Előfizetés

A megbecsülés jelei

Minden év június első vasárnapja pedagógusnap. Ünnepelni kellene minket, ünnepelnünk kellene magunkat! Évek óta mást sem hallunk ebben az időszakban, mint hogy a kormány mennyire megbecsüli a tanárokat. Lassan tíz éve halljuk, hogy „soha nem látott béremelést” kaptunk – mondjuk ez igaz, hisz a többségünk soha nem látta ezt a béremelést –, és hogy a pedagógusok az egyetlen munkavállalói csoport, amely a bruttó fizetését viszi haza (by Rétvári). Hogy ennek a fele sem igaz, az a hatalmat egyáltalán nem érdekli. Nézzük a tényeket – a teljesség igénye nélkül. A szakaszolt béremelés mellé mindjárt azonnal jelentős munkateher-növekedést is kaptunk a nyakunkba. A kormány a 2014-es minimálbéren – ezt elnevezte vetítési alapnak – befagyasztotta a fizetésünk kiszámításának módját. Megbecsülése jeleként a kormány évek óta nem hajlandó rendesen kifizetni a túlóráinkat. Megbecsülése jeleként nem hajlandó a pedagógus-életpályamodell fizetési táblázatát két sorral kiegészíteni, hogy a nyugdíj előtt álló kollégák bére az utolsó években is emelkedhessen. Pedig a sok „spórolásból” erre bőven futná! Annyira sikeres ez az életpályamodell, hogy a szomszédos Romániában kevesebb kötelező óraszámmal is többet lehet keresni pedagógusként. Közben itthon már akkora a pályaelhagyók és a nyugdíjba menők száma, hogy lassan nem lesz, aki tanítson. A fiatalok beárazták az oktatást: feleannyian jelentkeznek a tanárképző szakokra, mint korábban, miközben a főiskola, egyetem elvégzése után nagy ívben elkerülik a pályát. Ez ám a megbecsültség! Az is a megbecsülés jele lehet, hogy több mint tíz éve nem kapunk normális pedagógusigazolványt. Helyette háromhavonta egy fecnire nyomtatott igazolással szúrják ki a szemünket, amit megalázó bemutatni azokon a helyeken, ahol egyáltalán még kaphatunk kedvezményt bizonyos szolgáltatások árából. Ez mennyire környezettudatos hozzáállás? Évente több mint félmillió A/4-es papírt elpazarolni, amikor ezt egy plasztikkártya is megoldhatná! A kormány megbecsülése jeléül iskolaőröket küld intézményeinkbe, ahelyett, hogy a probléma valódi megoldása érdekében több pedagógiai és gyógypedagógiai asszisztenst, fejlesztőpedagógust, gyógypedagógust, szociális munkást biztosítana. Azt is a megbecsülés jeleként éltük meg, hogy amikor megkaptuk a várva várt oltást, a vezető kormánypárti politikusok – pajkosan összekacsintva a magyar társadalom egy részével – nyíltan ellenünk hangolták, már-már uszították az embereket. Köszönjük a társadalmi presztízsünk emelését! Megbecsülése jeleként a kormány leszalámiz, megoszt, egymás ellen fordít minket, közoktatásban és szakképzésben dolgozókat. A közoktatási intézmények egyre gyakoribb egyházi kézbe adása, a szakképzésben dolgozók jogviszonyfosztása, az önálló pedagógiai gondolkodás, a döntési lehetőségek, a tankönyvválasztás lehetőségének elvétele is mind-mind a megbecsülés jele. Lehet, hogy először önmagunkat kellene jobban megbecsülni, akkor talán a társadalom is többre tartana minket? Talán jobban össze kellene zárnunk, hogy létszámunkhoz képest sokkal nagyobb erőt tudjunk képviselni megalázott helyzetünkben?! Fejünket felemelni, és nem hagyni, hogy csak a nemzet napszámosai legyünk: ehelyett a jövő generáció oktatóinak kell lennünk. Ez a kurzus megcsinálta a közoktatás Trianonját. Mert hagytuk.

