Előfizetés

A politikai aktivizmus formái Orbán Magyarországán

Sebestyén Annamária
Publikálás dátuma
2021.06.12. 17:02

Fotó: Béres Márton / Népszava
Milyen változások történtek a tiltakozó cselekvésben az elmúlt tíz év alatt? Milyen nemzetközi és hazai trendek voltak e változások motorjai? Kik tiltakoznak, miért, hol és hogyan Orbán Magyarországán? Mikecz Dániel Semmit rólunk nélkülünk című könyve mindezekre választ ad (Semmit rólunk nélkülünk: Tüntetések, politikai aktivizmus az Orbán-rezsim idején. Budapest: Napvilág Kiadó 2020).
A magyar karakter legfőbb jellegzetességét Babits Mihály találóan a szemlélődő realizmus fogalmában ragadta meg. Eszerint a magyar embert a történelem hozzászoktatta a gyakori politikai átalakulásokhoz, s megtanította arra, hogy ezekkel szemben épp annyira tehetetlen, mint az időjárással. Nem arról van szó, hogy ne érzékelné vagy ne látná tisztán, mi zajlik körülötte, de az idők folyamán megtanulta mindezt egyfajta adottságként elfogadni, az életét felforgató változásokba beletörődni és közönyössé válni a körülmények cselekvő alakítása iránt. A rendszerváltás környékén sokak számára úgy tűnt, hogy e generációkon átívelő szemlélődő karakterben történelmi léptékű fordulat következik be. Az elmúlt harminc, és különösen az elmúlt tíz év tapasztalatai azonban azt bizonyítják, hogy a korábbi politikai viszonyulás- és magatartásminták túlélték az őket kialakító politikai rendszereket, és még mindig eleven részesei demokratikus jelenünknek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a rendszerváltás óta passzív csendességben, tiltakozás-mentesen telt a magyar társadalom élete, azt viszont igen, hogy a „Semmit rólunk nélkülünk” elve mindvégig marginális maradt, és csak egy elenyésző kisebbségnek sikerült azt hosszú távon is megtartania. 2010-től azonban az elv kormányzati kisajátításával, kiforgatásával és önhatalmi törekvések szolgálatába állításával ennek a lehetőségei is nagyban korlátozódtak. E körülményekből kifolyólag a rendszerváltást követő politikai szociológiai tárgyú elemzésekben csupán kevés figyelmet kaptak a kontinuus mintáknak és gyakorlatoknak ellentmondó társadalmi mozgások. A mozgalmi politizálás hazai trendjeit vizsgáló könyv ezért újdonságnak számít a palettán. Nem egyszerűen bemutatja, hogy hogyan alakult át a civil és a politikai aktivizmus az Orbán-rezsim tíz éve alatt, hanem az aktivizmus – empirikus tüntetéskutatási adatokkal alátámasztott – ideáltípusainak kidolgozásával egyúttal figyelemre méltó elméletet is kínál. Civilek és a  politika A civil vs politika ellentét a civil társadalom liberális értelmezésében gyökerezik és nagyon leegyszerűsítve abban áll, hogy míg a civil cselekvés univerzális, mindenkire kiterjedő morális elveken alapul, a társadalom érdekeit helyezi előtérbe és inkluzív, a lehető legtöbb ember hasznára szolgál, addig a politikai cselekvés sok tekintetben diszkriminatív és racionálisan gyakorlatias, vagyis önző: a társadalom érdekei elé partikuláris hatalmi érdekeket helyez. Civil cselekvést a civil társadalom, valamint annak informális világa és az állam közötti közvetítői szférában elhelyezkedő civil szervezetek és társadalmi mozgalmak végeznek, ezzel szemben a politikai cselekvés a nagypolitika állami-kormányzati világában a pártok és a politikai elit hatásköre. E munkamegosztás a civil és a politikai szféra között napjainkban már kevésbé érvényesül. A felismerés, hogy a politikai döntések valódi befolyásolása csak a „kapukon belül” lehetséges, lendületet adott a civileknek, hogy elmozduljanak a pártpolitika terepe felé. Közben a