Van majdnem 600 ezer ember, aki ellenzéki szavazó, és nem kötődik egyetlen párthoz sem – egyet akar: leváltani a rendszert. Van négy párt, mögéjük összesen 2,1-2,2 millió támogató sorakozik fel – népszerűségük mértéke nagyjából azonos (lásd: pártpreferencia-ábránkat), így ha bármelyik első akar lenni a majdnem egyenlők között, lényegében csak a másik kárára gyarapodhat. Következésképp, pártjai, ha az ellenzék a következő ciklus első felét nem versengéssel akarják tölteni (miközben egy 2022-es választási győzelem esetén kormányozni sem ártana), a másik felét pedig összefogósdival, akkor újra kell építeni a jelenlegi töredezett struktúrát. (Ez egyébként elsődleges feltétele annak, hogy az említett 600 ezer összefogás-szavazó a politikai formációk környékén maradjon, és ne vonuljon vissza a közéletből.)
Túlélésszövetség
A konszolidáció ebben az esetben annyit tesz, hogy a négy versenyző egyre vagy kettőre redukálódik – amennyiben az utóbbi eset áll elő, az a célszerű, ha van egy kicsi és egy nagy, különben újrakezdődik a versengés. Ez persze az ideáltipikus, politológiai tankönyvi példa, és korántsem biztos, hogy a honi valóság hajlandó igazodni. A most létrejött összefogást a túlélés vágya katalizálta. Egyrészt korántsem biztos, hogy az ellenzéki pártok mindegyike kibírna még egy ciklust ellenzékben – a választói apátia könnyen a végüket jelenthetné. Másrészt saját táboraik szorították őket együttműködésre, és aki kiugrik, azt a választók támogatásmegvonással büntetik (praktikusan: nem jut be a parlamentbe).
Ha enyhül a nyomás – például kormányváltás esetén –, kérdés, miképp reagálnak az ellenzéki pártok, szétugranak vagy kitartanak egymás mellett? Az azonban biztos, hogy közös regnálás esetén csak fogcsikorgatva tudnák megőrizni az arcukat, a kormányzás (legyen szó pozitív vagy negatív ügyről) lényegében teljesen összemosná őket. Emlékeztetőül: az első MSZP–SZDSZ-koalíció alatt megfakultak a szabad demokraták, és bázisuk is szépen apadt, így a második közös kormányzás alkalmával úgy próbálták megőrizni arcukat, hogy számos ponton szembementek a szocialistákkal, és végül ki is ültek a koalícióból, kívülről támogatták a kisebbségbe szorult Gyurcsány-kabinetet. Akkor sem volt sikertörténet, de egy hatpárti koalíció esetén a gyors halált jelentené, ha a szövetségesek egymás kárára próbálnának izmosodni. (És érdemes megemlíteni, hogy a most formálódó közös program is „homogenizálja” az ellenzék pártjait, lényegében senkinek nem lesz erős mondása, ami megkülönbözteti a többitől.)
A tömeg legitimál
A siker záloga – és ez igaz kormányváltás, illetve egy megerősödött ellenzék esetén is –, ha sikerül kétpólusúvá formálni a politikai rendszert. Azaz szükség van egy ernyőszervezetre, ha úgy tetszik, egy néppártra, amelyik képes befogadni a szereplők mindegyikét vagy majdnem mindegyikét – a pártkötődéssel nem bíró, de politikailag aktív szavazókkal egyetemben. Karácsony éppen ezért hosszú távon próbált előzni, amikor – baloldali, konzervatív és liberális értelmiségiekkel együtt – életre hívta a 99 mozgalmat. Melynek arcai rövid távon érdemben nem növelik népszerűségét, hiszen akik eddig hitelesnek tekintették Ferge Zsuzsát, Ángyán Józsefet és így tovább, azok zömmel egyetértettek abban, hogy igaz az, amit az MSZP–Párbeszéd miniszterelnök-jelöltje az életről és a mindennapokról mond. Abban viszont érdemi segítséget jelentenek a 99 mozgalom figurái, hogy segítsék tömegessé tenni a mozgalmat. A nagy számok ugyanis legitimálnak, a bőséges tagság legalább részben jogalap arra, hogy az adott szervezet potenciális integrátorként lépjen fel.
És a 99 mozgalom jelenleg mintegy 35 ezer tagot számlál. Persze a repülőrajtnak számos oka van. Egyrészt viszonylag régóta vártak valamit az ellenzéki struktúrával mit kezdeni nem tudó, politikailag aktív, nem kormánypárti szavazók, másrészt egyelőre mindössze egy regisztrációnyi energiát kell befektetni – az elköteleződés mértékét majd az mutatja meg, mennyire hajlandók eseményeken részt venni, aktivistaként beszállni a kampányba. Ám az tény, hogy jelenleg a Karácsony fémjelezte mozgalomnak kétszer-háromszor annyi tagja van, mint az összefogás különböző pártjainak (és abba nem érdemes belemenni, hogy a nyilvántartás milyen valóságot és aktivitást takar). Ez pedig egy jó alap lehet az említett (ellen)pólus kiépítésére.
