Elég volt mindenből! Fel, fel a YouTube-ra! Nagyon jó, meg lehet nézni az 1971-es, legendás francia–magyar 0-2 összefoglalóját. Kattintás… De nem Bene Feri, Dunai Anti, Zámbó Sanyi parádéi jönnek, hanem a két szemüveges: Karácsony és Gyurcsány. Együtt, mindig együtt, feliratkísérettel: Karácsony Gyurcsány jelöltje, már 2004-ben is neki dolgozott, 12 százalékos volt a munkanélküliség, eltörölték a családtámogatásokat, megszüntették a 13. havi nyugdíjat (hm, nem Bajnai alatt? mindegy, ki emlékszik rá?). Majd jön az ellenzéki pártvezetők maszkos-banditás csoportképe: „Ne hagyjuk, hogy újra tönkretegyék Magyarországot!”
És nincs menekvés. Kattinthatsz Latinovits utolsó interjújára, Wagner-operára, jönnek ők ketten: „Karácsony Gergely Gyurcsány Ferenc embere. Ne hagyjuk, hogy…” Kész, nincs mese, ez lesz most napirenden. Embere, nem embere, van benne valami, hazudnak, ügyes húzás, aljas húzás, megosztanak, félnek tőlük…
A cél ezúttal átlátható és vulgáris, de hogy éppen mit helyez – többnyire a kormány – a közpolitika napirendjére, meglehetősen bonyolult kérdéskör. Hazánkban a Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének Kormányzás és Közpolitikai Osztálya foglalkozik a témával. Csatlakoztak egy nemzetközi kutatási programhoz, amerikai módszertan alapján adatbázisokat építenek többek között politikai témák, törvények megjelenéséről – és médiavisszhangjukról.
„A napirendkutatás Frank Baumgartner és Brian Jones megszakított egyensúly elméletéből bontakozott ki – vázolja az alapokat Boda Zsolt, a projekt kutatója. Szerintük a kormány nem teljesen szabad a témák megválasztásában. Egyrészt lehetnek váratlan külső körülmények, mint például a mostani járvány. Másrészt egy polgári demokráciában a kormánynak reagálnia kell azokra a kérdésekre is, amelyeket egyes társadalmi csoportok tartanak fontosnak. Vagy épp a média veti fel. Komoly politikai reformokra pedig akkor kerül sor, ha egy ügy több szinten is napirenden van. Az sem ritka, hogy a kormány az ellenzék választási programjából is átvesz elemeket.”
A politológus szerint nem kérdés, hogy a hatalmon lévő erő tudja diktálni a napirendet, különösen a polarizált rendszerekben. Az Egyesült Államokban a republikánus és demokrata szekértábor két külön univerzum, általában eltérő preferenciákkal. Magyarországon is hasonló lett a helyzet az utóbbi tíz évben. A kettéosztottság következtében a kormány könnyen érvényesíti saját napirendjét. „Bár a közvélemény preferenciáit nem tudjuk egzaktan felmérni – magyarázza Boda Zsolt –, egyértelmű, hogy a magyar társadalom hosszú ideje az egészségügy helyzetét tartja a legfontosabb kérdésnek. Ennek ellenére a kormány csak a járvány kényszere alatt szánta rá magát komoly intézkedésekre. Ugyanakkor a végrehajtó hatalom 2015 óta napirenden tartja a migrációs veszélyt, miközben annak fontosságát a társadalomban a 2016-os népszavazás megkérdőjelezte.”
Némiképp ernyedt
A politológus kutatási eredmények alapján állítja, hogy a média szerepe is némileg sajátos nálunk. „A nyugat-európai és amerikai kutatások általában azt mutatták ki, hogy a politika valamelyest reagál a média napirendjére. A média inkább csak közvetíti, amivel a politika foglalkozik, de amiről ő kezd beszélni, az hatni tud a politikára. Nyilván kis mértékben, de mégis. A magyar helyzet más. Csináltunk egy statisztikai kvantitatív elemzést az 1990 és 2018 közötti időszakról, amely azt mutatta ki, hogy a médiának alig volt valami befolyása a magyar politikai napirendre. Kétségtelen, hogy a hazai politika az átlagosnál kevésbé reagáló, de a média magától nem nagyon beszél olyan közérdekű problémákról, amelyek elől nehéz lenne kitérnie a hatalomnak.”