hagyományos politikai pártok is igyekeznek különböző formákban megnyitni szervezeteiket a civilek előtt. Mikecz szerint 2010 után Magyarországon is megindult ez a mozgás a civil cselekvésben, ez azonban hangsúlyozottan nem jár együtt a társadalmi részvétel növekedésével. A Fidesz kétharmados győzelmével kezdődő tekintélyelvű rezsimépítési folyamat lendületbe hozza ugyan a hazai civil mozgalmi életet, de a mozgolódások rendre kifáradnak, mielőtt céljukat elérnék, és sem kezdetben, sem a későbbiekben nem öltenek társadalmi méreteket. A politikai rendszer demokráciák és diktatúrák között elfoglalt vegyes helyét, azaz hibridizációját nem kíséri a kormány és a gazdaság teljesítményével szembeni tömeges elégedetlenség. A választási részvétel viszonylag magas, a civil aktivitás és a tüntetéseken való részvétel szintje alacsony marad, és csak ritkán terjeszkedik túl a politikailag egyébként is aktív, nagyvárosi értelmiségi középosztály keretein, érdekein és sérelmein. A szerző adatokkal alátámasztva mutatja be, hogy az országos nyilvánosságot kapó kormánykritikus tüntetéseken résztvevők között meglehetősen magas volt az átfedés a vizsgált időszakban. A változás a civilek és a politika viszonyának szempontjából érdekes. A legfontosabb tetten érhető tendencia ugyanis egyfelől a civil cselekvők pártpolitikai térbe való bemerészkedése, másfelől pedig a pártok „civilesedése”, mozgalmi jellegű mozgósító tevékenysége. Egyik folyamat sem előzmény nélküli. Már a rendszerváltó pártoknak is volt rövidebb-hosszabb mozgalmi működésük, majd a 2010-ben parlamentbe jutott Jobbik és LMP szintén mozgalmi gyökerekkel rendelkezett. Az ellentétes irányú mozgásra, a pártok „civilesedésére” pedig a Fidesz által 2002-ben életre hívott polgári körök mozgalma hozható példaként. A 2010 utáni mozgások okai és tétjei azonban egyértelműen új keletűek. Egyszerre játszik bennük közre a kísérlet, hogy a hitel-vesztett és meggyengült pártpolitikai bal- és liberális oldal visszaszerezze létjogosultságát és támogatottságát, és az a törekvés, hogy az ellenzéki pártok és a civilek működését egyaránt aláásó, ellehetetlenítő kormányzati politikát ellensúlyozzák, kijátsszák és legyőzzék. A folyamat tehát egy olyan erőtérben zajlik, ahol az ellenzéki szereplők a saját legitimitásukért küzdenek, s egymással olyan koalíciók kötésére kényszerülnek, amelyek más erőviszonyok közepette nemigen köttetnének meg. A politikai aktivizmus formái

Noha a tiltakozásokban való részvétel szintje és társadalmi háttere nem változott a tízes évek folyamán, a tiltakozás természete és kifejezési formái jelentősen átalakultak. Ebben egyfelől szerepet játszottak a hazánkban is érvényre jutó olyan globális tendenciák, mint a társadalmi cselekvés individualizálódása, súlypontjának az intézményekről és közösségekről az egyénekre helyeződése, valamint a mozgósítást és az információátadást egyaránt forradalmasító internetes közösségi média és vele együtt a digitális és képi kommunikáció térhódítása. Ezek egyrészt teljesen új tiltakozási formák megjelenését vonták maguk után (mint pl. az online petíciók vagy a politikusokat kifigurázó, gúnyos, de egyben humoros képek és mémek gyártása és megosztása), másrészt olyan motivációkat eredményeztek, amelyek a politikai részvételben eddig nem, vagy csak járulékosan voltak jelen (pl. önkifejezés, kreativitás megélése, élményszerzés, személyiségfejlesztés). A hazai tiltakozások alakítói voltak másfelől az illiberális belpolitikai fejlemények nyomán felszínre kerülő érdekek és érzelmek, mint ahogy a tartós civil szereplőgárdát önmagában is megosztó „antipolitika–politika” dilemma, vagyis annak a kérdése is, hogy valóban indokolt-e, hogy a civilek a hagyományos szerepüket és céljaikat feladva akár magukban, akár az ellenzéki pártokkal szövetkezve ringbe szálljanak a politikai hatalomért. Mikecz adatai tükrében ez a kérdés a társadalom szintjén is erősen vitatott. A civil szervezetek közvetlen politikai szerepét az ellenzéki válaszadók támogatják a leginkább, de közöttük meglepő módon kevéssé a fővárosi tüntetések bázisát adó budapesti, magasan képzett csoportokat találjuk, mint inkább a civil szervezetek által nem, vagy csak kis mértékben elért, közepes méretű városok alacsony végzettségű polgárait. A nemzetközi és hazai trendek nemcsak hatással voltak a tiltakozási kultúránk alakulására, hanem sok esetben közre is működtek a tiltakozások célkitűzéseinek meghiúsulásában. Közöttük egyfajta rendezőelvet keresve a szerző öt dimenzió – a tiltakozás kedvezményezettje, címzettje, résztvevője, a részvétel alapja és motivációja – mentén különbözteti meg az aktivizmus típusait a jelenkori Magyarországon. A tiltakozás folyamatos mintájaként és egyúttal viszonyítási pontként jelöli meg a civil ethosz vezérelte aktivizmust, amely a politika kívülről történő befolyásolásának, vagyis a civil–politika határvonalat megtartó, a rendszer megjavítására, nem pedig megdöntésére irányuló civil cselekvésnek a klasszikus esete. Címzettjei a politikai döntéshozók, célja a nyomásgyakorlás, tárgya bármilyen ügy, cselekvője és kedvezményezettje pedig bárki lehet, aki az adott ügyben érintettséggel rendelkezik. Erre a típusra példaként hozza a 2011-12-es Milla-tüntetéseket, a Tanítanék Mozgalmat, de idesorolhatók a 2017-es CEU melletti és a „Free SZFE” demonstrációk is. Ezek mindegyike a közösségi médiát használta a mozgósítás eszközeként. E megmozdulásokban, ahogy Mikecz fogalmaz, a civil társadalom liberális ideálja éledt újjá, hiszen olyan szakpolitikai ügyek védelmében szerveződtek, amelyek elsősorban liberális értékeket érintenek (sajtószabadság, a tudomány és a kultúra autonómiája), nem pedig a széles társadalmat érintő elosztási konfliktusokat. Ebből következően céljaik egyben társadalmi szétterjedésük gátjaikként is szolgáltak, ezek az ügyek ugyanis elsődlegesen, ha nem kizárólag, a magas státuszú és nagy tiltakozási hajlandósággal rendelkező rétegekben tudtak érdemi visszhangra találni. A többi aktivizmustípus a fenti jellemzők valamelyikében vagy többjében felmutatott eltérése alapján különíthető el. Így például a tranzakciós aktivizmus abban különbözik a civil ethosz vezérelte cselekvéstől, hogy alanyai nem az érintett polgárok, hanem az állami szervek szakpolitikai tevékenységét szakmai oldalról bíráló nem kormányzati szervezetek. Az élményorientált aktivizmus pedig abban, hogy az ilyen indíttatású cselekvést nem a közvetlenül elszenvedett sérelem, hanem a felháborodás és a szolidaritás-vállalás szándéka motiválja, célja pedig nem valamely szakpolitikai döntés módosítása, hanem végső soron a résztvevő élményszerzése. Ez utóbbi az évtized folyamán egyaránt testet öltött a civil aktivista közösségek által szervezett szabadidős tiltakozó eseményeken való részvételben (pl. a karneváli hangulatú Budapest Pride felvonulások, vagy A Város Mindenkié csoport tüntetési repertoárját képező koncertek és utcai színház), és önkéntesen végzett segítő tevékenységekben (pl. hajléktalanok, menekültek mellett kiálló szolidaritási mozgalmak adománygyűjtési, ételosztási akciói), de olyan egyéni aktivitásokban is, mint például a fogyasztási szokások politikai vagy etikai okokból történő átalakítása.

