem élő hazaáruló.
Engem is beoltottak volna már Szputnyikból, ha hagyom, de egyszerűen képtelen voltam felülni erre a lóra. Meg egyébként milyen átláthatóság az, ha oltás előtt az embernek körbe kell telefonálnia az orvosismerőseit, hogy valamelyest megbízható adatokat/véleményeket/tapasztalatokat szerezzen egy vakcináról? (Mint egy modern kori Hamlet: beadni, vagy nem beadni? Meghalni, elszunnyadni, semmi több!) Mások a közösségi oldalakon „végeztek” hasonló „felmérést”. Magad uram, ha szolgád (információd) nincsen. Boldogabb helyeken úgy képzelném el, hogy van ennek egy valamelyest megbízható honlapja, és olyan kormányszóvivő, aki nem csak a baráti sajtó kérdéseit hallja meg. Így tán jobban oszlott volna bennünk a gyanakvás, a már első perctől politikai kérdésnek (is) számító ügyben. Így akár geopolitikai döntésnek is lehet nevezni, hogy végül a Pfizert adattuk be magunknak, miközben csak egy megbízható és valamelyest átlátható oltásra vágytunk, pusztán szakmailag, s pusztán a vállunkba. Több időbe, több macerába telt (kétszer is regisztráltunk, és megmozgattunk néhány követ), hogy mindez egészen természetesnek tűnjön.
De nálunk már az is hősies, ami máshol fel sem tűnik.
Ezért is tekintek néha aggódva körül Bécsben. Mi lesz itt velem? Hol marad az éberséget folyton szinten tartó izgalom? Kit fogok majd szidni kéjjel, hogy levezessem mindennapi frusztrációmat, amelyhez már ötpercnyi hírolvasás is elég? Mi lesz a regényes életünkkel ebben a prózai, kiszámított világban? Ki akar majd nyelvi leleményekkel (libernyák) leszólni és ingerelni? Hol találok olyan szellemi táplálékot, amelyet a minap szállított Fodor-Horváth Zsófia, aki a férje könyve kapcsán írt egy igen visszafogott, rímtelen ódát, szerénytelenül kritikának nevezve a műfajt? Hiszen ez már majdnem visszahozta gyermekkorom intim ízeit, amikor a Kárpátok Géniuszának küldtek hasonlóan felhevült, pihegő keblű köszöntőket születésnapja alkalmából.
Egy ilyen közeg csak hiányozni tudhat. Hiszen itt a renyhe bécsi polgár piknikezni jár a napos hétköznapi délutánon: munka után leheveredik a közpark gyepén (ká-európaiként fittyet hányva a fűre lépni tilos táblára), és úgy tesz, mintha csak naplopásból állna a világ. Azon tűnődtem én is a harsogóan zöld füvön fekve, hogy vajon mi hiányzott otthon (Magyarországon) és még otthonabb (Erdély), hogy ez a könnyed heverészés kijöjjön belőlem. Mi tartott féken? Jó, Pesten nincs lépten-nyomon hívogató park, hívogató gyeppel. A zöldfóbia valahogy mindent kivág, eltüntet, neki az az igazán zöld, amit az épületek tetejére raknak falból, mert úgy el lehet adni a beépítés mértékét.
Arra jutottam, hogy a ká-európai örökös izgalom, a folyton regénybe kívánkozó életünk, a kenyér helyett jutó, éltető stressz nem engedi ezt a nyugalmat. Nincs a vérünkben. Hogyan is lehetne úgy leszállni a BKV-ról szerdán vagy pénteken, hogy a rántotthúsos szendvicset a millenáris gyepén fogyasztom el? Hiszen akkor ki fog mérgelődni, aggódni vagy épp gyűlölködni? Holott, jöttem rá a bécsi füvön, nagyon is bennem van ez az elengedés, ez a politikamentes pihenés.
Abban bízom, hogy az oltástól most kissé még bátrabb leszek. Új parkok, új gyepét fedezem majd fel. Már több regényre való tapasztalat gyűlt össze bennem, vitt el hónapokat, tán éveket, most már rám fér ez az idegenszívű, kozmopolita lazítás. Ebben a heverészésben majdnem annyi tágasság van, mint egy nem várt utazásban. Magunknak szóló ajándék. Fel- és eloldozás. A parkban nem lehet kettéosztani a világot, nincsenek mi, és nincsenek ők. A bécsi füvön heverészve többet értettem meg Európa mai békés lényegéből, mint a történelemkönyvekből. Persze lehet, hogy ők meg a mi izgalmasan abszurd életünket irigylik az orosz-rulettes kórházi ellátással, a nem-tanulásra nevelő alaptantervvel és a gázszerelők előtt álló amerikai álommal. Azt hiszem, én épp most oltom be magam ellene – végképp.
