Az evolúció része, hogy bizonyos embereket idegenként, ellenségként bélyegzünk meg, ez az egyik módja annak, hogy elhatárolódjunk másoktól, és megvédjük a saját csoportunkat – vezeti vissza ősi okokra Polyák Gábor a gyűlöletet. Ám a médiaszakember szerint ezt a beidegződést, bevésődést felül kell és felül is lehet írni – mert a civilizáció igenis erősebb az evolúciónál. Azaz eltérő hátterű csoportok is képesek kiépíteni az együttműködés formáit. Már ha akarják. De Polyák szerint a Magyarországon élők nem akarják. Ha rasszizmusról, antiszemitizmusról, idegengyűlöletről, a romákkal szembeni negatív érzelmekről, homofóbiáról van szó, a magyar számok mindig felülmúlják az európai átlagot. És ez a tendencia csak erősödött az utóbbi tíz évben.
Csakhogy Martin Steinhagen szerint – legalábbis Németországot nézve – az európai átlag sem olyan szép. Mert könnyű azt hinni, hogy a szélsőséges jobboldal csak a társadalom peremén mozog, a média ezt az elavult hiedelmet erősíti, amikor a nácikat kopaszra borotvált, bakancsos alakként tálalja. Csakhogy a szélsőjobb beidegződéseket az úgynevezett társadalmi középrétegben is meg lehet találni. Itt van például a cigányellenesség. Egy 2020-as felmérés szerint a középréteg több mint 40 százaléka egyetért azzal a kijelentéssel, hogy „problémát okozna nekem, ha romák lennének a lakóhelyem környékén”. A menekültstátuszt kérők megítélése talán még rosszabb – és az előítéleteket széles társadalmi rétegek is osztják.
Persze a gyűlöletet csak a szélsőjobboldal juttatja el a politikai terrorig. És ha ez megtörténik, érdemes megfigyelni, hogyan reagálnak erre, miképp bánnak az elkövetőkkel a hatóságok. Ami a romagyilkosságokat, pontosan az ügyben hozott ítéletet illeti, Polyák úgy látja: jogi és társadalmi szempontból egyaránt rendben volt. De a rendőrség eljárásmódjával komoly bajok voltak, és mint Hajdu Eszter Ítélet Magyarországon dokumentumfilmjéből, illetve a peranyagból is kiderül, a romaellenesség a rendőrség mindennapi gyakorlatához tartozik. A médiaszakember szerint ez a mentalitás mindenhol megtalálható, hisz a kevésbé képzett, jómódú kisebbségek mindenhol jobban ki vannak szolgáltatva a rendőrségnek – például azért, mert arányaiban több bűnelkövető kerül ki közülük, mint a mindenkori többség köreiből. Hosszú folyamat lesz, mire ez megváltozik.
Steinhagen szerint a rendőrség hozzáállását jól példázza az NSU terroristasejt lelepleződése. A csoport az első gyilkosságot 2000-ben követte el, és 2011-ben lepleződött le. A két időpont között kilenc famíliának volt dolga (a családtagok meggyilkolása miatt) a rendőrséggel. Az áldozatokat mind rasszista indíttatásból választották ki, az összes esetben voltak hasonlóságok – mégis minden esetben különböző bűnüldözők és különböző rendőrségi hatóságok nyomoztak. Ez arra enged következtetni, hogy strukturális hibáról van szó. Ráadásul a rendőrök leragadtak a hozzátartozóknál, újra és újra kihallgatták őket, azt feltételezve, hogy drogcsempészetben érdekeltek, vagy összeköttetésben állnak a Kurd Munkáspárt nevű terrorszervezettel, esetleg a török maffiával vannak összetűzéseik. Hiába ismételgették a hozzátartozók, hogy rasszista indíttatás állhat a gyilkosságok mögött, ezt a hatóságok nem vették komolyan.
Steinhagen úgy érzi, ha az áldozatok neve Schmidt vagy Mayer lett volna, az egész nyomozás egészen másképpen folyt volna le. Ahogy a német média is másképp, „törökbüfé-gyilkosságok” (Döner-Morde) címszó alatt tárgyalta volna az eseteket, hisz a meggyilkoltaknak csak annyi közük volt a gyroshoz, mint bárkinek ebédidőben. Az újságíró szerint az pedig egyfajta jobboldali terrorista stratégia, hogy nem vállalják a felelősséget, ha ölnek, hiszen ez még jobban elbizonytalanítja az embereket. És gyakran olyanokat választanak célpontul, akik esetében feltételezhető, hogy a rendőrség sem tesz meg minden tőle telhetőt, hogy elkapja a tetteseket.