Egyedülálló módon

Különös értéke a tipológiának, hogy helyet kap benne a szakszervezeti aktivizmus. Ennek emblematikus példájaként elemzi a szerző a 2018-as túlóratörvény nyomán megindult, „rabszolgatörvény”-ellenesként elhíresült tiltakozási hullámot, amely, mint írja Mikecz, több aspektusban is eltért a tízes évek többi tiltakozó eseményétől. Egyrészt a résztvevői között nemcsak a diplomások aránya volt jelentősen alacsonyabb, mint más tüntetéseken, de jóval magasabb volt a nem a fővárosból érkező tiltakozók aránya is. Másrészt a különböző csoportok közötti szolidaritás célul tűzésével a követelései túlmutattak a szűken vett foglalkoztatási konfliktuson és általánosabb rendszerkritikává szélesedtek ki, továbbá az akcióiban a szakszervezetek, a pártok és a civil csoportok olyan együttes fellépése valósult meg, amelyre addig nem akadt egyetlen példa sem. Ebben az értelemben a szakszervezeti mozgalom egyedülálló módon képes volt túllépni a saját érdekhatárain és megnyitni a kapuit nemcsak az ellenzéki pártok, de a széles társadalom felé. Bár a tüntetéssorozat nem ért célt, hosszú távon és bizonyos mértékig mégis eredményesnek tekinthető. A szerző sajtóelemzései ugyanis arra mutattak rá, hogy az eseményeket követően a szakszervezeti cselekvés egyértelműen felélénkült, a szakszervezeti sztrájkok száma alig fél év alatt közel a duplájára emelkedett. És végül, a populista aktivizmus teszi teljessé a tipológiát. E cselekvéstípus már nem az ellenzék, hanem egészében Orbán Viktor felülről szervezett „mozgalmi kormányzásának” terepe, melynek eszköze a félelemkeltés, a bűnbakképzés, a nemzeti konzultáció, a népszavazás és a Békemenet, célja pedig a kormányhűség és a mobilizációs készültség „helyzetbe hozása” és folyamatos „helyzetben tartása”, egyúttal demonstrálása a többi politikai közösség felé. Bár az eszközök az erkölcsi standardok szempontjából nézve kétségkívül vitathatóak, az azonban nem, hogy a Fidesz ezek révén sikerrel építette ki nagyon eltérő társadalmi csoportokat összefogó táborát. Ennek ellenpólusa, mint írja a szerző, az ellentétes oldalon mindeddig nem jött létre, az ellenzéki mozgolódásoknak nem sikerült elismernie és összekapcsolnia az eltérő sérelmekkel és érdekekkel rendelkező társadalmi csoportokat. Noha az akadályok (a liberális és a baloldal hegemóniaharca, a baloldali populizmussal kapcsolatos aggályok, a nagyvárosokon túlra nem terjeszkedő mozgósítás) felismerése már megtörtént, a gyakorlati megoldások kidolgozása még várat magára. Bízzunk benne, hogy a múlt szombati „Tüntetés a Diákvárosért a Fidesz ellen” demonstráció az egyik első jele annak, hogy a civileknek és az ellenzéki pártoknak sikerült együtt a társadalom különböző csoportjait egyidejűleg megszólítani.

