Ha ez így megy tovább, a végén még sokan Gyurcsány emberei leszünk. Nem abban az értelemben, hogy irányít minket, inkább arról van szó, hogyha nem vigyázunk, egy Gyurcsány-világban fogunk élni. Nem elég, hogy a kormánymédia a szó szoros értelmében kivetíti az ellenzék mögé, miközben ő is csinálja a maga kis videóit – nem is rosszul –, most még itt van a 2006-ról, vagyis róla készült politikai krimi reklámkampánya is. Hetente megszórnak minket egy teaserrel (figyelemfelhívó klippel), hol a film tartalmáról, hol a forgatásról – és ki tudja, mi lesz még. Mindenkit az érdekel, benne lesz-e Gyurcsány, ki lesz Gyurcsány, a producerek alig bírják tartani a titkokat. De jobb, ha vigyáznak, mert ha sokat várnak, Gyurcsány lecsap önmaga szerepére, elkezdi itt is mozgatni a szálakat, és a film a bemutatóra már az ő produkciója lesz.
A politikai kriminek a címe is az ő szájába nyúl: „ELK*RTUK”. Lám, mit tesz a finomkodási ösztön egy világos szóval. Gyurcsány nem játszotta meg a jól neveltet, ő kimondta: „Elkúrtuk.” El lehetne hagyni persze az idézőjeleket, és akkor kapna a dolog valami tágabb dimenziót: elkúrtuk a demokratizálódást, szabadjára engedtük a politikát, nem hoztunk létre erős érdekvédelmi szervezeteket. Ők is elkúrták, és mi is elkúrtuk. Ez a hazugság ára. Egyébként a film címe is ez volt eredetileg: A hazugság ára. Jaj, de hát ez eltakarná a lényeget, mert az nem emberi-társadalmi, hanem gyurcsányi. Az ő szava, idézőjelben. Mi ilyet nem mondunk, és nem is csinálunk.
Kisszerűségre kárhoztatva
Amit eddig tudunk erről a filmről, és amilyen kontextusba helyezte magát, pontosan tükrözi a rendszerváltás után készült magyar történelmi-politikai filmek kisszerűségét. Talán a politikai krimi szikár műfaja segít majd kihozni ebből az ütős-ütődött című gyurcsányságból valami izgalmas, mélyebb drámaiságot. Vagy valami más csoda folytán, de nem illeszkedik majd a múlt felé forduló, ám igazi történelmi-társadalmi dimenziót nélkülöző, illusztratív, kegyeleti, kurzusízűre átértékelő, dacmoralizáló munkák sorába.
1989 után úgy tűnt, hogy bár a magyar filmgyártás infrastrukturális és anyagi háttere hosszú évekre megroppant, az új nemzeti identitáskeresés igézetében a korábbinál is szélesebb tematikai skálán születnek majd legalább kamarajellegű történelmi filmek. 1996-ban legendáink alapján el is készült egy úttörő jellegű, őstörténeti „látomás”, a Honfoglalás, Árpád szerepében olasz sztárral, Franco Neróval. Fogalmazzunk úgy: nem sikerült. Oktatási anyagnak talán használható belőle néhány képsor. Ráadásul mitologizáló szemléletét 2004-ben felülírta a Magyar vándor, Herendi Gábor mítoszfricskázó vígjátéka, amelyben a hét vezér a későbbi korokon átvágtatva keresi a magyarokat. Pontosabban felülírta volna, de… Szóval, hasonlóképpen nem sikerült. Különösen elkeserítő ez a két kudarc, ha az ember belegondol, mennyi feszültséggel, drámaisággal, értelmezési többszólamúsággal dolgozta fel az „átkosban” keletkezett rockopera, az István, a király az államalapítás témáját.
