Démon a vásznon - Gyurcsány ráérzett

Vitatható, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként mennyit használt vagy ártott Magyarországnak, de úgy tűnik, az őszödi beszéddel most sikerül megteremtenie a magyar politikai krimit. Mit kaptunk a moziban másoktól?

Gyurcsány Ferenc lassan letaszítja bűnbaktrónjáról Soros Györgyöt. A Fidesz-kommunikáció őt rajzolja minden (általában fiktív) nemzetellenes manőver mögé, minden ellenzéki miniszterelnök-jelölt az ő embere, de Karácsony Gergely nagyon. Egyfajta nemzeti mumusnak festi a hatalom: plakátokon, kampányklipekben vele ijesztgetik az embereket. Most szintet lépett: politikai thriller készül róla. Pontosabban az őszödi beszédről, nyilvánosságra kerüléséről és következményeiről, az októberi rendbontásokról és a rendőri fellépésről.

Ez annál is nagyobb teljesítmény, mert a producer, Kálomista Gábor szerint a film nem politikai célból készül, nem választási propaganda (igaz, bemutatóját a kampányidőszakra tervezik, de tisztán üzleti megfontolásból). Készítői szerint egyszerűen csak drámai és tanulságos a történet – fordulatos, vászonra való, jó mozit lehet csinálni belőle, angol rendezővel, közvetlen állami támogatás nélkül.

Legyen így. Ebben az esetben viszont fejet kell hajtanunk Gyurcsány előtt. Hisz nem kevesebbről van szó, mint hogy az utóbbi száz évben ő tudott összehozni egy olyan sztorit, amelynek alapján érdemes elkészíteni egy politikai thrillert. Pedig volt itt két világháború, forradalom, ellenforradalom, fehérterror, vörösterror, népüldözés, kirakatper, besúgóhálózat, rendszerváltás. De egyik se dobott felszínre egy igazán frankó politikaikrimi-alapanyagot. De Gyurcsány ráérzett a műfajra.

Ráadásul nem csupán ráérzett, hanem sajátos elemekkel alighanem gazdagítani is fogja. Nemzetközi szinten. A politikai krimi az 1960-as évek végén virágzott fel. Emlékezhetünk a Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiájára (Grigorisz Lambrakisz görög békeharcos elleni merénylet), az olasz állam és a maffia összefonódásait leleplező filmbombákra, mint az Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek vagy A Mattei-ügy. Majd jött Az elnök emberei (Watergate-botrány), az Eltűntnek nyilvánítva (Pinochet puccsának amerikai támogatása), JFK (Kennedy-gyilkosság) és még lenne mit sorolni egészen egy tavalyi sikerig – ha már rendőri erőszakról van szó –, A chicagói 7-ek tárgyalásáig.

Óvatos gyakorlat

Születtek összetetten értékelő játékfilmek a közelmúlt politikusairól is, köztük Margaret Thatcherről, George W. Bushról. Ám arra nehéz lenne példát találni, hogy egy film a gyártó ország valamelyik aktív politikusának botrányát leplezze le, annak saját nevén. Főleg úgy, hogy az eset már nyilvánosságra került, és nincsenek új, a megítélését más megvilágításba helyező tények.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy tilos vagy alapvetően káros ilyen filmet csinálni. Demokráciában mindenki arról és akkor forgathat, amiről és amikor akar. Mindenesetre a fentebb vázolt „óvatos” gyakorlat nem véletlenül alakult ki. Arról van szó, hogy egy fontos, esetleg történelmi súlyú közszereplő műalkotás szövetébe kerülve a szerzőnek kiszolgáltatott figurává válik, ábrázolásában könnyen játszhat szerepet érzelmi minősítés, amivel aztán a befogadó is azonosul. Más szóval, alakja mitologikus, időtlen dimenziót kap. És a társadalom ezt a képet kezdi őrizni róla.

Film esetében különösen erős lehet ez a hatás. Kortársak esetében óriási felelősség megkockáztatni a művészi megörökítést, hiszen a történelem még nem alakított ki róluk elfogadott képet. Ezért egy aktív politikus negatív művészi minősítése, azaz „démonizálása” különösen nehezen vállalható – határozott politikai szándék nélkül. Konkrét vétkei automatikusan örök történelmi vétekként csapódnak le. „Bűnös” figurává válik, ami még akaratlanul is a vele szemben fellépő politikai erő kurzusát igazolja.