Kettős családregény

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2021.06.12. 14:54
Billy Joel
Fotó: Paul Hennessy / AFP / NurPhoto
We are forced to recognize our inhumanity Our reason co-exists with our insanity (Billy Joel: Summer, Highland Falls)

Élt egyszer egy hentes és mészáros. Kezdjük így a Thomas Mann tollára kívánkozó történetet, amely óhatatlanul vázlatos és elnagyolt lesz, annyi mindenről és mindenkiről szól. Két szorgalmas családról, amelyek sorsa drámaian keresztezi egymást. Szerepel benne siker, vagyon, zsarnokság, menekülés, háború és béke. Több rendkívüli tehetségű ember, egy olimpiai bajnok lovas és egy zongoravirtuóz popsztár. Kiderül belőle, hogyan vált nemzetközi fogalommá mindkét család neve. És benne van, mint cseppben a tenger, a huszadik század. Mártírnak alkalmatlan
A hentes és mészáros, Peter Neckermann (1842–1902) kemény munkával építette fel húsüzemét a németországi Frankföldön. Ez még a boldog békeidőkben történt, a két porosz Vilmos császár uralma alatt, a XIX. század második felében. Azután az ambiciózus férfiú politizálásra adta a fejét, a Centrumpárt színeiben megválasztották a birodalmi gyűlés, a Reichstag képviselőjének. Fia, Josef Carl (1868–1928) azonban nem szívelte a húsos-véres bizniszt, másik firmát akart. Már apja életében kikérte az örökségét, szénnagykereskedést alapított a századvégen. Jól ment neki, különösen hogy az állami vasúttársaság (Reichsbahn) beszállítója lett. Kiterjedt gazdasági és politikai kapcsolatokat létesített, befektetett a majnai teherhajózásba, ingatlanokat vásárolt, hozzá még két újságot is (Bayerischer Staatsanzeiger, Frankfurter Zeitung). Úgy nevezték: a würzburgi Rockefeller. A befolyásos üzletember fia, Josef Neckermann (1912–92) kitűnően lovagolt, gyerekfejjel huszártisztnek készült. Ám apja halálakor a vállalkozásokat kellett továbbvinnie a weimari köztársaságban. Fél évszázad alatt hatalmas cégbirodalmat teremtett. A gazdasági csoda, a Wirtschaftswunder emblematikus figurája lett a második világháború utáni NSZK-ban. Remek érzékkel televíziót, háztartási gépeket árult kényelemre vágyó nyugatnémet fogyasztóknak, később napfényes, egzotikus nyaralásokat is. Utazási irodájának szállóigévé váló szlogenje (Neckermann macht’s möglich) azt sugallta, nem ismer lehetetlent. Régi álmát sem adta fel. Négy olimpián szállt nyeregbe, különféle versenyszámokban. Díjlovaglásban két aranyérmet nyert, Tokióban (1964), illetve Mexikóvárosban (1968). Diadalmas pályája végén, az újraegyesített Németország megbecsült, magas kitüntetésekkel honorált polgáraként fejezte be életét. Csak egyet nem illett firtatni: azt, hogy mit csinált Josef Neckermann a nácik uralma alatt. Arról inkább hallgatott, érthetően. Amikor feltörekvő vidéki vállalkozóként Berlinbe ment, már az új szelek fújtak, ő pedig jó érzékkel belépett az állampártba. Felismerte a kecsegtető előnyöket, kiváltképp a diktatúra antiszemitizmusában rejlő üzleti potenciált. Árjásítás címén rátette a kezét Karl Amson Joel (1889–1982) vagyonára, mindenéből kiforgatta a zsidó származású mágnást. Az összeomlás után megúszta minimális, egyéves börtönbüntetéssel – annak is kórházban töltötte a nagyobbik részét, pénzének hála meglehetős kényelemben –, utána háborítatlanul folytatta üzleti karrierjét. Sohasem kínozta lelkiismeret-furdalás amiatt, ahogy javait gyarapította Hitler idejében. Visszaemlékezéseiben (Erinnerungen, 1990) annyit mond erről: élt a kínálkozó lehetőségekkel, esze ágában sem volt szembemenni az aktuálpolitikai viszonyokkal, mert alkalmatlan mártírnak („Ich tauge nicht zum Märtyrer”). Egy nürnbergi hazafi

