A régi ismerősöm, aki elhívott oda, mindig analitikus alkat volt. Egy évet szánt rá az életéből, hogy megtudja, mi a boldogság, interjúkat készített „boldog” emberekkel, de nem tudom, meg tudta-e végül, amit akart. Én is terjedelmesen meséltem is neki az életemről, próbáltam gyötrően őszinte lenni, ezért egyre lelombozottabban szemeztem a diktafonjával.
Az ismerősöm most egy hírhedt pszichiáterhez hívott interjúra: kotorjuk ki nyilvánosan lelkem leülepedett mocskát. A gyomromban szúrást éreztem, amikor azt feleltem, vállalom. Vágási doktor úr – egyesek szerint – azzal lett ismert ember, hogy átlagembereket szégyenített meg a tévében. Láttam én is pár adást, ennél azért bonyolultabb volt az ügy, és engem még csak az sem zavart, hogy elemi pszichológiai közhelyekkel játszadozott. A lélek tévelygése nálunk még mindig olyan gyanús dolog, hogy a klisék is újdonságszámba mennek.
Magam miatt nem kellett volna odamenni. Valójában mindig tudom, mit nem kellene tenni. Hogy hová nem kellene húznom, mit nem szabadna megcsinálnom. De tudok nem figyelni magamra, a jelekre, amiket a testem vagy a lelkiismeretem küld, és olyan okosan, jó érzékkel hazudok magamnak, hogy – negyvenöt évem dacára – elhiszem.
Hétköznap estében maradtunk. Az volt az érzésem, mintha figyelne ez az ismeretlen, üres külváros, a békásmegyeri panelvadon. Hogy mit szólok hozzá. A pici stáb egy elhagyott, szellemjárta iskola stúdiójában várt. Vágási doktor, az egykori klinikai pszichiáter már valahol bent volt az épületben. Úgy tűnt, mintha a stúdió melletti tantermekben régen nem lenne oktatás, nem csak a járvány miatt zárták volna le. Nyomasztó otthontalanságban álldogáltam a fotóssal, aki legutóbb egy nyilvános vécé kőporos falánál készített rólam portrét, olyan nagy elánnal, hogy kijött a vécésfiú. Az illemhely gazdája végigmért, földerült az arca.
– Tudom már! – örvendezett. – Maga a Krusovszky!
Vágási doktor úgy vonult be a közös portréfotózásra, mintha a törvény nevében jött volna. Elhúzott szájjal mosolygott, már megnyerte a partit. Puhán fogott kezet, nem mondott, nem kérdezett semmit. Nyomtatott jegyzetei voltak, a szerkesztő tehette elé nemrég. Egymásra kellett mosolyognunk, éreztem, hogy elpirulok. Nem bírtam ránézni. Átvillant rajtam, hogyha ez egy meccs, akkor tényleg megnyerte – már most.
Nyilvános tipródásunkat élőben adta a tévé, és erre én az utolsó pillanatban eszméltem rá. Biztosan elárulták előre, vagy ha nem, hát kideríthettem volna, hogy így lesz. De nem akartam tudni. Akkor talán nem megyek oda, vagy készülök, legalább azt végiggondolom, hogy arra mit felelek majd neki – amit nyilván meg fog kérdezni –, hogy „minek mentem oda”. Amikor megkérdezte, váratlanul ért, mint egy bukásra álló diákot a feleltetés. Körbenéztem az iskola lakatlan termén, és azt feleltem.
– Nincs hová menni.
Azt hiszem, ez a kiszaladt félmondat volt az egyetlen értékelhető válaszom. Különben minden létező csapdába belekergettem magam. Úgy adtam fel Vágási doktornak a labdákat, mint aki nem is a lélek ügyeivel sáfárkodik, megélhetésszerűen.
A doktor úr türelmetlen volt és nárcisztikus, de nem vérszomjas. Nem kent rám semmit, megtettem én helyette.
Ő csak rendre közbevágott, és megkérdezte, értem-e, mit beszélek.
