Jó ideje – lassan három éve – nem a saját lakásunkban élünk. Ez a szüleink nemzedékének értékrendje szerint kész katasztrófa. Az albérlet ugyanis csak az egyetemista évek, illetve a pálya- és útkeresés első éveinek átmeneti megoldása, minden valamirevaló egzisztencia megteremtése a saját lakás vásárlásával indul. Négy kerék, három szoba, két gyerek. Így adósodott el (ha nem is egy életre) a nejem is, én is, de a feladatot kipipáltuk. Beértünk a révbe. Csakhogy gyorsan kiderült, a túlsó part megint izgalmasabb. Mert rájöttünk, utazni szeretnénk, belekóstolni más tájak, városok, országok hétköznapi életébe. Ezért aztán majdnem egy éven át minden hónapban új lakásban, új városban laktunk külföldön. Pár évtizede erre még azt mondták volna, hogy cigányélet.
Persze akkor még nem szálltak el úgy az ingatlanok árai, mint ma, amikor lassan már harminc-negyven évet kell gürcölni (értsd: átlag körül keresni) ahhoz, hogy valaki tulajdonosi szemlélethez jusson Pesten, valahol a külső peremen. De ez nem csak a magyar fővárosra jellemző. Valamelyik nap kimatekoztuk, hogy ha pénzzé tennénk mindenünket otthon, az akkor sem lenne versenyképes Bécsben, ahol élünk: egy erősen kompromisszumos saját lakással kellene beérnünk. Ülnénk hát minden vagyonunk négy fala között és drukkolnánk, hogy ne költözzön alánk-fölénk-mellénk egy kellemetlen szomszéd, ami majdhogynem lenullázná a lakás értékét. Marad hát az albérlet. Ami a bécsi viszonyok között egyébként nagyon is természetes gondolat.
Mi is fejest ugrottunk az elmúlt hetekben az albérletekbe. Majdnem azt írtam, hogy a kínálkozó lakások tengerébe, de ez inkább csak tavacska. Leginkább azért, mert mi jutalékmentes helyet kerestünk magunknak. Bécsben ugyanis pont fordítva van, mint Pesten. Nálunk a tulajdonos fizeti ki a bérlőt találó ingatlanost, itt viszont a bérlő. Adott esetben két-három havi bérleti díjnak megfelelő összeget, ami egy átlagos lakás esetén akár egymillió forintot (sőt többet) is jelenthet. Ennyit kellene adni annak a mosolygós embernek, aki beenged a lakásba, és megmutatja azt, amit amúgy is látunk, és elmondja azt, amit amúgy is leírtak a hirdetésben. Plusz a valódi kaució, ami két- és négyhavi bérleti díj körül mozog, vagyis aki ingatlanoson keresztül bérelne lakást, úgy két, két és félmillió forinttal felszerelkezve jöjjön Bécsbe. Ez persze már alapos szűrő, jól megrostálja a jelentkezőket, főként Kelet-Európa (vagy még kiesebb vidékek) szerencsét próbáló fiait és lányait.
Persze vannak jutalékmentes, egyenesen a bérlőtől megszerezhető lakások is, bár jóval kevesebb. Itt viszont igazi casting vár a jelentkezőre. Nem ritka, hogy a tulajdonos egy napra időzíti a jelöltek megtekintését. Ő a lehetséges bérlőket nézi meg, a lehetséges bérlők meg a lakást. És később majd választ közülük a maga (emberismereti vagy tetszési) szempontjai szerint. Vagyis a legjobb arcunkkal felszerelkezve, Dusit is bevetve (kiskutyával és gyerekkel mindig könnyebb, ez a sóbiznisz alapja is) kampányoltunk mi is magunk mellett. És ez még mindig jobb, mint mondjuk Münchenben, ahol – mesélte a házigazdánk – a jobb lakásokra annyi a jelentkező, hogy már motivációs levelet is kérnek a tulajdonosok. Miért szeretne ebben a lakásban élni, ahol egy percig sem lakott korábban?
Elsápadtam. Nyilván, ha itt is lenne ilyen, akkor az én feladatom lenne megfogalmazni. Mégiscsak az én szakmámba vág, ugye. Én viszont pont az ilyen „alkalmazott” irodalomtól irtózom a legjobban: esküvői meghívók, születésnapi köszöntők, frappáns bemutatkozások. Sokak számára ez az a pillanat, amikor bebizonyíthatom, hogy az „íróságom” nem puszta délibáb, hanem használni is lehet valamire. Számos sértődést hagytam magam mögött, amikor visszautasítottam ezeket. Robert Capa sem fotózott esküvőkön, dohogtam magamban némi önelégültséggel. De hát lakni kell valahol, s ha nem tulajdonos az ember, vagy nem ott, ahol szeretné, akkor bizony el kell adnia magát.
Az első helyen ki is választottak minket (hurrá!), a második körben (az anyagi átvilágítás során) viszont már kiszórtak, mert némi gyanakvásra adott okot, hogy egyelőre csak magyarországi jövedelmeink vannak. (Ki az a hülye, aki innen dolgozik oda?) Ideális lakásba pedig csak ideális jelöltek mehetnek. Akkor egy kicsit dohogtunk magunkban, a nejem nyugtatgatott: az ilyen tulajdonossal később is meggyűlt volna a bajunk, amikor a kelet-európai szabálytalanságunk kiütközött volna a tökéletes felszín alól. És igen, tartogat még nekünk rendes (az iskolától nem túl távoli, csendes, hiszen otthon dolgozunk), közepes méretű lakást a város. És persze most is neki volt igaza. Három évre gyökeret ereszthetünk. És két és fél év után a saját dolgaink között lehetünk (minimális tulajdonosi szemlélet azért kell a boldogsághoz).
Most persze még a költözés réme lebeg a fejem felett (összeszedni a világban elszórt javainkat), de a cigányélet konszolidálódik. Persze terveink még vannak, hiszen ezt az egy életünket szeretnénk bebútorozni valódi élményekkel. Ehhez pedig menni kell, próbálkozni, felrúgni szabályt, szemléletet. És egyezkedni az életünket irányító Főbérlővel.
