Ez képtelenség, mondhatják egyesek, hiszen hogyan lehetne a különböző tudományágakat egybevetni ill. azok művelőit összehasonlítani. Mások esetleg marhaságot kiáltanak. A minősítéstől függetlenül elmondhatjuk, hogy ilyen kijelentést tenni lehet is meg nem is. Egyrészt egyezményes értékmérő híján nem lehet, másrészt pedig hétköznapi értelemben állandóan próbálkozunk hasonlókkal. Interjúk gyakori kérdései között szerepel a „mi volt életében a legnagyobb ezmegez?”, vagy a legemlékezetesebb azmegaz”. Az emberek beszélnek a legnagyobb zenészről (Bach?) Ugyanakkor lelkesültségükben komoly emberek sem tudják elkerülni a kísértést egy túlzó kijelentésre, ők azonban óvatosan fogalmaznak. Einstein például úgy vélekedik Newton szilárd testek mozgásával kapcsolatos matematikai leírásáról, hogy „talán a legnagyobb előrelépés a gondolkodásban, amit egyetlen ember valaha is hivatott volt megtenni” Mások esetleg Einsteinnel kapcsolatban tesznek hasonló kijelentést. Hagyjuk a kérdést egyelőre nyitva, és nézzünk utána az ezzel kapcsolatos válasz lehetőségének!
Tudomány és tudósok
Végső soron bajba kerülünk már a tudomány és a tudós fogalmának meghatározásánál, amire pedig szükségünk van ahhoz, hogy eldönthessük mi és ki értendő ebbe a két körbe. Mai, hétköznapi értelmezés szerint a tudomány a tudás olyan szervezett egysége, amelyhez u.n. tudományos módszerrel juthatunk. A tudományos módszernek nagyon sommásan magába kell foglalniuk a strukturált megfigyelést, a hipotézis (modell, elmélet) felállítását és bizonyítását. A tudományos módszereket alkalmazó ember pedig tudós.
Voltak időszakok, amikor tudománynak csak a természettudományokat tartották, sőt azon belül is csak azokat, amelyek tételei lehetőség szerint ellentmondásoktól mentesen, mérésekkel és számításokkal, (események helyes előrejelzésével) bizonyíthatók. Ezen szigorú korlátozás alapján nemcsak a teológia (a hittudomány) és a filozófia (az okok és miértek tudománya) de például a természettudományok körébe sorolt csillagászat és a paleontológia (őslénytan) sem lenne tudománynak tekinthető. Másrészről az a sajnálatos helyzet állt elő, hogy az ismeretek bővülésével egyszer csak olyan területekre jutottunk, amelyen a jelenségek éles ellentétbe kerültek a közvetlen mindennapi tapasztalatainkkal. Kezdetben a matematika nyelvezete (elsősorban a természettudományok területén, a társadalomtudományokban kevésbé) sikeresen továbbsegítette a tudományok művelőit a feldolgozás során megtapasztalt súlyos fogalmi és szóbeli deficiten. Haladás ezen a területen is van persze, de továbbra is nehezünkre esik kifejezni, megfogalmazni, amit találunk. Ugyanakkor vezető tudósok ma már belátják, hogy a tudomány soha nem adhat teljes megértést; minden koncepció, modell és elmélet korlátozott érvényességű és csupán megközelítése a végső igazságnak. Talán éppen ezért az alátámasztás, bizonyítás, igazolás mellett egyre gyakrabban használják a széles körben elfogadott (vagy uralkodó) nézet kifejezést.
A fentiek alapján nem zárhatjuk ki, hogy Sziddhattha Gótama (szanszkritül Sziddhártha Gautama) a Buddha (a Megvilágosodott) tudós volt. A strukturált megfigyelés adott, téziseit a tanítása a Dhamma tartalmazza. Mi lesz a bizonyítékokkal? Megítélni valamit csak megfelelő ismeretek birtokában lehet. A fizikusok elméleteik helyességét többé kevésbé inkább csak a fizikusoknak tudják bizonyítani, a biológusok tételeinek bizonyítása a biológusok számára relevánsak és így tovább. A Buddha téziseinek bizonyítékairól elmondható, hogy azok intellektuális vizsgálat alapján sokak, követőik saját tapasztalatai alapján feltétlenül elfogadhatók.
Ami pedig a tudósokat illeti, ha keresgélni kezdünk, óriásokat persze találunk a tudománytörténetben a filozófus, összegző, rendszerező Arisztotelésztől, az utolérhetetlen polihisztor Leonardo da Vincin, Descartes-on, Newtonon, keresztül a múlt század első felének olyan nagyjaiig, mint Einstein, Heisenberg, Schrödinger (és sokan mások). Ráadásul ez utóbbi, fizikusként számontartott tudósok eredményeinek eléréséhez meglehetős matematikai és filozófiai teljesítményre is szükség volt.
