Közel-Keleten egyelőre marad a „húzd meg, ereszd meg” taktika

A tartsd oda a másik orcádat is keresztény elve ebben a térségben a gyengeség jele, itt a mózesi törvények uralkodnak – állította Salamon Márton László, a Tel-Aviv-i Román Kulturális Intézet igazgatója.

Mennyire volt célravezető Izraelnek az immár harmadik gázai hadművelete során alkalmazott taktikája? A hadsereg porrá bombázta a Hamász teljes terror-infrastruktúráját, ami néhány éven belül újra kinő a semmiből és minden kezdődik elölről. A nemzetközi bírálatok is Izrael ellen, amiért légicsapásai civil áldozatokat is szednek, a Hamász, pedig újra és újra pajzsként használja a békés lakosságot.

Nos, úgy tűnik, egyelőre marad a légicsapásos taktika, mivel az alternatíva egy szárazföldi akció lenne, amelytől mindenki ódzkodik izraeli oldalon – hiszen ez elkerülhetetlenül jelentős emberi áldozatokkal is járna a hadsereg katonái között. Egyébként viszonylag új elemként megjelent az izraeli hadsereg által némi iróniával „gázai metrónak” nevezett Hamász-alagútrendszer semlegesítése is, mint stratégiai cél. Természetesen ez is csak félmegoldás, inkább csak időnyerés, hiszen a Hamász minden feje hamarosan visszanő, de legalább addig is viszonylag csend lesz. Csak viszonylag, mert a Gázához közeli izraeli településeken a riasztások szinte állandók, az ottani lakosok a terror fenyegetése alatt élik mindennapjaikat, és ebből kaptak most ízelítőt az Izrael többi részén, főleg a Tel Aviv körzetében élők. Úgyhogy itt igazából két rossz közül kellett választania az izraeli vezetésnek, amely a kisebbik rossznak ítéli meg az eddig alkalmazott „húzd meg, ereszd meg” taktikát.

Hogy lehetne ebből kilépni?

Az egyik megoldás nyilván a szárazföldi hadművelet, Gáza katonai megszállása lenne, a másik pedig a kivárás. Bizonyára vannak olyan számítások is izraeli részről, amelyek szerint a Hamász előbb-utóbb elveszíti politikai befolyását a gazdaságilag egyre rosszabb helyzetben levő gázai lakosság körében, és helyébe egy mérsékeltebb erő lép majd – akár a Fatah, akár egy másik palesztin alakulat. Egyelőre a dolgok egyáltalán nem úgy néznek ki, mintha ez a számítás egyhamar bejöhetne, de feltételezhetően ezen dolgozik az izraeli hírszerzés, és próbálja előmozdítani a dolgokat ilyen irányba. Ehhez persze türelemre lenne szükség, ami már igencsak fogytán van izraeli oldalon…

Honnan volt pénze a Hamásznak újrafegyverkezni ilyen rövid idő alatt?

Nyílt titok – az izraeli és a nemzetközi média szerint is –, hogy a Hamász fő finanszírozója egyben Izrael legfőbb ellensége is: Irán. Teherán bőkezűen pénzeli mind a Hamászt, mind pedig a Libanonban ténykedő Hezbollahot, ugyanakkor a szíriai polgárháborúban is aktív szerepet játszik. Újabban Katar is feliratkozott a Gázába humanitárius segély címén pénzt pumpáló országok sorába, ám az övezetet adminisztráló korrupt Hamász-vezetés eltéríti ezeknek az összegeknek a jelentős részét, egyrészt a vezetők Gáza-város luxusnegyedében épülő villáinak pompáját növelendő, másrészt a terrorszervezet fegyverarzenálját bővítendő.

Izraelnek tényleg nincs más lehetősége, mint a civil áldozatokkal járó légicsapások, vagy ez amolyan "csakazértis" az IDF részéről a nemzetközi szolidaritás hiánya miatt?

Mint említettem, a két lehetséges megoldás közül az izraeli katonai és politikai vezetés mindeddig a kevésbé fájdalmasat választotta. Ezek a légicsapások a körülményekhez képest a lehető legcélzottabbak és a lehető legkevesebb civil áldozattal járnak. Az izraeli hadsereg általában figyelmezteti a gázai lakosokat, mielőtt célba vesz bizonyos épületeket – telefonhívásokkal, úgynevezett „kopogtatólövedékekkel”, amelyek az illető épületek fedelén pukkannak anélkül, hogy jelentős kárt okoznának, mielőtt az igazi lövedék érkezne –, illetve egyéb módszerekkel. Nyilván elkerülhetetlen, hogy olykor minden igyekezet ellenére civil áldozatok is legyenek, főleg hogy a Hamász vezetői a lakosságot használják élő pajzsként, direkt óvodák, iskolák közelében rejtőznek el.

Gáza blokádjának fenntartása és ezzel az ottani szegénység konzerválása célravezető?

Mint tudjuk, a gazdasági embargó az egyetlen olyan eszköz, amelyet a nemzetközi közösség be tud és be is szokott vetni a nemdemokratikus rezsimekkel szemben. Ezt teszi lényegében Izrael is a Hamász esetében, bár azt hozzá kell tenni, hogy ugyanakkor például az övezet vízellátását jelentős részben az izraeli területen, Askelon közelében elhelyezkedő tengervíz-sótalanító berendezések biztosítják, és még sok ilyen példával szolgálhatok. Sajnos a „kiéheztetési” taktikának az a nagy hátulütője, hogy a dolognak soha nem az illető ország helyzetéért felelős vezetők (lásd például Irán, Észak-Korea vagy Kuba esetét), hanem a lakosság issza meg a levét. De ismétlem, ennél jobb „megregulázó” módszert még senki nem tudott kitalálni.