A média napirendet alakító gyengeségében bizonyára szintén szerepet játszik a polarizáltság – a politikának való kiszolgáltatottság. Az egyik legnagyobb probléma Boda Zsolt szerint mégis inkább az, hogy maga a társadalom erőtlen, nem tud impulzusokat, témákat közvetíteni a sajtó felé: „Előfordulnak tiltakozások, mint az internettörvénynél, a vasárnapi boltbezárásnál, az olimpia tervénél vagy a kétezres évek egészségbiztosítási reformjánál, amelyek meghátrálásra kényszerítettek kormányokat, de saját problémafelvetésre szinte nincs példa. Nálunk a közvélemény egyelőre szervezetlen, kevés a közügyekben szerepet vállaló civil szervezet. Nem artikulálódnak, és így nem válnak képviselhetővé azok a kérdések, amelyeket a társadalom tartana fontosnak. Így nem lehet kikényszeríteni párbeszédet, főleg egy olyan kormánytól, amely amúgy sem hajlamos erre.”
Kimúlik a remény
Világos felszólítás. De mi történik, ha az átlagember elhiszi, hogy szabad, önmagáért felelős, egyeztetve-megegyezve kell képviselni érdekeit – nyilván felelős álláspontot kialakítva. Hát az történik, hogy azonnal beleütközünk a legnagyobb nehézségbe: hogyan lehet bármiről tárgyszerű, pontos és értelmezhető infót szerezni. Tavaly, november másodikán, az ATV Csatt műsorában volt például egy „tisztázó” vita Tüttő Kata főpolgármester-helyettes és a Budapest és a fővárosi agglomeráció fejlesztéséért felelős államtitkár, Fürjes Balázs között. Feszült, de kulturált volt a hangnem, és az elkötelezett polgár remélhette, hátha most megérti a budapesti fejlesztési pénzek gurulási irányát, a főváros gazdasági helyzetét, a Lánchíd-polémiát, járványelvonások jogos vagy jogtalan voltát.
A csörte a járműbeszerzéssel kezdődik. Mert, ugye, korszerűsíteni kell a járműparkot. Persze, mondja az államtitkár, és 34 új busz beszerzését finanszírozzák is a BKV-nak. Csakhogy ezt a fővárosnak kellett megelőlegeznie, méltatlankodik Tüttő, a kormánytól máig nem érkezett be a pénz. De be fog, jön a válasz, hiszen a tétel benne van a 2021-es költségvetésben. Na de kéne még 50 villamos és 51 troli. Megállapodtak a Fővárosi Közfejlesztések Tanácsában, hogy 3 milliárdot át lehet ide csoportosítani egy parkolók létesítésére kapott uniós forrásból. Igen, de a kormány végül úgy döntött, hogy a B+R parkolókra nagyobb szükség van. Miből lesz akkor troli, hogy valósul meg a többi városfejlesztési terv?
A főváros képviselője beúsztat a képbe egy uniós hitellehetőséget, hosszú lejáratú, gyakorlatilag kamat sincs rajta. Na de minek még jobban eladósítani szegény budapestieket? – mosolyog bölcsen Fürjes. Hiszen van pénz. És bevillant három aduszámot: Budapestnek van 90 milliárd forint szabad készpénzállománya, 133,9 milliárd forint megtakarítása értékpapírokban, és egy 2023-ig lehívható, 61 milliárd forintos hitelkerete. Mennyibe kerülnek azok a trolik? Tízmilliárdba? Akkor mi a probléma? Na, na, na – robban udvariasan Tüttő. Azért a budapestiek nem csak trolival élnek. Erre a pénzre van betervezve egy csomó más fejlesztés, ebből lesz felújítva a Lánchíd (amúgy mikor jön meg hozzá a beígért 6 milliárd?), ebből kell rendbe hozni utakat, felüljárókat, használni kell a Széna tér és a Blaha Lujza tér rekonstrukciójára. Fürjes: Na de a Blaha Lujza térre van uniós forrás, most hosszabbítottuk meg a határidejét a főváros kérésére. És innen kavarog az egész egy helyben tovább, előjönnek más sérelmek, elvonások, szolidaritási hozzájárulás, csattannak rájuk az önigazolások, mozdulna már az egész a politikai vita felé, de lejár a műsoridő.