A két és fél évezredes (tézisek) felismerések érvényessége
Most nézzük meg a Buddha tanításának néhány olyan részét, amelyek fő, rendszerszintű szervezési jellegzetességek tekintetében megmutatkozó tudományos relevanciájára csupán az utóbbi másfél évszázadban elért, a korábbiakhoz képest szinte exponenciális növekedési sebességű haladás eredményeként derülhetett fény. A világ legnagyobb tudósa úgy találta, hogy az univerzum működésében nem a linearitás, hanem a ciklikusság a mérvadó. A világ nem keletkezett és vége sem lesz. A legfőbb törvényszerűség az állandó változás, az univerzumot alkotó apró anyagi részecske (páli szóval kalapa) minden képzeletet felülmúló mennyiségű és sebességű keletkezése és megszűnése, felbukkanása és eltűnése. Ugyanakkor minden összetett dolog folyamatosan és visszafordíthatatlanul esik széjjel alkotóelemeire. Az univerzum alapja két princípium: az egymással elválaszthatatlan egységben és folyamatos kölcsönhatásban álló, valamint állandó áramlásban lévő anyag és tudat. Ez azt jelenti, hogy minden anyagi történésnek van egy tudati megfelelője és vice versa. Ugyanakkor meglátása szerint a tudat mindent megelőz. Tanításában megtalálhatók az ok-okozat összefüggésének, valamint a minden mindennel való összefüggésből adódó komplexitás kérdései.
Az univerzum tágulásának múlt század elején való felfedezése vezetett a ma már széles körben elfogadott big-bang (nagy robbanás) elmélethez. Eszerint a világ egy kis méretű, de nagyon nagy hőmérsékletű és sűrűségű valami (fel)robbanásából/kitágulásából keletkezett, amely feltételezést nagyon sok elméleti és magfizikai kísérlet (bizonyítja?) támasztja alá. A buddhai tanítás a világ összehúzódásának (összeomlásának) és (kitágulásának) robbanásának nagyon hosszú időtartamú ciklusairól szól és hasonlót fogalmaznak meg olyan vezető kozmológusok, mint Neil Turok és Paul Steinhardt. Egyébként a világ nemlinearitására vonatkozó felismerés kezdete a múlt század 70-es éveire nyúlik vissza, de uralkodóvá csak mintegy harminc éve vált, ami az analizálásnak a mennyiségiből (mérhető?) a minőségi (nem mérhető?) irányába való mind határozottabb eltolódását eredményezte.
Ami az anyagi részecskék keletkezését illeti annak nagyságrendjéről a Donald A. Glaser által (1960-ban Nobel díjra értékelt) buborékkamra kifejlesztése (1952) óta van számszerűsíthető tudomásunk, ami azt jelenti, hogy ilyen részecskékből egy másodperc alatt 1023 keletkezik (1 után 23 darab 0). Nehéz elképzelni, hogy a buddhai tanításban nem átalakulásról, hanem tényleges keletkezésről és megszűnésről van szó. Könnyű viszont az atomfizikusoknak, mivel (amint azt Fritjof Capra A Taó fizikája c. könyvében írja) kvantumtér elméleteikben jó ideje felhagytak a szilárd részecske és az üres tér megkülönböztetésével. A nem könnyen összeegyeztethető kvantumelmélet és relativitáselmélet mai napig legsikeresebb kvantum-relativisztikus modellje szerint a kvantummező mindenütt jelenlévő folytonos közegű entitásnak tekinthető. A részecskék pedig nem mások, mint helyi sűrűsödések, energiakoncentrátumok, amelyek létrejönnek és megszűnnek. (Követik az univerzum kozmológiai mintáját?)
A minden összetett dolog felbomlik tanításban nem nehéz felismerni a termodinamika 2. (entrópia) főtételét, amiről Einstein úgy vélekedett, hogy valószínűleg az egyetlen olyan fizikai törvény, amely soha nem fog megdőlni.
A tudattal kapcsolatos felismerések/tézisek
Talán még lényegesebbek a buddhai tanításnak a tudat működésével kapcsolatos részletei. A keleti (indiai és kínai) holisztikus gyógyítás mindig egységben gondolkodott. Szókrátesz is úgy gondolta, hogy „A test nem gyógyul a lélek nélkül” ugyanakkor a test és tudat közötti kapcsolat felismerése, a kölcsönhatással való alaposabb foglalkozás a XIX. század elejére (Heinroth és Jacobi) vezethető vissza. Másrészről például a tudatalatti (ill. tudatunk számunkra el nem érhető részének) létét egyes (amerikai egyetemen kutató) pszichológusok még a múlt század második felében is képesek voltak tagadni. Ma már elsődleges célként ezen rész megismerésének és esetleges befolyásolásának kutatásán pszichológusok, neurobiológusok készülékek és berendezések elképesztő arzenálját felhasználva dolgozik. A radiológia legújabb módszerei (fMRI, PET stb.) szenzációs ismeretek birtokába juttatták a kutatókat. Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy jóllehet ezen eredmények egy része a mindennapi orvoslás fontos részeivé váltak, csupán a tudati működés ABC-jének összeállítására elegendők de a szintaxis (nyelvi jelek összekapcsolásának szabályrendszere, azaz a szó és mondatalkotás) teljes homályban marad.