Az ezredfordulóig kellett várni egy valóban nagyszabású, akkoriban rekord költségvetésű történelmi produkcióra. A Hídember Széchenyi István gróf életútjának ábrázolásával visszatért a reformkor, a szabadságharc, a Habsburg Birodalomba zárt nemzeti polgárosodás gazdag filmes hagyományú témaköréhez. Az első Orbán-kormány nemzeti kurzusának megosztó hatásai hamis aktuálideológiai kontextusba helyezték a vállalkozást. Bereményi Géza alkotása nem értelmezte át a „legnagyobb magyarról” és a korszakról kialakult általános képet. Egyszerűen kijelölt egy nézőpontot, nyilván nem véletlenül: Széchenyi megháborodásának okait tapogatta életének történelmi jelentőségű eseményeiben.
Amivel talán a magyar nemzet meghasonlottságának metaforáját is kereste. Reformmozgalmaink megalkuvásokba alázottak, a forradalmaink véresek és leverik őket. A kettő morálisan emésztő kölcsönhatásában vergődünk. És ami a legdrámaibb: megszoktuk. Miként találunk rá a haladás útjára egy független, polgári köztársaságban? Mindez csupán egy lehetséges értelmezés, de talán jelzi, hogy a film szövete komoly kérdésköröket mozgatott. De már nem volt mihez kapcsolódnia, nem tudott diskurzust teremteni egy vívódó, öntörvényű történelmi figurával.
Steril kegyelet
A rendszerváltást követő kurzusok szellemi-politikai terében elvesztette elevenségét a XIX. századi örökség. És vele együtt az egész nemzeti régmúlt. A történelmi tematika beszűkült. 1956 került a fókuszba. Természetes, hogy a filmművészetnek is részt kellett vállalnia a forradalom megszentesítésében, progresszív, irányadó fényei felragyogtatásában, a megtorlás kegyetlenségének leleplezésében, évtizedekig elfojtott igazságok kimondásában. Készülnie kellett olyan romantikus, hősi mementónak az eseményekről, mint a Szabadság, szerelem (2006), miképpen nem maradhatott el a főhajtás Nagy Imre emléke előtt (A temetetlen halott, 2004), a pesti srácok áldozati sorsának megörökítése (Mansfeld, 2006; A Nap utcai fiúk, 2007), a kivégzésre váró vértanúk lelki kálváriájának emlékezetbe vésése (Magyar rekviem, 1990).
A kérdés az, miért nem lettek ezek az alkotások, társaikkal együtt, igazán hatásosak. Miközben a párhuzamosan futó holokauszttémában öt jelentős mű is született: a Kertész Imre remekével birkózó Sorstalanság (2005, r.: Koltai Lajos), a magyarországi zsidóság XX. századi sorsát összegző A napfény íze (1999, r.: Szabó István), a nemzeti önvizsgálatot az egész társadalomra kiterjesztő 1945 (2017, r.: Török Ferenc), a haláltábor apokalipszisét a lelki őrlődés szintjére kivetítő Saul fia (2015, r.: Nemes Jeles László), és a szenvedések traumáját kosztolányis finomsággal rezegtető Akik maradtak (2019, r.: Tóth Barnabás).
Ezzel szemben 1956 ábrázolása nem tud szabadulni a steril kegyeleti jellegtől. A témáról egyetlen felkavaró, elgondolkoztató történelmi vagy lélektani dráma sem készült az elmúlt harminc évben. Ami leginkább talán azzal magyarázható, hogy az új rendszer a forradalmi napoknak elsősorban nem az örökségét akarja felvállalni, hanem önmagát legitimáló eseményként kezeli. Azt a képzetet keltve, mintha a rendszerváltás időben is összeérne 1956-tal, és annak békés kimenetelű folytatása, beteljesedése lenne. 1989 egyszerűen az egykori október 23-i megmozdulásokon kialakult nemzeti egység másnapja.