Utóbb, amikor a háború után áldozata kártérítésért perelt, „zsidó összeesküvést” emlegetett. Fogcsikorgatva bár, de fizetett. Józan döntés volt ez is, az összeharácsolt javak értékének csupán töredékétől kellett megválnia (1957). Megtarthatta Joelék előkelő grunewaldi villáját is, ahová azután költözött be, hogy a létükben fenyegetett tulajdonosok elmenekültek. (Még a hátramaradó sofőrt is alkalmazta.) Kisemmizett elődje, a textilgyáros és nagykereskedő, a Würzburggal szomszédos Nürnbergből indult. Forradalmi újítása, a csomagküldő szolgálat (Versandhaus) tett országosan ismertté. Termékeit levélben is megrendelhette a kuncsaft, ami parádés forgalmat eredményezett. A nemzetiszocialisták azonban, miután magukhoz ragadták a hatalmat, bojkottot hirdettek ellene. Hecclapjuk, a Der Stürmer népellenségnek bélyegezte, a bűnöző zsidó mintapéldányának („Prototyp des verbrecherischen Juden”). Ebből Joel megértette, szemet vetettek a vagyonára. Családjával együtt, nehéz szívvel bár, de még éppen elérte a zürichi vonatot a háború kitörése előtt (1938). Az élelmes Neckermann úgy vette át tőle a cégeit, hogy még az erőpozícióból kíméletlenül lenyomott vételárat – a piaci érték alig ötödét – sem fizette ki. Egyetlen pfenniget sem. Hogy miért? Talán a kapitalista krédó, a profitmaximalizálás szellemében. Vagy csak mert megtehette, mögötte állt a rendszer önkénye. Az elüldözötteket „devizakülföldivé” minősítette a bürokratikus cinizmus, így Joelnek esélye sem volt jogorvoslatra. Az új tulajnak ellenben kapóra jött a háború is: a lenyúlt gyárban hárommillió Wehrmacht-egyenruhát varrtak deportált lengyel zsidók, kényszermunkában. Nagy üzlet volt a hadi megrendelés, a pénz mellé még kitüntetés is járt a „háborús szolgálatokért”. Ezalatt a földönfutóvá tett zsidót nem engedték be Amerikába, szűkös volt a washingtoni menekültkvóta. Karl Amson Joel újrakezdte a nulláról, és kerülő úton, Kubán át mégis eljutott az Egyesült Államokba. Hiába fosztották meg otthonától, jogaitól, állampolgárságától Németországban, a vele történtek dacára – és racionális üzletember létére – romantikusan és reménytelenül német hazafi maradt. Élete alkonyán hazatért, ismét szülőföldjén telepedett le. Megelégedett az áron aluli kártérítéssel. Beletörődött, hogy élete munkája odaveszett, és tudott örülni annak, hogy az élete nem. Rokonai és barátai, akik otthon maradtak vagy csak Franciaországig menekültek a vészkorszakban, haláltáborokban végezték. Nem dédelgette sérelmeit, megbékélten éldegélt 93 éves korában bekövetkezett haláláig. Nürnbergben temették el. Abban a városban, ahol első gyárát építette, ahol utóbb elfogadták a rasszista törvényeket „a német vér és német becsület védelméért”, ahol a háborús bűnösöket is bíróság elé állították. Ott, a Neuer jüdische Friedhof egyszerű, dísztelen családi sírboltjában nyugszik immár a fia is. Helmut Joel (1923–2011) az amerikai hadsereg közkatonájaként harcolt Európa felszabadításáért. Keresztnevét Howardra változtatta, a bibliai Jóél prófétára utaló, ősi családnevet pedig angolosan, dzsével ejtette. Az unoka New Yorkban született, a háború után (1949). Katarzis helyett

Joeléknél is a harmadik nemzedékben bontakozott ki igazán a tehetség. Pedig a kis William alig hallott ősei hányattatásairól, pláne miután szülei elváltak. Helmut-Howard, a zenerajongó művészlélek nem érezte otthon magát az Államokban, az átlag amerikait elviselhetetlenül műveletlennek és anyagiasnak tartotta, visszatért Európába. A fiúcska maradt. Anyukája négyévesen ültette először a zongorához, nyomban megmutatkozott kivételes muzikalitása. Egyesítette magában az előző két generáció képességeit: zenével keresett dollármilliókat. Billy Joel – hiszen róla van szó – minden idők egyik legsikeresebb dalszerzője lett, lemezei 150 millió példányban keltek el világszerte a Rolling Stone