Persze – és itt köszön vissza a hosszú táv – a 99 mozgalom legfeljebb a 2026-os választásokon rúghat labdába, hiszen a jövő tavaszi voksolás után a jelenlegi ellenzéki pártok frakciói ülnek a Tisztelt Házban. Így az elsődleges cél, hogy a képviselőcsoportok minél nagyobbak legyenek. (Már csak azért is, mert egy esetleges összeolvadás esetén a frakciók mérete nagyban befolyásolja a belépési pozíciót.) Hogy mekkora is lesz egy-egy párt parlamenti csapata, azt elsősorban az előválasztás határozza meg. Egyrészt, bármilyen furcsán hangzik is, maga a választás már csak egyfajta következmény, hiszen az előmeccsen dől el, ki állhat egyáltalán startvonalhoz. Másrészt az összefogás pártjainak közös listáját (értsd: a helyosztást) erősen befolyásolja, ki hogy teljesített az előválasztáson, és hány egyéni választókerületben indulhat a képviselőjelöltje – és kinek a miniszterelnök-jelöltje marad a porondon. Utóbbi egyébként az első fontos lépés egy egységesebb struktúra felé, hiszen az ellenzéknek eddig nem volt vezére, most pedig a közös miniszterelnök-aspiráns tekinthető annak.
És ennél a pontnál érdemes végiggondolni, a miniszterelnök-jelöltek mivel erősítik leginkább pártjuk (és jövendő frakciójuk) esélyeit – azaz ki lép vissza még az első forduló előtt, ki fut, illetve nem fut rá a második fordulóra, és ha valaki kiszáll, akkor kit ajánl saját táborának figyelmébe. A formális logika azt diktálná, hogy az első ütközés előtt ne álljon félre senki: egyrészt így nem hord szavazatot a helyi képviselőjelöltekre, másrészt gyengeséget sugall. Úgyhogy azt kell mérlegelni, ez a kockázat nagyobb, vagy az, hogy a választáson alulmúlja pártja népszerűségét, ami szintén rontja a pozíciót. Ezt a lehetőséget – legalábbis a Publicus Intézet közvélemény-kutatása alapján – leginkább Fekete-Győr Andrásnak érdemes megfontolnia.
Sűrű meccs
A Momentum elnökét, ha mind az öt versenyző – rajta kívül Dobrev Klára, Jakab Péter, Karácsony Gergely, Márki-Zay Péter – rajthoz áll, mindössze 3 százaléka támogatja azoknak, akik részt vennének az előválasztáson. Miközben pártja részesedése a biztos szavazók között 8 százalék. (Hogy mi az oka ennek, arról csak találgatni lehet, de a legtöbb vélemény elhibázott kommunikációjáról szól: egyrészt az átlagember problémalistáján viszonylag hátul szerepel a korrupció, miközben a Momentum elnöke az elszámoltatásból – lásd: felcsúti per – próbált toposzt építeni; másrészt nem tett jót a járványpopulizmus, amikor Fekete-Győr arról beszélt, hogy mindenkinek, aki beoltatta magát, üsse 100 ezer forint a markát.)
Érdekes helyzetben van Dobrev Klára, noha a mérések zöme – közvélemény-kutatótól függetlenül – azt jósolja, hogy ő vívja Karácsonnyal a döntő meccset. A Publicus azt mérte, hogyha kettejük közül kellene választani, akkor az MSZP–Párbeszéd miniszterelnök-jelöltjére 37, a DK favoritjára 28 százalék szavazna. Persze van ebben az adatsorban egy 35 százalékos tömeg, amelyik egyelőre nem tudja, vagy nem mondja, kire voksolna az előválasztáson. Márpedig ez a tömeg mozdulhat Karácsony felé, de Dobrev felé is.
Irányt mutatni vélhetően az első forduló fog. A 2018-as EP-kampány azt bizonyította, hogy Dobrev az MSZP törzsbázisából is képes kiharapni számos szavazatot. Ha ezt a mutatványt képes megismételni, akkor érdemes ráfordulni a második menetre. Viszont azt ajánlatos figyelembe venni, hogy az előválasztáson a DK kampányának Dobrev érdemi karaktert adott, míg az MSZP-nek nem volt arca (csapatban támadt), illetve Karácsony lényegében visszavonult az EP-kampányban. Most viszont az MSZP–Párbeszédnek szintén van favoritja, méghozzá olyan, akinek nagyon erős a másodlagos preferenciája a Demokratikus Koalíció hívei között. Azaz még az is megeshet, hogy ő rabol szavazatokat a DK-ból (ekkor áll elő az a kárhelyzet, hogy Dobrev támogatottsága kisebb, mint a pártjáé).
Hogy Jakab Péter mit csinál, az a legtöbb vélemény szerint nem kérdés: jelenleg ő húzza fel a Jobbikot, és az első fordulóig biztosan elmegy. A kérdés, hogy az alapvetően jó ütőemberként működő politikus (akinek egyetlen, de jól kamatozó innovációja, hogy úgy beszél Orbán Viktorral, mint elnök az elnökkel, azaz nem felfelé támad, hanem előre) beleszeret-e néptribuni szerepébe vagy sem. Ha az első forduló után visszalép, valószínűleg jobb listapozíciókat tud kimozogni, mint ha végigmegy.
Győzelemre egyébként az a jelölt vergődik, akiről a választók elhiszik, hogy meg tudja szorítani/verni Orbán Viktort – és van kormányzóképessége is (lásd: táblázatunkat).
