Kelet-európai meghasonlottságainknak egyik öröknek tűnő költői képe a vidék, a falu. A nemzeti identitás biztos őrzője, természeti formákkal, hagyományokkal, ugyanakkor az elmaradottság szimbóluma. Vár, amelyet le kéne rombolni, miközben meg kell védeni. A valódinak vélt élet terepe, amelyet nem lehet megkerülni, nem lehet elmenekülni belőle valamiféle mesterséges városi civilizációba. Ott, a vidék kozmoszában rejlik minden erő és gyengeség, bőség és ínség, igazság és igazságtalanság. Amíg benne nem változik valami, a világ sem változhat meg. Mai magyar nyelven: a Vidék megszólítása nélkül nincs választási győzelem.
Akárhogy is, ha egy film cselekménye a messzi vidéken, isten háta mögötti tájon játszódik, reflexszerűen kulturális-szociális hívóüzeneteket szólaltat meg bennünk. Most megtudhatjuk, milyen valahol az igazi élet, a gyötrelmes, ismeretlen, és milyen hangokból áll a néplélek, amelyből kicsiholja a fájdalom kórusát. Nem mondhatjuk, hogy ilyen élményben, művészi tapasztalatban akarunk elmerülni napról-napra. De mikor telítődnek bennünk a globalizációs drogok, izgatottan kezdjük keresni magunk körül a valóságot, reménykedve, hogy nem benne élünk. Persze a filmes valóság, a sorozat-valóság szintjén. Tekintetünk továbbra is a nagy streaming csatornák kínálatán, de hess, gagyi, félre az útból, pláza-melodrámák, turmix-krimik, szimulátor-fantasyk. Ismeretlen világ jöjjön, ismeretlenül kattogó nyelven! És a nagy szolgáltatók megtanultak számolni ezzel az igénnyel. Egy estére sem szabad elengedni az előfizetőt máshova. Előnyösebb megfelelő arányban biztosítani valóságéhség rohamai számára is választékot: dokumentumfilmeket, szociális drámákat a világ minden tájáról, minden nyelvén.
Az HBO-ra bizton számíthatunk ezen a téren, ráadásul külön veregethetjük a vállát, amiért saját gyártásban készít(tet) sorozatokat a filmélet „vidéki” régióiban is. Nemrég egy nyolcrészes norvég sorozatot rakott elénk a csatorna: Isten hozott Senkiföldjén. Nehéz, sajátos élet friss levegőjét kínálja a tompulás határán, és nem okoz csalódást. De mit is jelent számunkra az elégedettség ebben az esetben? Az első öröm, hogy nahát, a norvégok is tudnak jó sorozatot csinálni, neves izlandi rendezővel meg különösen. De higgadjunk le egy pillanatra! Igaz, hogy Dagur Kári elismerést szerzett Fúsi című alkotásával, de a lényeg az, hogy egy nagy nemzetközi cég befektette a kellő pénzt a sorozatba, biztosítva hozzá a legjobb technikai hátteret. És így miért ne lennének a norvégok, vagy bárki mások is képesek egy hatásos produkcióra? Különösen ma, amikor már annyi tehetséges, felkészült filmes vár lehetőségre minden országban. De menjünk tovább: Mit értünk azon, amit meg tudnak csinálni? Mi a jó sorozat? Az átlag „amerikai” termék, a maga uniformizált filmnyelvével, dramaturgiai kereteivel, műszaki cizelláltságával. Legnagyobb előnye, hogy tanítható és megtanulható. Noha természetesen vannak kiemelkedő mesterei.
Minden nehézség nélkül fogyasztjuk tehát az Isten hozott Senkiföldjén képsorait, és élvezzük, hogy szokatlan közeget, furcsa figurákat látunk. Kétségtelen, hogy a norvég észak-északi tájak plasztikája sajátos hangulatot teremt, a hősök pedig mintha bele lennének vésve, egyedien rezegnek, maguk módján villan a szemük, húzódik a szájuk, másképp tördeli arcukat az idő. De itt mindez elsősorban egzotikum, amelyet az eredeti helyszín, a nemzeti színészgárda és stáb hitelesít. Mert kik is ennek a természeti környezetébe olvadt vidéki helységnek a szereplői? Egy önérzetes számi (lapp) szarvastartó és egy alkoholba némult norvég birkatenyésztő, akik egymás nyáját ritkítva küzdenek egy takarítónőért és a becsületért, a település rendőre demens feleségével, a temetkezési vállalkozó, egy örök üzletelő frissen szerzett két albán prostival, a papnő, az új tanárnő, a boltos, szeszcsempészek… Könnyű hát egy idő után észrevenni, hogy norvég vidék ide vagy oda, egy western műfaji terében vagyunk. Amely könnyen mozdítható thriller, dramedy vagy akár családi-szerelmi szirupdráma irányába is. A tematikus kosár sem ismeretlen: hagyománytisztelet, misztikum, bántalmazás, migráció, némi elembété.
Innentől kezdve a kérdés már az, mennyire sikerül az egzotikumon túl kikeverni valami egyedi, megkapó minőséget a műfaji-ábrázolási trendek és a specifikus közeg összeöntéséből. Nos, a skandináv alkotóknak egészében összejött a mutatvány. Visszafogták, megtörték a lehetséges cselekményszálakat, a szereplőkben pedig kihangsúlyozták a lelki sérüléseket. Traumatizált világgá formálva a megjelenített emberi-természeti szeletet. Míg a klasszikus vadnyugati történeteket egy formálódó világ szabad energiái mozgatják, a norvég sorozat westernközege a globalizált polgári élettér lúzereinek univerzuma. Azoké, akik küszködéseik ellenére is elhiszik, hogy saját kezükben a sorsuk. Az ország gazdag, csak vállalkozni kell. Itt a takarítónő is takarítási vállalkozó. Próbálkoznak lecke szerint, így, úgy, amúgy, csak hát a felemelkedéshez nem a saját lábunkra kell állni. Hanem mások vállára.
