Előfizetés

Felnőtt az oktatás mostohagyereke

Közhelynek számít, hogy amilyen a ma oktatása, szakképzése, olyan lesz a holnap gazdasága is. Másképpen fogalmazva: egy jól teljesítő iskolarendszer a legjobb alapja a gazdaság növekedésének, a fiatalok jobb lehetőségeinek. Megállapíthatjuk tehát, hogy egy országnak hosszú távú nyeresége származik egy magas minőségű iskolarendszerből. Mivel versenyképes gazdaság nem képzelhető el versenyképes oktatás, szakképzés nélkül, belátható, hogy azok az országok, amelyek lemaradnak az oktatási versenyben, idővel le fognak maradni a gazdasági versenyben is. Ha visszatekintünk az elmúlt 30 év szakképzéspolitikájának történéseire, akkor megállapíthatjuk, hogy a szakképzéssel kapcsolatos múlt elemző, tudományos módon nem lett feldolgozva, nincsenek kiérlelt szakmai álláspontok a magyar szakképzés történetét illetően. Ezért indokoltnak tűnik, hogy társadalmi felülnézetben áttekintsük, hogy a rendszerváltást követően a szakképzéspolitika milyen nagyobb korszakhatárokat jelölt ki, és ezekhez kapcsolódva milyen szakképzési modellek azonosíthatók be. Fontosnak tartottuk azoknak a vízióknak a felvázolását is, amelyek csak egy új paradigmába ágyazva képesek az elmúlt 30 évben megcsontosodott gondolkodásmóddal szakítani. Mottónk szerint „Nem lehet megoldani a problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amivel csináltuk őket” (Einstein). Elemzésünk során helikopter szemléleten keresztül mutatjuk be, hogy a szakképzés és gazdaság összefüggésrendszerének milyen sokoldalú politikai, gazdasági, társadalmi, szociológiai és pedagógiai aspektusai vannak. Ha a politika nem veszi figyelembe a tényekre, evidenciákra épülő szakmai szempontokat, illetve a szaktudással szemben ellenségkép alakul ki, akkor egy politikai szükségletre, haszonszerzésre épülő voluntarista szakpolitika alakul ki, amelynek következtében a szakpolitika középpontjában nem az ember áll. Így hosszú távon komoly társadalmi károk, veszteségek keletkeznek, amelyek kihatnak a gazdaság és a szakképzés normális működésére. A rendszerváltást megelőző időszaktól számítva az alábbi szakképzéspolitikai szakaszokat, illetve ezekhez kötődően a következő szakképzési modell típusokat határozhatjuk meg: 1. A szakképzés szocialista nagyüzemi, inas modellje. A rendszerváltást megelőzően a szakképzés szocialista nagyüzemi modellje jött létre, amelynek lényege, hogy a tervgazdálkodás keretei között a 8. osztályra épülő szakképzésbe terelték be a tanulók közel 40 százalékát. A szakmunkástanulók a duális képzésnek megfelelően a képzési idő közel 60 százalékát döntően nagyüzemi tanműhelyekben, illetve valós munkahelyi körülmények között töltötték. Nevezhetnénk ezt inas modellnek is, amelynek lényege a fizikai szakmunkára történő szocializálás, illetve a munkásosztály utánpótlásának biztosítása volt. Fontos eleme volt a rendszernek, hogy a tanulóévek munkaviszonynak számítottak, és alanyi jogon minden tanuló szakmunkás ösztöndíjat kapott. 2. A magyar szakképzés válsága. A rendszerváltást követően az 1990-1993 közötti időszakban a magyar szakképzés válságáról beszélhetünk, mivel a szocialista nagyüzemek összeomlása után a gyakorlati képzőhelyek tömeges megszűnésével a tanulók tízezrei kerültek „utcára”, és rendkívüli intézkedések sorozatán keresztül szakképzési válságmenedzselést kellett végrehajtani. Ezt a válságot két fő eszközzel kezelték: az egyik az volt, hogy erőltetett ütemű iskolai tanműhely fejlesztési programot vezényeltek le annak érdekében, hogy a tanulók gyakorlati képzését legalább csökkentett mértékben, de átmenetileg kezelni tudják, a másik szintén ideiglenes válságkezelő technika pedig a közismereti óraszámok megemelése volt annak érdekében, hogy a tanműhelyi kapacitásokat egy időre tehermentesítsék. 