magazin szerint. Komponista, zongoravirtuóz, multiinstrumentalista, énekes, a Rock and Roll hírességek csarnokának tagja. Örökzöldjei (Piano Man, She's Got a Way, We Didn't Start the Fire, Uptown Girl) tapadós dallamok, ki nem mennek az ember fejéből. Páratlanul igényes popsztár, aki mindennek a tetejébe értelmes dalszövegeket ír. A Neckermannok és Joelek enumerációja ezzel jó véget érhetne: mindkét família békében, jólétben érkezett az új évezredbe (jóllehet az utazási iroda ma már nem családi tulajon). Ám úgy alakult, hogy sorsuk még egyszer találkozott, ha csupán egy röpke pillanatra is. Történt, hogy egy Beate Thalberg nevű rendezőnő dokumentumfilmet forgatott a zongoristáról és féltestvéréről, a londoni születésű Alexander Joelről (1971–), aki szintén zenész, habár klasszikus, az idő tájt a kisebbik bécsi operaház, a Volksoper karnagya volt. Az NDK-ban felnőtt fiatal rendezőnek fogalma sem volt az előzményekről, csak munka közben döbbent rá a drámai családtörténetre. Elhatározta, összehozza egymással a leszármazottakat, hogy egyszer s mindenkorra lezárhassák, ami elmúlt. Úgy képzelte, a kiengesztelődés felemelő pillanatait örökíti meg. Arra számított, hogy Josef Neckermann unokái megragadják az alkalmat, és jelképesen bocsánatot kérnek, vagy legalább sajnálkoznak majd a hat évtizeddel azelőtt történtek miatt néhai nagyapjuk helyett is, aki – mint említettük – mindhalálig a szokásos önfelmentő kliséket ismételgette: a dolgát tette, Auschwitzról fogalma sem volt és így tovább. Ám a dokumentumfilmben (Die Akte Joel/The Joel Files, 2001) azt látjuk, hogy az unokák is magyarázkodásba kezdenek a szembenézés helyett. Lukas Neckermann, amúgy lelkes Billy Joel-rajongó, azt mondja, náluk nem divat a múltba révedni. Julia Neckermann szerint a nagypapa nem volt kollaboráns, sőt „munkát adott a foglyoknak”. Kínossá válik a beszélgetés, a katarzis elmarad. Bő évtizede már, hogy Berlinben belebotlottam ebbe a bizarr kettős családregénybe. Azóta sem szabadulok tőle. Ha csak meglátom az utazási iroda cégérét a pesti körúton, vagy meghallom valahol a Piano Man-t, eszembe jut a két világmárkává lett név, a tehetség, siker, vagyon, zsarnokság, menekülés, háború és béke, az olimpiai bajnok és a zongoravirtuóz históriája. Az elképesztő huszadik század.

Kácsor Zsolt: Kérek egy korsó Hrabalt

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2021.06.12. 14:52

SÖRTÁRCÁK VIII.
A közép-európai irodalom legnagyobb sörivó írója, s egy időben Közép-Európa legnagyobb, leghíresebb, legnépszerűbb, legszerethetőbb, legfecsegőbb, legkultikusabb, leglegendásabb, legbohumilabb, leghrabalibb, egyszóval legíróbb írója Bohumil Hrabal volt, akiről természetesen nem csak irodalmi díjakat, nem csak sörözőket, hanem sörmárkákat fognak elnevezni. Vagy talán már el is neveztek. Sörös írópápa volt, vagy inkább irodalmi sörpápa, mindegy is, a nagy Bohumil saját sört feltétlenül megérdemelne. – Kérek egy korsó Hrabalt – ez nem hangzana rosszul, s most juszt sem keresek rá a gugliban, hogy vajon létezik-e már Hrabal sör. Őt magát a róla elnevezett sör persze már nem boldogítaná, bennünket azonban, akik a sör és az irodalom iránt érzett rajongásban a cseh mesternek méltó követői igyekszünk lenni, annál inkább. Hiszen valami olyasmit fejezett ki egész lénye és munkássága, hogy a kisember esendő boldogságkeresése megható és szerethető irodalmi anyaggá nemesül, ha egy kisemberi gesztusokkal élő nagy író ad neki tartalmat és formát. Márpedig Bohumil Hrabal világhírű íróként is az a kisember maradt, aki volt: viseltes mackófelsőben, kezében sörrel és macskaeledellel teli szatyorral bandukolt az Aranytigrisből az irodalmi halhatatlanság felé vezető úton. Én is a törzshelyén, a prágai