Kösz. A felelős közéleti magatartásra kész polgár azt szeretné látni, hogyan működik körülötte a közszféra, mindenekelőtt gazdasági téren. Mi történik az adóbevételekkel, milyen beruházások tűnnek előnyösnek, milyen támogatási formákat érdemes és kell erősíteni? Összességében: mennyire stabil a gazdasági helyzet, mik a perspektívák, az alternatívák? Csakhogy a saját nyelvén, általános műveltségi szintjén bármit olvas, hallgat, néz, nem kap egzakt választ, csak gondolatfüzéreket – amelyek adatait nem tudja leellenőrizni. Persze, ha nagyon sok kitartás van benne, vadászhat árulkodó számokra. Intézmények adatszolgáltatási felületein vagy épp a Központi Statisztikai Hivatal oldalán. És kontextus nélkül így sem lesz okosabb.
Bármit el lehet hitetni
Petschnig Mária Zita, a Pénzügykutató Zrt. tudományos főmunkatársa mindenesetre megmenti az átlagpolgárt a tudatlanság szégyenétől.
„Ahhoz, hogy átfogó képet kapjak a gazdaságról, ismernem kell a foglalkoztatási, munkanélküliségi adatokat, az egyensúlyi folyamatokat, költségvetési számokat; az ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi, szolgáltatási adatokat; az inflációs mutatókat, utóbbiakon belül ipari, mezőgazdasági, építőipari, fogyasztói árindex alakulását. Egyszóval rengeteg adatot kellene tudni, és egymáshoz rendelni.
Én ezzel foglalkozom negyven éve. Nagyon nehéz összerakni egy megbízható makroképet. Egyetlen statisztikai hivatalunk van, alapvetően rá kell hagyatkoznunk. És ha valaminél, például az infláció mértékénél felmerül a gyanú, hogy nem annyi, amennyit közölnek, bár attól még nem tudjuk megmondani, pontosan mennyi. Külön zavaró, hogy míg a statisztikai hivatal egy-egy területről készült gyorsjelentéseinek korábban tárgyszerű címe volt, például az, hogy mezőgazdasági vagy ipari árak alakulása ilyen és ilyen időszakban, 2010 óta a címek kiemelnek egy kedvező vagy esetleges belső ellentétek miatt éppen valakire kedvezőtlen adatot, ami megtévesztő lehet.
A fogyasztói árakról szóló legfrissebb jelentésnek például ez a címe: Áprilisban 5,1 százalékkal nőttek az árak az előző év azonos hónapjához képest. Valószínű, hogy ebből lesz hír, ez megy át az emberek fejébe, az alatta található részletek elsikkadnak, pedig ugyanilyen fontos mutató a gazdasági folyamat értékeléséhez az előző hónaphoz viszonyított változás, a fogyasztói mellett a nyugdíjas vagy a harmonizált árindex alakulása. Nem jó, hogy nincsenek alternatív számítások. Érdekes, hogy a második világháború előtt a szakszervezetek érdekvédelmi munkájához hozzátartozott valamilyen árindexszámolás is, ma már nem csinálják, sokba is kerülne persze. A kormány a rendeleti kormányzással a költségvetésben bármit megtehet, ezért akár felesleges is a költségvetést vagy a módosításait a parlamenttel elfogadtatni, bárhogy változhat.
Az önkormányzati pénzekkel kapcsolatos számháborúk hátterében pedig szintén nehezen átlátható gazdaságszabályozási döntések állnak. A kormány szerint Budapestnek van százmilliárd forintja, a főváros meg azt állítja, hogy nincs. Most mit tudom én, melyiknek higgyek. Nem kell csodálkozni azon, hogy egy egyszerű állampolgárnak, legyen bár diplomás, soha nem volt átfogó képe a gazdaságról. Ezért lehetséges bármit elhitetni vele.”