3. A magyar szakképzés konszolidációja. Az iskolai tanműhelyfejlesztési programok révén sikerült a magyar szakképzést megmenteni az összeomlástól, és 1993-1994-től elindult a magyar szakképzés konszolidációja, amelynek fontos állomása volt a szakképzési, illetve a kamarai törvény megalkotása. A szakképzési törvény fontos üzenete volt, hogy a duális szakképzési rendszer bevezetésének törvényi feltételei adottá váltak, a gazdasági kamarákról szóló törvény kihirdetésével pedig megteremtődtek a kontinentális, közjogi, kötelező kamarai tagságra épülő rendszer kialakításának feltételei. Ez a jogszabályi keretrendszer a szakképzés területén komoly közjogi feladatokat ruházott a gazdasági kamarákra, mint például a tanulószerződés intézményrendszerének a működtetését, valamint a gazdálkodóknál folyó gyakorlati képzés ellenőrzését. Ez az átmeneti szakképzési konszolidációs szakasz az 1996-1998-as időszakig tartott. Ebben a szakaszban elindult a magyar szakképzés új fejlődési pályára történő átállítása, mivel Magyarország tőkevonzó képességének növelése szempontjából létkérdés volt az olcsó és szakképzett munkaerő megfelelő mennyiségben, összetételben és minőségben való biztosítása. 4. A magyar szakképzés iskolai-bölcsész típusú modellje. Az 1998-ban a szakiskolai képzésbe integrált 10+2 osztályos képzés bevezetése a szakképzés iskolai típusú modelljének az alkalmazását jelentette, amely 2010-ig volt érvényben. Az európai uniós csatlakozásra történő felkészüléssel összhangban már 1995-ben megszületett a döntés, hogy a 8. osztály elvégzését követően nem kezdődik meg rögtön a szakmunkásképzés, hanem egy kétéves szakasz közbeiktatásával (pályaorientáció, illetve szakmacsoportos alapozó képzés) kitolják a szakképzési szakasz kezdetét, azaz a korai pályaválasztás kényszerét. Így jött létre a 2+2 éves képzési típust megtestesítő szakiskolai képzés. Így a 8 általános iskolai képzést a szakiskolai képzésbe építve 2 évvel meghosszabbították, majd erre a „10 osztályos általános iskolára” építve kezdik el a két vagy három éves szakmai képzést. Ez a döntés összefüggésben állt azzal az európai uniós percepcióval, hogy a társadalmi változásokkal összhangban növelni kell a képzési időt, az iskolázottsági szintet, amelynek következtében a tankötelezettségi korhatárt 16 éves korról 18 éves korra emelték fel. Azonban az önmagukban helyes célok és törekvések előkészítésébe, megvalósításába „gyártáshibák” kerültek, amelynek következtében ez a szakképzési modell döntően iskolai-bölcsész típusú szakképzési modellé formálódott. A valóságban a 9-10. osztályos képzési szakasz beiktatásával „kisgimnáziumi” képzést próbáltak megvalósítani, egyfajta komprehenzív, azaz egységes, 12 évfolyamos képzés előszobájává próbálták transzformálni ezt a szakiskolai képzési formát. Ebbe az irányba mutatott lépés volt az alapműveltségi vizsga tervezett bevezetése is. Ezek a helyes szándékok és törekvések az adott helyzetben és körülmények között utópikusnak bizonyultak, mivel a megvalósítás folyamatában számos ellentmondás halmozódott fel, amelyek a 2000-es évek közepére felerősödtek, és valójában lejtmenetbe helyezték a magyar szakképzést. Ezek közül említést érdemel, hogy a reformokat a már ekkorra szegregálttá váló szakiskolai képzés keretén belül kívánták megvalósítani, valamint nem történt meg a pedagógus társadalom megnyerése, illetve nem került kidolgozásra az új helyzetre adaptált pedagógiai-módszertani kultúraváltás. Látható volt az is, hogy a tankötelezettségi korhatár, illetve a közismereti tantárgyak óraszámának a felemelése egy régi szakiskolai struktúrában kudarcra van ítélve. A gazdaság szereplőit reprezentáló gazdasági kamarák szintjén erre az időszakra kialakult egy olyan innovatív, szellemi, szakmai műhely, amely kísérletet tett egy szintézis elkészítésére. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara 2005 májusában kritikus hangvételű látleletet készített a magyar szakképzés állapotáról és a válságból való kitörés hosszú távú alternatíváiról. A fő következtetések, üzenetek között szerepelt, hogy a 10 osztályra épülő 2+2-es képzési modell nem hozta meg a várt eredményeket, mivel annak ellenére, hogy növekedett a leendő szakmunkások képzésben eltöltött ideje, elméletileg növekedett az iskolázottsági szint, ezzel együtt csökkent a szakiskolai tanulók tudásszintje. Mindezeket igazolta, hogy a szakiskolai tanulók körében egyharmad körül mozgott a lemorzsolódás aránya, a PISA felmérések eredményei európai kitekintésben erős alapkészségbeli hiányosságokat mutattak, és végül a fiatal, végzett szakmunkásoknak mintegy 30 százaléka tudott csak elhelyezkedni a saját szakmájában. A 9-10. osztályban a közismereti ismerettartalmak szinte minden műveltségterületet