Hullarablók

Főméltóságú Úr! Hullarablók lettünk! - persze nem Teleki Pál által (múltidőben) megfogalmazott értelemben, nem az egész nemzet, csak úgy fideszes, NER-es módra. Ti, a felcsúti lobbi. Ettől ez még az egész nemzet gyalázata. Itt van ez a pandémia, belehalt 30 ezer magyar, a lezárások miatt több százezer ember egzisztenciája rendült meg, eközben a NER elit tízmilliárdokat kaszált a válságon. Az elmúlt napokban soha nem látott vehemenciával vetette rá magát a sajtó a frissen benyújtott céges beszámolókra – sokan éltünk ugyanis a gyanúperrel, hogy az országon élősködő NER-elit a pandémia alatt sem tudta visszafogni magát, ment a harács. Sejtettük, mert láttuk, hányszor és hova fordul a NER Force One, a felcsúti lobbi luxusrepülője; láttuk, ki hol nyaralt, és azt is tudta egy egész ország, hogy a külügyminiszter családjával a NER luxusjachtján hasított – miközben szorgalmasan úgy posztolgatott a Facebookon, mintha a Bem téri miniszteri irodájában molyolna a kínai, orosz, fehérorosz stb. kapcsolatok elmélyítésén. Szóval itt volt ez az 1956 óta nem látott humanitárius és gazdasági válság, amelynek tompítására a magyar kormány ugyan több ezer milliárd forintot költött el, ám azt nem a polgáraira, az emberekre költötte, hanem a „gazdaság védelmére”. Így tudták a Szíjjak, a Mészárosok építőipari cégei növelni bevételüket egy olyan évben, amikor százezrek a fizetésük töredékéből vagy éppenséggel a tartalékaikból éltek. A bérből és fizetésből élő főméltóságú pedig tördeli a kezét, hogy milyen rossz neki, hisz alig pár százezerrel nőtt a fizuja, miközben a papa, a tesó, a vej, meg a gázszerelő több tízmilliárd forintnyi osztalékot szerzett. Ámde a főméltóságú milyen büszke volt, hogy félmilliót adott az egészségügyi dolgozóknak – persze ezt jól be kell osztaniuk, hisz másfél évre járt a jutalom. Ausztriában ez a félmillió egy orvos hetibére. De a nyugdíjasok is jól jártak, hisz ők is kaptak egy heti nyugdíjat, igaz, nekik nem félmillió, hanem átlagban 30 ezer plusz jutott – egy évre. Ez volt a kormány válságkezelése, miközben szállodákra, stadionokra, vadászati (nem)világkiállításra, soha nem használt, túlárazott lélegeztetőgépekre, a világ legdrágább kínai vakcináira, NER-alapítványokra, vagyis a haverokra több ezer milliárd forint folyt el. A NER és a kormány kirabolta a saját országát. Kirabolták, mert megtehetik, mert milliók nézik lehajtott fejjel a mutatványt, sőt százezrek még hangosan tapsikolnak is, hisz ennél nemzetibb és keresztényibb  kormányzást el sem lehet képzelni. Pedig ők ugyanúgy megszenvedik a lerohasztott egészségügyet, oktatást, az ő családjukat ugyanúgy megtaposta a Covid. Az ország életéből elvettek 30 évet, ebből a főméltóságú egymaga 16-ot. Igen, mi, a rendszerváltó nemzedék elkúrtuk, nem kicsit. Az egészet újra kellene kezdeni. Új kiegyezés kell, tabula rasa.  Nekem, nekünk, a rendszerváltó nemzedék számára ez már az utolsó (utáni) lehetőség. De újra küzdenünk kell - ha nem magunkért, akkor az ország és a gyerekeink miatt. 

Prágai tavasz

A hivatalos magyar kommunikáció szerint a visegrádi négyek között kiváló a kapcsolat, és ezek az országok hatékonyan működnek együtt Brüsszel ellen. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter nemrégiben szolidaritást is vállalt cseh „barátjával”, Andrej Babissal, aki ellen csúnya politikai támadás indult. De ránk számíthat, mi megvédjük őt. Aztán mégiscsak keletkezett egy kis gond. Hétfőn a cseh rendőrség megerősítette azt a már majdnem két éves döntését, amely szerint vádemelést javasol Andrej Babis ellen, mert még a 2000-es évek végén cége jogtalanul vett fel uniós támogatásokat egy rekreációs központ építéséhez. Másrészt júniustól lépett életbe egy törvény, amelynek alapján a vállalatoknak be kell jegyezniük minden olyan személyt, aki haszonélvezőjük, és ekkor feketén-fehéren kiderült, hogy a cseh miniszterelnök is részesül „volt” vállalata, az Agrofert nyereségéből. Ez azért kínos, mert éppen a kormányfő bír befolyással arra, milyen projektek kapjanak uniós támogatásokat, vagyis az összeférhetetlenség elég nehezen leplezhető. Így már azzal sem védekezhet, amivel eddig: hogy már semmi köze sincs az Agroferthez. Korrupció mindenhol van, nem csak Csehországban. De ami mindenképpen irigylésre méltó, hogy ott fény derülhet ezekre az ügyekre. Prágában is próbálkoznak az igazságszolgáltatás befolyásolásával, 2019 szeptemberében az ügyész például leállította az eljárást Babis ellen - de az újraindulhatott. Itthon mekkora esélye lenne annak, hogy a rendőrség vádemelést kezdeményez a miniszterelnök ellen? És annak, hogy a közszolgálati csatorna ezt közzéteszi? Jó, tudjuk, nálunk minden „törvényesen” történik, és különben is, a kétharmad mindent megszavaz, amit felülről tollba mondanak neki. Így a Babis-ügy legnagyobb tanulsága számunkra az: minden szempontból nagyon lemaradtunk Prága mögött.