A Kádár-rendszer pedig a két nap közötti hosszúra nyúló, nyomasztó éjszaka. Ez a különös optika nagyon fontos a rendszerváltó nemzedékek számára. Igazolja, hogy ők nem valamiféle kádári konszolidáció produktumai, nem kötöttek kompromisszumot a diktatúrával, nem működtek együtt vele, akkor sem, ha az állampárt tagjai voltak, hanem dacosan átaludták, majd a lázadó demonstrációk folytatásával bukásra kényszerítették. Akik éjszaka is ébren maradtak a kommunista hatalom szolgálatában: az ügynökök. Névsoruk rendelkezésre áll.
Ha igaz a képlet, 1956-ból csak annyi fontos, ami segíti a kádári korszak elítélését, és a vele való történelmi folytonosság tagadását. Ami több nemzedék polgárai számára egyfajta meghasonlást jelent, hiszen ha a rendszerváltás előtti éveiket nem tudják valahogy 1956 szelleméhez kötni, el kell feledniük őket, mint egy rossz álmot. Ez persze képtelenség. Mint ahogy jelentős filmalkotás készítése is a korról ilyen kontextusban. Amin meghatározó történelmi hősök megidézése sem segít, mert ők sem kapnak levegőt benne. Elég Mészáros Márta nemes próbálkozásaira utalni.
Hiába igyekszik politikusi, emberi, erkölcsi példát mutató, szerethető, népi puritánságában is nagy formátumú hőst mintázni Nagy Imréből A temetetlen halottban, fogva tartásának és kirakatperének bemutatása „átlagos” mártírtörténetté egyszerűsödik. Mert a Kádár árulását leleplező meghurcoltatás közben nem bontakozhat ki belső drámája, egy kommunista tragédiája. Hiszen az közelebb hozná a rendszerhez, és drámát sejtetne Kádár választása mögött is. Ehelyett tehetetlenül kínlódik cellájában, naiv makacssággal védi jogait, és dermedt büszkeséggel fogadja a halált. Mintha se ő, se a családja nem lenne tisztában a rendszer működésével, mintha semmi köze nem lenne az elnyomó mechanizmusokhoz. Kéthly Anna feladata is csak annyi az Utolsó jelentés Annáról történetében, hogy szembesítse az állami szervek megbízásából hozzá érkező fiatal irodalmárt, akivel hazatérésre akarják rávenni, a kádári árulásra, a fennálló hatalom képmutató, puhított népelnyomó természetére. Az ő hitéről, szociáldemokrata eszméiről azonban nem derül ki szinte semmi. Hiszen az igaz baloldaliság csupán szépséges illúzió.
Kéne egy igazi
Hogy ki lehessen lépni ebből a képletből, és a benne rejlő, kegyesnek hitt hazugságnak ne legyen ára, készülnie kéne végre egy igaz politikai filmnek a rendszerváltásról. Történt már erre kísérlet, Dézsy Zoltán munkája, Az ügynökök a paradicsomba mennek (2010), amely jól érezte a társadalmi közeg konformizmusát, a hatalomátmentő mechanizmusokat, a történésekben rejlő történelmi-politikai folytonosságot, de borzasztóan papírízűre sikeredett. Idővel komoly szemléletváltást eredményezhet az 1989 után indult filmes nemzedék is, amely józan távolságtartással, szakmai pragmatizmussal kezdi kezelni a szocializmus politikai történeteit. Bergendy Péter A vizsgában (2011), a mindent behálózó hatalmi kontroll szimbólumaként láttatta az 1956 utáni évek ügynökhálózatának körmönfont működtetését. A berni követ (2014) pedig Szász Attila rendezésében már a politikai thriller műfajába ágyazta tárgyszerűen két ’56-os emigráns akcióját a Marjai József vezette svájci követség ellen.
Mindenesetre most félő, hogy Gyurcsány Ferenc nem saját ellentmondásos politikai szerepében, hanem a jelen kurzust igazoló bűnbakként kerül be a film világába. Nem tudni, jó húzás-e. Hiszen ismeretes, hogy az ember bűnbakká feketítve mindig mentesül valódi felelőssége alól, és így ártatlanra mosdatni is könnyű.