Egyelőre ott tartunk, hogy a Harvardon folyó komoly kutatások mellett pl. a Massachusetts General Hospital kutatóinak neurobiológiai kutatásai szerint a meditáció hatásaként egyrészt a tanulásért, együttérzésért, memóriáért és önértékelésért felelős hippokampusz szürkeállományban maradandó anyagi változás (sűrűsödés) megy végbe. Másrészt a stresszért és a szorongásért felelős amigdala szürkeállományban csökken a sűrűség. Ez egyszerre jelenti a meditációval elérhető életminőség bizonyos javulásának magyarázatát, valamint a tudati tevékenységgel való strukturális anyagi változás létrehozásának (bizonyítékát?) alátámasztását. Nem mellékesen a szóban forgó vizsgálatban annak a (pl. Kabat Zinn, J. Mark és többek által kifejlesztett és elterjesztett) mindfulness meditációnak a hatását vizsgálták, amelynek egyébként éppen a Buddha által felfedezett anapana meditációs technika az alapja.
Amellett, hogy a buddhai tanításban felismerhető a kísérleti pszichológusok által bizonyított James-Lange elmélet (nem azért mosolygunk, mert jó kedvünk van, hanem azért van jó kedvünk, mert mosolygunk) sokkal lényegesebb, hogy a Buddha megtalálta azt a módot, amivel nemcsak a tudat felszínén érhetünk el változtatást, hanem amivel a tudatalatti legalsó rétegei is elérhetők és befolyásolhatók.
Érdekes gondolatokat tartalmaz Fritjof Capra és Pier Luigi Luisi Az élet rendszerszemlélete c. könyve. A neurobiológus Antonio Damasio (a Buddhához hasonlóan) „tudatáramlásról” beszél. Sokan még sokkolónak is találhatják a kibernetika atyjának tekinthető matematikus Norbert Wiener azon kijelentését, amely szerint „Csak örvények vagyunk egy örökké áramló vízfolyamban” Megfogalmazása szerint a kibernetika „szabályozás és kommunikáció állatban és gépben” (a görög kybernetes kormányos, aki szemét a célon tartva szükség szerint forgatja a kormánykereket és ismételten javítgatja a hajó haladásának az irányát). A kibernetika lényege a visszacsatolási hurok (ciklus), amelynek minden egyes eleme hatást gyakorol a következőre, mígnem az utolsó visszacsatolja a hatást az elsőre. Pontosan erről van szó a Hogyan működik az ember c. cikknek a fő tudati elemekről (vinnyána, szanya, védana, szankára) szóló részében. A Buddha úgy látta, hogy mivel sem az anyagi sem a tudati rendszerben nem létezik valamely tartós esszencia, az én illúzió és az ember nem más, mint öt (a fizikai test valamint az előbb említett négy tudati) halmazat állandóan változó, alakuló összessége. Egybehangzik ezzel a kiemelkedő jelentőségű neurobiológus Varela véleménye: „A különféle funkciók és összetevők kombinációja egy mulandó, nem lokalizálható ént eredményez, amely azonban önmagát érzékelhető entitásként határozza meg...” Szerinte ez a mai kognitív tudomány egyik kulcsfontosságú elképzelése.
Haszon és teljesítmény
Amennyiben azt keressük, hogy minek alapján lehetne a „legnagyobb tudós” minősítést adni valakinek, akkor helyénvalónak tetszik, ha tevékenységének hasznát és a mutatott teljesítményt vesszük alapul.
Sziddhattha Gótama a tökéletes fizikai jólétet hagyta hátra, hogy megkeresse az emberi szenvedésből kivezető utat. Természetesen azzal kezdte, hogy megtanulta és kipróbálta az összes korábban felhalmozott okosságot. Végülis amit hat év kemény munkájával felfedezett az gigantikus eredménnyel járt. A világgal kapcsolatos rendszerszintű ismeretanyag tekintetében ennek az egyetlen embernek az eredménye ahhoz fogható, amit évszázadok során felmérhetetlen anyagi és időbeli ráfordítással sok ezer vagy tízezer tudós (plusz százezres/milliós nagyságrendű segítő) fáradozása létrehozott. Teljesítménye ezért egyszerűen példa nélkül álló.
Erőfeszítésének hasznaként viszont elmondható, hogy megtalálta, amit keresett, azaz az emberi szenvedésből kivezető utat. Más szóval nemcsak a tudat ABC-jét vagy a szó- és mondatalkotás mikéntjét látta meg, hanem a tudat működését, valamint a hasonlatot folytatva mondanivalóként az élet jobbá tételének módját fedezte fel. Ennek kifejtése viszont csak külön cikkben oldható meg.