Nem véletlen hát, s nem csupán egyes korszakok autokratizmusával magyarázható, hogy a magyar filmművészet tartózkodott a politikai krimi műfajától. És még a történelmi figurák ábrázolásával is visszafogottan, megfontoltan bánt. Igyekezett csupán olyan alakokat bevonni a művek szövetébe, akik megítélése egyértelmű volt, vagy legalábbis fátylat borított rájuk az idő. Az viszont így is egyértelmű, és érdemes áttekinteni, milyen negatív vagy pozitív történelmi és jelen kori hősökkel igazolták magukat az egyes politikai-társadalmi korszakok.

Nehézkes figurateremtés

Ezúttal a szocialista korszak történelmi-közéleti „hőspolitikájáról” lenne szó. Elsőre talán meglepően hangzik, de annak ellenére, hogy az akkori egypártrendszer radikálisan új, egyenlőségre törekvő, jövőt építő világot akart láttatni maga körül, nem igazán tudta értékrendje mentén megteremteni a maga pozitív figuráit. És azok közül sem nagyon igyekezett példaértékű filmhőst teremteni, akiket hivatalosan dicsőített. Ságvári Endréről ugyan elkészült Keleti Márton rendezésében a Harminckét nevem volt (1972), de szégyenletesen erőtlenre sikeredett, és azonnal feledésbe merült.

Mondhatjuk persze, hogy a magyar antifasiszta ellenállás enyhén szólva nem hagyott az utókorra sok legendás eseményt és figurát.

Ám különös módon a Tanácsköztársaság időszaka sem került a filmes kommunista mítoszteremtés előterébe. Mindössze négy alkotásról beszélhetünk érdemben a témával kapcsolatban. A kommün emblematikus politikai vezetőivel egyikben sem találkozhatunk. A 39-es dandár (1959) és a Déltől hajnalig (1965) középpontjában a fegyveres harcok állnak, Gyöngyössy Imre költői, 1969-es Virágvasárnapjának főhőse egy keresztényi őskommunizmust hirdető pap, A vörös grófnő (1985) történelmi hátterében sem jelennek meg Kun Béláék. A forradalmi örökségről a legmélyebb és továbbgondolható összegzést a Balázs Béla Stúdióban készült Agitátorok (1969) nyújtotta, ám Magyar Dezső remekét az akkori vezetés polcra rakta – túlzott újbalossága miatt. Így aztán a hazai baloldali mozgalmak emlékét leginkább két tévésorozat, a Bors és az Egy óra múlva itt vagyok tette elevenné népmesei hőseivel, Bors Mátéval és Láng Vincével.

A szovjet típusú magyar szocialista rendszer a filmművészetben nem annyira saját hagyományaival, értékrendjével, mint inkább az őt megelőző Horthy-korszak kritikájával, tragikus-bűnös háborús szerepvállalásának leleplezésével próbálta igazolni progresszív történelmi szerepét. Előbbinél szívesen épített a húszas-harmincas évek magyar irodalmára, mindenekelőtt Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond és Móra Ferenc műveire. A háborús időszak feldolgozásánál pedig nem volt könnyű dolga. Igyekezett éles cezúrát húzni Horthy szövetségi politikájának hadi-nemzeti-erkölcsi következményei és a nyilas uralom közé, utóbbi néhány hónapjára, illetve a német megszállásra hárítva a fasiszta bűnöket.

Lényegében azt mondhatjuk, hogy a szocialista éra egyszerűen Horthyék öntörvényű bukásából származtatta önmagát. Ennek a történelmi képnek a kialakítása közben, amely a nemzeti lét traumatikus önvádaktól mentes folytonosságát is biztosította, született meg a magyar filmben a történelmi-politikai dokudráma műfaja, igaz, nem teljesen tiszta formában.