Persze, figyelmeztet Steinhagen, ez a taktika csak akkor működik, amikor neve sincs emberekről van szó. Amikor Walter Lübckét, a CDU bevándorlóbarát politikusát lelőtték a teraszán, akkor nagyon gyorsan egyértelmű lett, hogy ez egy jobboldali terrorista merénylet, aminek menekültekkel szembeni gyűlölethullám az eredője, és azonnal nyilvános diskurzusban vitatták a gyilkosságot.
Van egy közkeletű közéleti állítás, mégpedig az, hogyha a radikális jobboldali nézeteknek egy elfogadott (nép)párt ad helyet, akkor ki lehet fogni a szélsőjobb vitorlájából a szelet, hiszen így nincs miért szélsőséges szervezetekhez csatlakozni. Polyák szerint ez egyáltalán nem igaz. A médiaszakember úgy látja, a szélsőjobbos retorika előbb-utóbb kialakít egy közeget, ahol az erőszakos kommunikáció erőszakos cselekedetekre vált. Igaz, tette hozzá Polyák, a romagyilkosságokat még a Fidesz-kormány ideje, azaz 2010 előtt követték el, és azóta valóban nincsenek ilyesfajta erőszakos tettek. A kormánypárt kommunikációjában viszont igenis megtalálhatóak az egykori Jobbik és a Magyar Gárda paneljei – mert a Fidesz így tudja elérni, hogy ne legyen párt jobbra tőle.
2015 – amikor jött a menekültválság – fordulópontot jelentett: a kormánypárt úgy döntött, hogy túlnyomórészt bűnbak kommunikációt folytat. A hatalom előbb a migránsokra fókuszált, aztán jött Soros, következtek a civil szervezetek, és 2019-ben, csupán néhány hónappal a vírusválság előtt, egy Orbán-interjú a romákat bélyegezte meg. Polyák épp ezért hiszi, hogy a járvánnyal szerencséje volt az országnak: a menekültek démonizálása csak kommunikációs fogás volt, „ám ha az ellenségek valóban velünk élnének, akkor az valószínűleg nagyon súlyos erőszakos cselekedetekhez vezetne”.
Steinhagen szintén hiszi, hogyha az AfD erőteljesebben lenne jelen a Bundestagban, vagy épp kormányon lenne, attól megszűnnének a szélsőjobbos merényletek. Az újságíró példaként Walter Lübcke gyilkosát hozza fel, aki a klasszikus neonáci színtér tagja volt a ’90-es években, és megtanulta, hogy ha az erőszak elszabadul, a politika visszakozik. Ez az ember 2015 után ismét megtalálta önmagát abban az új közegben, amely többek között az AfD körül is alakult. És ebben a közegben – ahol az említett középréteg is ott volt – a gyilkos otthon érezte magát. Adományozott az AfD-nek, Björn Höckére, a párt radikálisabb szárnyának képviselőjére hivatkozott, egyszóval, új politikai hazát talált magának tőle jobbra.
És Martin Steinhagen szerint az az igazán veszélyes, hogy a merénylőkben egy olyan benyomás alakul ki, miszerint ők tulajdonképpen egy nagy hallgatólagos többség nevében cselekszenek. Hisz joggal gondolják, hogy ha az AfD szélsőséges nézeteit ki lehet mondani nyilvánosan, akkor az ő álláspontjuk csak egy elfogadott tézis kiéleződése, sarkosabb megfogalmazása. Szóval, az újságíró szerint nem szabad beemelni a szélsőséges eszméket, követeléseket a mainstream politikába, mert a radikális jobboldal ezt nem gesztusként, hanem gyengeségként – és egyben a saját győzelmeként – értelmezné.
A kérdés persze az, ha a politika nem lép, mit tehetnek a civilek a szélsőségesek visszaszorítása érdekében. Ha a politika legitimálja ezt a hozzáállást (és ez a Fideszre, illetve az AfD-re egyaránt igaz), akkor a civilek Polyák szerint nagyon nehéz helyzetben vannak – mert a közbeszéd szintjére emelt verbális agressziónak nagyon nehéz ellentartani.
Ha a kirekesztés politikájáról vagy gyűlöletről van szó, magyarázta Steinhagen, akkor határozottan nemet kell mondani, és azok oldalára kell állni, akiket éppen céltáblává tesznek, mert a verbális kirekesztés (ahogy korábban Polyák is említette) ahhoz vezet, hogy egyesek felhatalmazva érzik magukat, hogy tettekre váltsák a beszédet, hogy erőszakosakká váljanak. „Ami pedig segíthetett volna már korábban is, az az, ha társadalmi szinten már sokkal korábban a gyilkosságsorozatban érintett családok oldalára álltunk volna, támogattuk volna őket, hogy a követeléseik meghallgatásra találjanak” – vonta le a szomorú következtetést az újságíró.