A falak, a védelmi kerítések, a határátkelőkön a palesztinokkal szemben alkalmazott diszkriminatív és sokszor megalázó eljárás állandó bírálatok céltáblájává teszik Izraelt és megkérdőjelezik azt a régi érvet, miszerint a Közel-Kelet egyetlen demokratikus állama. Ez mennyire igaz, onnan nézve is szegregációnak és diszkriminációnak néz ki, vagy jogos és elengedhetetlen önvédelemnek?

Ez egy nagyon összetett probléma, amelyet sok szemszögből lehet szemlélni és láttatni. Izraeli nézőpontból a képlet a következő: az állandó terrorveszély árnyékában nem lehet finnyáskodni, az ellenség gyengeségként fogna fel és kihasználna Izrael ellen bármilyen – európai, nyugati szemmel nézve egyedüliként elfogadható – „nondiszkriminatív” eljárást. Túlkapások persze minden helyen és helyzetben előfordulnak, és ezeket igyekeznek mindig kivizsgálni az izraeli katonai és polgári hatóságok, de a hangsúly az önvédelem jogán van. Európai, keresztény gondolkodású ember számára erkölcsileg az újszövetségi tanítás az irányadó: „aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is”. A Közel-Keleten azonban inkább a mózesi „szemet szemért” törvény alapján működnek a dolgok. Ezzel együtt azt hiszem, helytálló Izraelt demokratikus államnak nevezni, még ha nem is mindig és teljesen a nyugati standardoknak megfelelő kritériumok alapján.

Van bármi esély a béketárgyalások felélesztésére az izraeli- palesztin kölcsönös bizalmatlanság legyőzésére, bármiféle kompromisszumos megoldásra?

Hogyne, az izraeli-palesztin viszonynak voltak jobb pillanatai is, és remélhetőleg hamarosan ismét meglesz mindkét oldalon a politikai akarat visszatérni a tárgyalóasztalhoz. Ehhez azonban arra lenne szükség, hogy mind Jeruzsálemben, mind Ramallahban demokratikus választások nyomán létrejövő legitim kormányok közösen keressék a kompromisszumot. A Trump-féle, torzóban maradt annektálási terv tavalyi befagyasztása óta teljesen leállt mindenféle rendezési folyamat. Izraelben az utóbbi két év alatt négy sikertelen választást bonyolítottak le, míg a palesztin területeken éppen ellenkezőleg: immár másfél évtizede nem tartottak választásokat. Amíg a belső politikai terek nem rendeződnek, a külső rendezéshez sem lehet hozzáfogni.

Úgy tűnik, jelenleg Izraelnek sokkal nagyobb gondot jelent a hazai arabok lázadása, az arab-zsidó belső etnikai viszály. Erre igen rég nem volt példa ilyen mértékben. Maga Kobi Sabtáj rendőrfőnök mondta, hogy ennek egyik legfőbb oka a szélsőjobb és a "hűtlen" arabok kiebrudalását követelő Itamar Ben Gvir képviselő személyes provokációja. Arra is figyelmeztetett, hogy a zsidó szélsőségeseknek is fegyverük van, és keresik a balhét. Mi okozta ezt az etnikai konfliktust és az izraeli politika látványos jobbra tolódását, azt, hogy a jelenlegi felhozatalban már Naftali Bennett is mérsékeltnek tűnik, holott nem is olyan rég még ő volt a szélsőjobb megtestesítője? Minek köszönhető, hogy kahanisták vannak a kneszetben, az országot alapító és azt évtizedekig vezető baloldal az eltűnés szélén, miközben egyre több a szélsőjobboldali csoport, megnyilvánulás és atrocitás?

Nos, úgy tűnik, Izrael sem mentes a populizmus nemzetközi térnyerése alól, és az itteni szélsőjobboldal is előszeretettel él a populizmus jól bevált eszközeivel. A problémák ott kezdődnek, amikor ezeket a szélsőségeket nem elszigetelni próbálja a politikai mainstream, hanem igyekszik hasznot húzni, saját céljaira felhasználni. Itamar Ben Gvir esete nyilvánvaló provokáció volt, ami feltehetően hozzájárult az indulatok fellángolásához. Amikor az izraeli társadalmat vizsgáljuk, nem lehet elvonatkoztatni a földrajzi tényektől: bár gyökerei európaiak, az alapítók Európában született és szocializált zsidók voltak, Izrael a Közel-Keleten, tehát Ázsiában helyezkedik el, viselve ennek minden jellemzőjét és következményét. Az alapítás óta eltelt 73 év alatt az izraeli társadalom alkalmazkodott a környezetéhez, hasonult hozzá, és ez meglátszik nem csak a gasztronómián, a zenei vagy éppenséggel az öltözködési kultúrán, hanem a politikai-társadalmi viszonyokon is. Amikor nyugati, liberális alapállásból Izraelre vonatkozó értékítéleteket hozunk, ezt a tényt is figyelembe kell venni.