We are forced to recognize our inhumanity
Our reason co-exists with our insanity
(Billy Joel: Summer, Highland Falls)
Élt egyszer egy hentes és mészáros. Kezdjük így a Thomas Mann tollára kívánkozó történetet, amely óhatatlanul vázlatos és elnagyolt lesz, annyi mindenről és mindenkiről szól. Két szorgalmas családról, amelyek sorsa drámaian keresztezi egymást. Szerepel benne siker, vagyon, zsarnokság, menekülés, háború és béke. Több rendkívüli tehetségű ember, egy olimpiai bajnok lovas és egy zongoravirtuóz popsztár. Kiderül belőle, hogyan vált nemzetközi fogalommá mindkét család neve. És benne van, mint cseppben a tenger, a huszadik század.
Mártírnak alkalmatlan
A hentes és mészáros, Peter Neckermann (1842–1902) kemény munkával építette fel húsüzemét a németországi Frankföldön. Ez még a boldog békeidőkben történt, a két porosz Vilmos császár uralma alatt, a XIX. század második felében. Azután az ambiciózus férfiú politizálásra adta a fejét, a Centrumpárt színeiben megválasztották a birodalmi gyűlés, a Reichstag képviselőjének. Fia, Josef Carl (1868–1928) azonban nem szívelte a húsos-véres bizniszt, másik firmát akart. Már apja életében kikérte az örökségét, szénnagykereskedést alapított a századvégen. Jól ment neki, különösen hogy az állami vasúttársaság (Reichsbahn) beszállítója lett. Kiterjedt gazdasági és politikai kapcsolatokat létesített, befektetett a majnai teherhajózásba, ingatlanokat vásárolt, hozzá még két újságot is (Bayerischer Staatsanzeiger, Frankfurter Zeitung). Úgy nevezték: a würzburgi Rockefeller.
A befolyásos üzletember fia, Josef Neckermann (1912–92) kitűnően lovagolt, gyerekfejjel huszártisztnek készült. Ám apja halálakor a vállalkozásokat kellett továbbvinnie a weimari köztársaságban. Fél évszázad alatt hatalmas cégbirodalmat teremtett. A gazdasági csoda, a Wirtschaftswunder emblematikus figurája lett a második világháború utáni NSZK-ban. Remek érzékkel televíziót, háztartási gépeket árult kényelemre vágyó nyugatnémet fogyasztóknak, később napfényes, egzotikus nyaralásokat is. Utazási irodájának szállóigévé váló szlogenje (Neckermann macht’s möglich) azt sugallta, nem ismer lehetetlent. Régi álmát sem adta fel. Négy olimpián szállt nyeregbe, különféle versenyszámokban. Díjlovaglásban két aranyérmet nyert, Tokióban (1964), illetve Mexikóvárosban (1968). Diadalmas pályája végén, az újraegyesített Németország megbecsült, magas kitüntetésekkel honorált polgáraként fejezte be életét.
Csak egyet nem illett firtatni: azt, hogy mit csinált Josef Neckermann a nácik uralma alatt. Arról inkább hallgatott, érthetően. Amikor feltörekvő vidéki vállalkozóként Berlinbe ment, már az új szelek fújtak, ő pedig jó érzékkel belépett az állampártba. Felismerte a kecsegtető előnyöket, kiváltképp a diktatúra antiszemitizmusában rejlő üzleti potenciált. Árjásítás címén rátette a kezét Karl Amson Joel (1889–1982) vagyonára, mindenéből kiforgatta a zsidó származású mágnást. Az összeomlás után megúszta minimális, egyéves börtönbüntetéssel – annak is kórházban töltötte a nagyobbik részét, pénzének hála meglehetős kényelemben –, utána háborítatlanul folytatta üzleti karrierjét. Sohasem kínozta lelkiismeret-furdalás amiatt, ahogy javait gyarapította Hitler idejében. Visszaemlékezéseiben (Erinnerungen, 1990) annyit mond erről: élt a kínálkozó lehetőségekkel, esze ágában sem volt szembemenni az aktuálpolitikai viszonyokkal, mert alkalmatlan mártírnak („Ich tauge nicht zum Märtyrer”).
Egy nürnbergi hazafi
Utóbb, amikor a háború után áldozata kártérítésért perelt, „zsidó összeesküvést” emlegetett. Fogcsikorgatva bár, de fizetett. Józan döntés volt ez is, az összeharácsolt javak értékének csupán töredékétől kellett megválnia (1957). Megtarthatta Joelék előkelő grunewaldi villáját is, ahová azután költözött be, hogy a létükben fenyegetett tulajdonosok elmenekültek. (Még a hátramaradó sofőrt is alkalmazta.) Kisemmizett elődje, a textilgyáros és nagykereskedő, a Würzburggal szomszédos Nürnbergből indult. Forradalmi újítása, a csomagküldő szolgálat (Versandhaus) tett országosan ismertté. Termékeit levélben is megrendelhette a kuncsaft, ami parádés forgalmat eredményezett. A nemzetiszocialisták azonban, miután magukhoz ragadták a hatalmat, bojkottot hirdettek ellene. Hecclapjuk, a Der Stürmer népellenségnek bélyegezte, a bűnöző zsidó mintapéldányának („Prototyp des verbrecherischen Juden”).