felölelő oktatását kudarcélmények sorozataként élték meg az itt tanuló fiatalok, amelyet a vállalkozók „pedagógiai elfekvő” jellegű intézménytípusként aposztrofáltak. Ezen tapasztalatok miatt a gazdálkodó szervezetek túlzottnak tartották a közismereti tantárgyak súlyát, de a szakmai elméleti tantárgyak oktatását is bírálták, mivel azokat nem a gyakorlati használhatóság szempontjából oktatták. E fenti válságjelenségek tanulókra gyakorolt hatása pedig az volt, hogy a legnagyobb deficitek az alapkészségeik hiányában, a tanulás iránti érdektelenségben, a teljesítmény nélküliségben, valamint a fizikai-gyakorlati munka elutasításában nyilvánultak meg  A nemzetközi tapasztalatok tükrében pedig megállapítható volt, hogy a magyar szakképzés egyik leggyengébb pontja a korszerű gyakorlati ismeretek alacsony színvonala. Már az OECD 2008-as magyar szakképzés állapotáról készített országjelentése is megállapította, hogy a magyar szakképzés túlzottan elméletorientált jellegű, amelyet mielőbb meg kell változtatni, és a szakképzés súlypontját a munkatevékenységbe ágyazott gyakorlati képzésre kell áthelyezni. A kamarai középtávú szakképzési stratégia megjelenése összességében elindította azoknak a változtatásoknak a sorozatát, amelyek egy munkaerő-piaci orientáltságú szakképzési rendszer kialakításának irányába mutattak. Ezen változtatások sorában korszakhatárnak számít, hogy először 2004-ben az Oktatási Minisztérium 16 szakma, majd 2008-ban a Szociális és Munkaügyi Minisztérium 11 szakma gondozását közjogi feladatként átadta az MKIK-nak. Azonban az állami irányítás szintjén a szakképzés továbbra is a maradék elv alapján működött, amelynek eredményeként az előremutató kezdeményezések és sikerek ellenére a 2005-2010 közötti időszakban a sodródás és a „szakképzési barkácsolás” volt a jellemző: ezt igazolja, hogy a kialakult és megváltozott új helyzetre nem született kormányzati szinten valós szakképzés-fejlesztési stratégia. A következő, 2010 utáni szakképzési modellbe történő átmenet előfutárának tekinthető, hogy még ugyanabban az évben a gyakorlatigényesebb szakmákban bevezették a 8. osztályra épülő úgynevezett előrehozott, leegyszerűsített, „lebutított” szakképzést.            

Köszönjük

Felnőtt már egy generáció anélkül, hogy tudná, milyen érzés, amikor a magyar kormány köszönetet mond egy kommunista államnak „a magyar nép nevében”. Nem is idézném föl, hogy mely esetekben történt ez meg korábban – bár talán nem én vagyok az egyetlen, akiben rossz emlékeket idéz –, mert nem lenne teljesen méltányos. Részben azért méltányos lenne, mert a kínai vakcina, a kínai egyetem, a kínai vasút, a kínai hitel ugyanúgy a befolyásszerzés és az annexió eszköze – ha puhább is valamivel –, mint azok a gesztusok, amelyeket egy rendszerrel ezelőtt megköszöntünk. De ezúttal talán fontosabb, milyen érzés a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetés birtokosainak (és most nem az utóbbi néhány évben a pártszolgálatukért kitüntetett fideszesekre gondolok, hanem Rubik Ernőtől Portisch Lajosig sokan másokra), hogy Szijjártó, amikor ugyanezt az elismerést átnyújtotta Vang Ji kínai külügyminiszternek, egy szélsőségesen demokráciaellenes, kereszténység- és kisebbségüldöző diktatúra kiszolgálójával helyezte őket egy platformra. Nyilván nem az a megoldás erre, hogy tömegesen visszaadják a keresztjüket, de azért ha eljön egyszer egy korszak, amikor normálisan kezd el működni ez az ország, talán érdemes lenne lefektetni bizonyos áthághatatlan alapelveket az állami kitüntetésekkel kapcsolatban, hogy ha már úgymond a magyar emberek nagyrabecsülését és köszönetét jelképezik, legalább ne kelljen szégyenkeznünk egynémely viselőjük viselt dolgai miatt. És persze az is fontos lenne, hogy olyan érdemeket, olyan teljesítményeket jutalmazzunk, amelyeknek az értékéről, a minőségéről a társadalom már konszenzusra jutott. (Bőven vannak ilyen érdemek és teljesítmények, azért említettem példaként a fenti neveket.) A Fidesznek, Orbán Viktornak, Mészáros Lőrincnek stb. tett szolgálatok elismerése pedig hadd legyen a Fidesz, Orbán Viktor, illetve Mészáros Lőrinc feladata, lehetőleg saját zsebből – mindhárom zseb elég nagy ahhoz, hogy ne kelljen még a jelenkori kommunisták kitüntetéséhez is a miénkben kotorászni.  