Aranytigrisben láttam őt először, méghozzá napra pontosan 1992-ben, július 28-án, kedden délután. Természetesen miatta mentünk oda, elsősorban nem Prazdroj sört akartunk inni, hanem a saját szemünkkel akartuk látni a nagy írót, miközben Prazdroj sört iszik. Ő akkor már világsztár volt, szóval maga a hely, a legendás Aranytigris a látogatásban csak másodlagos szerepet játszott, holott az Hrabal nélkül is csodálatos hely. Képzeljünk el egy gyönyörűséges, boltozatos házat, amelyet úgy 900 éve, azaz nagyjából akkor építettek, amikor nálunk a királyt IV. Bélának hívták, és ahol több mint 200 éve működik az Aranytigris nevű söröző, egészen pontosan 1816 óta (ez számunkra nevezetes esztendő, ez volt az az év, amikor Magyarországon barna színű hó esett, de erről majd máskor). Azon a régi, csaknem 30 évvel ezelőtti napon az Aranytigris tömve volt, nem fértünk be, de nem is nagyon akartunk, hanem megálltunk a bejáratnál, és a balra lévő kisterem hosszú asztalánál trónoló Hrabalt bámultuk. Nem csinált semmi különöset, ült az asztalfőn egy korsó sörrel, és élénken magyarázott a körülötte ülő, hozzá hasonló korú és kinézetű embereknek, akik ugyanolyan egyszerű cseh melósnak néztek ki, mint a nagy Bohumil. Győzködtem magamat, hogy oda kellene hozzá menni autogramot kérni, de nem mertem, ne kérdezzék, hogy miért. Még csak 20 éves voltam, szinte gyerek, ő meg már majdnem 80, azon tűnődtem, hogy mit is mondhatnék neki. Úgyhogy kifordultunk az ajtón, és elmentünk sört inni a Két Medvébe. De egész éjszaka nem hagyott nyugodni a dolog. Rogyadozó lábakkal bámulom Hrabalt, s nincs erőm, hogy autogramot kérjek?! Nem volt más választás, másnap délután vissza kellett menni. Bíztam benne, hogy Hrabal ott lesz. Hol is lehetne másutt? Sörös ember júliusban mindennap sörözik, hiszen júliusban mindennap forróság van – mindennapi sörivás nélkül a forró júliust túlélni nem lehet, ez még azokra a halhatatlanokra is vonatkozik, akiket Bohumil Hrabalnak hívnak. Beléptem hát 1992. július 27-én, szerda délután az Aranytigrisbe, balra néztem, a kisterem felé, és Hrabal természetesen ott volt. Nem csinált semmi különöset, ült az asztalfőn egy újabb korsó sörrel, és megint élénken magyarázott a körülötte ülő, hozzá hasonló korú és kinézetű embereknek, akik ugyanolyan egyszerű cseh melósnak néztek ki, mint a nagy Bohumil. Ekkor már nem hezitáltam. Leemeltem a bejáratnál lévő polcról egy söralátétet, odamentem Hrabalhoz, megböktem, és szó nélkül eléje tettem a söralátétet. Szívesen írnám, hogy meglepve tekintett fel, de ez nem volna igaz: felnézett, de nem volt meglepve, hozzá volt már szokva a turistahadak zaklatásaihoz. Elővett egy tollat, elkezdte ráírni a nevét a söralátétre, de egyszerre csak abbahagyta, megint rám nézett, s kérdezett valamit csehül. Természetesen nem értettem, hogy mit kérdez, mire a mellette ülő cseh melósok segíteni próbáltak, megismételték az ivócimborájuk kérdését, de: csehül. Értetlenül álltam, úgyhogy Hrabal elunta a dolgot, felkapta a félig aláírt söralátétet, a háta mögé hajította, majd egy szutykos hátizsákból elővett egy fekete-fehér Hrabal-portrét, annak a hátuljára rajzolt egy puncit és egy fütyit, majd rám mutatott, és odafirkantott egy kérdőjelet is. Aha! Azt kérdezte, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Viccesnek nem volt vicces, de indokolt volt annyiban, hogy akkoriban simára borotvált képem és 40 centi hosszú, dús hajzuhatagom volt. Öntudatosan ráböktem a fütyire, mire Hrabal áthúzta a puncit, és kiengesztelésül még egy szívecskét is rajzolt nekem. Hat évvel később halt meg egy kórházban. Azt mondják, galambokat etetett és véletlenül kiesett az ablakon, de az Aranytigrisben természetesen tudják az igazat: csak leugrott egy sörért.