Ebből Joel megértette, szemet vetettek a vagyonára. Családjával együtt, nehéz szívvel bár, de még éppen elérte a zürichi vonatot a háború kitörése előtt (1938). Az élelmes Neckermann úgy vette át tőle a cégeit, hogy még az erőpozícióból kíméletlenül lenyomott vételárat – a piaci érték alig ötödét – sem fizette ki. Egyetlen pfenniget sem. Hogy miért? Talán a kapitalista krédó, a profitmaximalizálás szellemében. Vagy csak mert megtehette, mögötte állt a rendszer önkénye. Az elüldözötteket „devizakülföldivé” minősítette a bürokratikus cinizmus, így Joelnek esélye sem volt jogorvoslatra. Az új tulajnak ellenben kapóra jött a háború is: a lenyúlt gyárban hárommillió Wehrmacht-egyenruhát varrtak deportált lengyel zsidók, kényszermunkában. Nagy üzlet volt a hadi megrendelés, a pénz mellé még kitüntetés is járt a „háborús szolgálatokért”.
Ezalatt a földönfutóvá tett zsidót nem engedték be Amerikába, szűkös volt a washingtoni menekültkvóta. Karl Amson Joel újrakezdte a nulláról, és kerülő úton, Kubán át mégis eljutott az Egyesült Államokba. Hiába fosztották meg otthonától, jogaitól, állampolgárságától Németországban, a vele történtek dacára – és racionális üzletember létére – romantikusan és reménytelenül német hazafi maradt. Élete alkonyán hazatért, ismét szülőföldjén telepedett le. Megelégedett az áron aluli kártérítéssel. Beletörődött, hogy élete munkája odaveszett, és tudott örülni annak, hogy az élete nem. Rokonai és barátai, akik otthon maradtak vagy csak Franciaországig menekültek a vészkorszakban, haláltáborokban végezték.
Nem dédelgette sérelmeit, megbékélten éldegélt 93 éves korában bekövetkezett haláláig. Nürnbergben temették el. Abban a városban, ahol első gyárát építette, ahol utóbb elfogadták a rasszista törvényeket „a német vér és német becsület védelméért”, ahol a háborús bűnösöket is bíróság elé állították. Ott, a Neuer jüdische Friedhof egyszerű, dísztelen családi sírboltjában nyugszik immár a fia is. Helmut Joel (1923–2011) az amerikai hadsereg közkatonájaként harcolt Európa felszabadításáért. Keresztnevét Howardra változtatta, a bibliai Jóél prófétára utaló, ősi családnevet pedig angolosan, dzsével ejtette. Az unoka New Yorkban született, a háború után (1949).
Katarzis helyett
Joeléknél is a harmadik nemzedékben bontakozott ki igazán a tehetség. Pedig a kis William alig hallott ősei hányattatásairól, pláne miután szülei elváltak. Helmut-Howard, a zenerajongó művészlélek nem érezte otthon magát az Államokban, az átlag amerikait elviselhetetlenül műveletlennek és anyagiasnak tartotta, visszatért Európába. A fiúcska maradt. Anyukája négyévesen ültette először a zongorához, nyomban megmutatkozott kivételes muzikalitása. Egyesítette magában az előző két generáció képességeit: zenével keresett dollármilliókat. Billy Joel – hiszen róla van szó – minden idők egyik legsikeresebb dalszerzője lett, lemezei 150 millió példányban keltek el világszerte a Rolling Stone magazin szerint. Komponista, zongoravirtuóz, multiinstrumentalista, énekes, a Rock and Roll hírességek csarnokának tagja. Örökzöldjei (Piano Man, She's Got a Way, We Didn't Start the Fire, Uptown Girl) tapadós dallamok, ki nem mennek az ember fejéből. Páratlanul igényes popsztár, aki mindennek a tetejébe értelmes dalszövegeket ír.
A Neckermannok és Joelek enumerációja ezzel jó véget érhetne: mindkét família békében, jólétben érkezett az új évezredbe (jóllehet az utazási iroda ma már nem családi tulajon). Ám úgy alakult, hogy sorsuk még egyszer találkozott, ha csupán egy röpke pillanatra is. Történt, hogy egy Beate Thalberg nevű rendezőnő dokumentumfilmet forgatott a zongoristáról és féltestvéréről, a londoni születésű Alexander Joelről (1971–), aki szintén zenész, habár klasszikus, az idő tájt a kisebbik bécsi operaház, a Volksoper karnagya volt. Az NDK-ban felnőtt fiatal rendezőnek fogalma sem volt az előzményekről, csak munka közben döbbent rá a drámai családtörténetre. Elhatározta, összehozza egymással a leszármazottakat, hogy egyszer s mindenkorra lezárhassák, ami elmúlt. Úgy képzelte, a kiengesztelődés felemelő pillanatait örökíti meg.
Arra számított, hogy Josef Neckermann unokái megragadják az alkalmat, és jelképesen bocsánatot kérnek, vagy legalább sajnálkoznak majd a hat évtizeddel azelőtt történtek miatt néhai nagyapjuk helyett is, aki – mint említettük – mindhalálig a szokásos önfelmentő kliséket ismételgette: a dolgát tette, Auschwitzról fogalma sem volt és így tovább. Ám a dokumentumfilmben (Die Akte Joel/The Joel Files, 2001) azt látjuk, hogy az unokák is magyarázkodásba kezdenek a szembenézés helyett. Lukas Neckermann, amúgy lelkes Billy Joel-rajongó, azt mondja, náluk nem divat a múltba révedni. Julia Neckermann szerint a nagypapa nem volt kollaboráns, sőt „munkát adott a foglyoknak”. Kínossá válik a beszélgetés, a katarzis elmarad.
Bő évtizede már, hogy Berlinben belebotlottam ebbe a bizarr kettős családregénybe. Azóta sem szabadulok tőle. Ha csak meglátom az utazási iroda cégérét a pesti körúton, vagy meghallom valahol a Piano Man-t, eszembe jut a két világmárkává lett név, a tehetség, siker, vagyon, zsarnokság, menekülés, háború és béke, az olimpiai bajnok és a zongoravirtuóz históriája. Az elképesztő huszadik század.