Mindenekelőtt Kovács András Cseres Tibor regényéből készített klasszikus alkotását, az 1942-es újvidéki vérengzést megidéző Hideg napokat (1966) szokás emlegetni a törekvéssel kapcsolatban. Ám nem érdemes megfeledkezni két másik munkáról, már csak azért sem, mert egyaránt a háborúból való sikertelen kiugrási kísérlettel foglalkoznak, hangsúlyozva, hogy a törvényes magyar kormány készen állt erre, ám félelmekkel teli habozása, tehetetlensége, illetve a német jelenlét miatt végül a nyilasok kezébe került a hatalom. A Honfoglalás (1963) Dálnoki Miklós Béla főparancsnok tevékenységén keresztül közelít a témához, míg Kovács András egy másik fontos filmje, az Októberi vasárnap (1979) a kiugrás végső kudarcának, Horthy bukásának napjait igyekszik rekonstruálni. A cselekmény főbb szereplői egy szárnysegéd, a kabinetiroda vezetői és néhány tiszt, maga a kormányzó csak a film végén tűnik fel néhány totálképben, ami jól jelzi, hogy az akkori filmgyártás még ennél a témánál is óvatosan bánt meghatározó történelmi személyek megjelenítésével.

Reformhéroszok

A Kádár-rendszer számára azonban idővel még a Horthy-korszak elítélésénél is fontosabbá vált közvetlen, „saját” elődjétől, a Rákosi-diktatúrától való elhatárolódás. Ezzel hosszú ideig 1956 októberét is zárójelbe tudta tenni. Az ötvenes évek elejét ábrázoló filmdrámák és szatírák egyéni sorsokon keresztül ábrázolják a sztálinista elnyomást, a politika legfelsőbb szféráját nem érintik. Mindenekelőtt alighanem szovjet beágyazottsága miatt. A sok kiváló film közül – Nyár a hegyen (1967), Szerelmesfilm (1970), A tanú (1969), A ménesgazda (1978), Angi Vera (1979), Napló gyermekeimnek (1984), hogy párat idézzünk – csupán A ménesgazdában tűnik fel Rákosi pár pillanatra, és egyedül a Sántha Ferenc riportregénye alapján készült Fábri Zoltán-remek, a Húsz óra (1964) használja a dokudráma eszközeit.

De hát akkor kik voltak a Kádár-korszak identitását körvonalazó pozitív és megjeleníthető történelmi hősök? A honfoglalókat, nagy királyainkat hiába keresgéljük a nemzeti filmmitológiában, nem kapnak szerepet. (Mátyás tudja beverekedni magát a Mit csinál felséged 3-tól 5-ig? című bohóságba.) Rákóczi megkapja a neki járó tiszteletet, de nem tud vetélkedni A Tenkes kapitányával. A betyárvilág elidegenítő realizmussal csap le ránk. A meghatározó orientációs pont nem más, mint a reformkor, 1848, a kiegyezés. Szinte összes fontos történelmi figurájának megjelenítésével együtt. A dicsőítés már Rákosi alatt megkezdődik a Dérynével és a Feltámadott a tengerrel, majd folytatódik Várkonyi Jókai-adaptációival (A kőszívű ember fiai, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán). A XIX. század magyar forradalmisága újra átélendő példaként áll a fiatalok elé a Petőfi ’73-ban, majd következnek a jelenre kritikusan reflektáló, részben 1956-ra is utaló megközelítések, köztük a Déryné, hol van? (1975), a 80 huszár (1978), a Klapka-légió (1983) vagy a Szirmok, virágok, koszorúk (1984). És még ki tudja, hány tévés produkció.

Ebben a témában tökéletesen egymásra talált a nemzet jövőjéről folytatott értelmiségi diskurzus és a kor hatalmi szférájának konszolidációs politikai irányvonala. Wesselényi, Széchenyi, Kossuth, Deák és követőik elitista, arisztokratikus reformszelleme lesz a vezérfonal Magyarország további haladása, demokratizálása felé, amelyhez a kádári rendszer használható politikai kereteket kínál. A felvilágosult nemesi attitűd a progresszív szocialista vezetői réteg ábrázolásában is feltűnik, aminek jó példája Kovács András publicisztikus filmje, a Falak (1968). Fontos pozíciókba került hősei a népért érzett felelősség arisztokratikus emelkedettségével vitatkoznak a szocializmus reformalternatíváiról. És Kovács András munkásságánál maradva: nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek közepén, A vörös grófnőben „megfeledkezik” a Tanácsköztársaság kommunista vezetőiről, és a demokratikus polgári köztársaság eszméjét képviselő Károlyi Mihály grófból teremt irányadó politikai figurát. A kultúrpolitika támogatásával. A népuralomról álmodó, balos forradalmiság számára pedig maradjanak Jancsó Miklós szimbolikus terei.