Értettem. Pedig nem akartam. De ott ült mellettem a vallatópadon az önvád, az örökké letagadott és meghaladottnak gondolt indulat, hogy én tehetek róla, hogy beteg voltam, magam miatt lettem rákos, nem a vírus az oka, hanem én. Ott várakozott rám az öngyűlölet, mint egy szabadnapos diák, lóbálta a lábát. Úgy fogyott belőlem az erő, mintha több résen szivárgott volna egyszerre. Vagy mintha kergettek volna. És lehet, hogy kergettek is, csak az nem volt biztos, hogy ki. Vágási doktor elől menekülök-e, vagy a saját sejtéseim elől.
Megritkultak a szavaim. Egyre hosszabb, vaskos hallgatások jöttek. Egy jókora üvegfalon át beláttam a szerkesztői némaszobába.
– Akkor olvass leveleket! – javasolta a szerkesztő a doktor úrnak.
Úgy éreztem magam, mintha a saját álmomban lennék. Nem tudtam eldönteni, ezt a mondatot a némaszoba gyatra szigetelése miatt hallottam, a doktor ül füleséből szivárgott-e ki, vagy csak képzeltem. Az utóbbi tűnt a legvalószínűbbnek, de ekkor Vágási úr, minden átvezetés nélkül, olvasni kezdett valami szöveget.
Minden egymásra volt csúszva, összekeveredett. Hol kibírhatatlanul lassú volt a beszélgetésünk, hol pattogott, nem tudtam követni. Tökéletesen meggyőztem magam, csak képzeltem az előbbi szerkesztői utasítást, ezért amikor a doktor úr belemerült, képes voltam meglepődni, mi ez. Hogy jön ide? A konzerv e-mailben egy ismeretlen férfi vágyott szabadulni a démonaitól, leginkább az alkoholtól. A doktor úr felnézett rám.
– Az apja! – súgta a fülébe a szerkesztő.
Ez most egyértelműen a doktor úr füleséből jött.
Az apám, gondoltam, és úgy elmerültem, hogy nem is tudom, a doktor úr kérdezett-e egyáltalán valamit, vagy csak úgy, minden kényszer nélkül szolgáltattam ki magam. Apám, mármint a lassan húsz éve kísértő szelleme odaült közém és az öngyűlöletem közé. Mindkettőnk helyett röstellte magát.
Mire föleszméltem, már azt is elárultam, hogy ő, ha úgy nézzük, és nem olyan nehéz úgy nézni, öngyilkos lett. Halálra itta magát.
A doktor úr ránk nézett, az apámra, az öngyűlöletemre, amit a betegségem miatt érzek, és összefoglalta a látottakat.
– Le akarod másolni.
Akarja a halál, gondoltam.
– Apádat.
Nem mertem oldalra nézni. Mintha tényleg ott ült volna, megpróbáltam teljesen kizárni a tudatomból a perifériás látásomat.
– Addig racionalizálsz, míg meg nem ölöd magad. Mint ő. És az is öngyilkosság lesz. Csak legális.
Megfogtam a torkom, eltakartam a heget. Nem emlékszem, mondtam-e még valamit. Talán igen, talán nem.
A doktor úr békén hagyott, a várva várt betelefonálókkal bajlódott, ormótlan közhelyei, úgy tűnt, rendre betalálnak.
Némán mentünk le az emeletről.
A parkolóban kezet fogtunk. Már elléptem a kocsi felé, amikor visszahívott, hogy tudom-e, ez a jegesen hideg kéz mit jelent. Biztosan gyakran csinálja ezt a trükköt, gondoltam, és megéreztem, hogy fázik a kezem.
– Nem – feleltem.
– A rettegés – mondta. – Ez a rettegés jele.
Már szinte a kocsiból szólt ki utánam.
– Kérjél segítséget, amíg nem lesz nagyobb baj.
Én meg álltam az üres, sötét parkolóban egyedül, a démonjaim meg unottan várták, hogy elinduljunk végre.