Leleplezés alól felmentve

Az Európai Uniót sok bírálat éri - nem is alaptalanul - amiatt, hogy képtelen megvédeni saját pénzeszközeit. Hatalmas uniós támogatások vesznek el kézen-közön, egyes országokban a kormányhoz közel álló oligarchák tollasodnak meg rejtélyes módon, másutt, így Olaszországban – amint erre az Európai Csalás Elleni Hivatal korábban rámutatott – a maffia teszi rá a kezét az uniós támogatásokkal járó beruházásokra. Elvileg az OLAF feltárja ugyan, jó helyre kerül-e az EU pénze, de a hivatalnak nem sokkal több a gyakorlati jelentősége, mint az EU alapértékeit semmibe vevő tagállamokkal szemben indított, a 7-es cikkely szerinti eljárásnak. A csalás elleni szervezetnek nincs ugyanis jogköre. Jelentését az adott tagállam ügyészségének továbbítja, ez utóbbi dönthet az eljárás megindításáról. Jellemző, hogy az OLAF által feltárt esetek mindössze felében jut el az ügy a vádemelésig. Ahogy Magyarországon is Polt Péter határoz arról, történjen-e vádemelés a Fidesz-kormányhoz köthető visszaélések miatt. De hogy az utóbbi időben mégiscsak változik valami az EU-ban mind a jogállamiság, mind a törvénytelen pénzszórás tekintetében, arra két fontos példát is mondhatunk már. Egyrészt a jogállamiság tiszteletben tartásához kötik majd az uniós kifizetéseket, s bár e tekintetben még az Európai Bíróság döntésére kell várni, ettől még az EU alapértékeire fittyet hányók csak időt nyertek. Másrészt keddtől megkezdte a munkáját az Európai Ügyészség, amely az első ilyen jellegű, határokon átívelő intézmény. Feladata az Európai Unió költségvetésével szemben elkövetett csalások kivizsgálása és az EU pénzügyi érdekeit sértő bűncselekmények elleni fellépés. Ezek közé tartoznak az Unió pénzügyi alapjait érintő, tízezer eurót meghaladó csalások és a határokon átnyúló áfacsalások is. Az Európai Ügyészségnek joga van ügyeket saját hatáskörbe vonni. Ebben az esetben a tagállami hatóságok nem nyomozhatnak tovább az adott ügyben, nincs tehát módjuk a bűncselekmények elmaszatolására. Mindezek alapján nem vagyunk különösebben meglepve azon, hogy sem Magyarország, sem Lengyelország nem csatlakozott az Európai Ügyészséghez. Akadnak olyan országok is, amelyek csatlakoztak ugyan, de már most mindent megtesznek azért, hogy megnehezítsék a luxemburgi székhelyű intézmény munkáját. Janez Jansa szlovén kormányfő például nem járult hozzá hazája két azon szakemberének kinevezéséhez, akiket előzőleg a ljubljanai ügyészség javasolt a tisztségre. A szintén nem átlátható pénzügyi gazdálkodásáról ismert Bulgáriának pedig a tíz jelöltjéből heten nem feleltek meg azoknak a követelményeknek, amelyeket az Európai Ügyészség támasztott velük szemben. Számos buktató áll még tehát az Európai Ügyészség előtt. S bár az intézményt irányító Laura Codruta Kövesi hazájában, Romániában valóban keményen lépett fel a korrupt politikusok ellen, kérdés, össze tudja-e fogni a hivatal munkáját. Az EU érdeke is, hogy sikerrel járjon, hiszen az Európai Ügyészség is fontos szerepet játszhat abban, hogy tartósan egybemaradjon az EU. 
Kapcsolódó
“Az Európai Ügyészség az első igazán éles fegyver a jogállam védelmében”